Rád talál a jövő - 7. fejezet

Íme a 7. fejezet. Lekéstem a reggeli 6.40-es buszomat,így most volt időm befejezni. Na ennyit erről! Gyors össze szedem a sulis cuccaimat, és megyek a 10.7-es buszra, hogy a 4. órára azért még beérjek. 

Jó olvasást! :)

Mystic Angel

Látogatás

(Amy szemszöge)

    Az agyam és a lábam ellenem dolgozik. Már mind a kettő fáj és lüktet, mégsem állnak le egy percre sem. A konyha padlózata is nagyon utálhat, amiért feleslegesen koptatom szegényt, de nem tudok leállni. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy pár pillanat és Kenzi betoppanhat az ajtónkon.

    Mindenki abszolút nyugodtan terpeszkedett a kanapén, a környező székeken,vagy egy két sarokban. Persze Athalie nem, hisz rá is rá ragadt a nyughatatlanságom. Ott dobolt lábával, s ujjaival a konyhapulton, s a padlózaton. De rajta kívül a mindenkit most szó szerint értem. Az összes falkatag, a Tanács másik két tagja, Carmen, a Vadász, Anabell, sőt még egy talált macska is nyújtózkodott Benji ölében,aki a nappali kerthez közelebbi sarkában támasztotta hátával a falat. Sosem fogom megérteni miért mindig ott ül az a gyerek... Bár jelen pillanatban inkább az ajtóval foglalkoznék, mintsem a sarkokkal...

-Nyugi már Amy! Agygörcsöt kapok tőled! - Netil eddig nem szólt egy árva szót sem.

   Persze gondolhattam volna,hogy előbb utóbb betelik nála a pohár. Most, mikor ránéztem szinte már görcsös ujjaira, mik halántékát masszírozták szüntelen, elkapott a bűntudat. Tényleg ennyire pörög az agyam?

-Igen... - felelt Netil – Szerinted a többiek ki tudnak váltani nyugalmukkal egy vámpírnál migrént az agyi tevékenységeikkel? - összeszorított szeme egyre engedett szorításából, ahogy kényszerítettem magam a nyugalmam elérésére.

    Athalie is abbahagyta a mocorgást. Lassan tényleg minden abszolút elcsendesült. Csak a hozzánk szegődött nyárvogós kis vacak dorombolt szüntelen Benjamin folyamatosan simogató kezei alatt. Netil mosolya pedig csak szélesedett és szélesedett. Pár pillanat némaság után fejfájós vámpírkánk megszólalt.

-Köszönöm. - nyitotta fel szemeit,s rám mosolygott – Bocsánat, ha kissé kikeltem magamból. - lapult beljebb a kanapéba.

-Ugyan! - legyintettem – Inkább én vagyok a hibás. Nem kellene ennyire aggódnom...

    Jaramie ekkor unta meg önsajnálatos státuszomat. Felkelt a kanapéról, és karjait csípőm köré fonta mielőtt megszólalt.

-Nem – apró csók ajkaimra – tehetsz – újabb nyomatékosítás édes méreg formájában – semmiről! - szikrázó mosolya el is hitette velem.

    Alig hallható zajok szűrődtek be a fal apróbb résein. Ezt is csak a vér utáni füleimnek köszönhetem, hogy meghallottam. Semmi különös, csupán egy pár túlontúl ismerős mancs ritmusa.

-Ti is hallottátok? - néztem végig a szobában tartózkodókon.

   Nagyrészt persze értetlen arcokkal találtam szemben magam. Persze ilyenkor emlékeztetnem kell magam, hogy most én vagyok a legfejlettebb, minden szempontból. Bennem volt a legtöbb embergén, ami a sebezhetőségemet bizonyította, de így a vámpírgénem is jobban eltudott vegyülni a szervezetemben, s jobban az akaratom alá vonhatom. Így a fülem is élesebb,mint bárki másé ebben a szobában.

    Pár perccel később már a többiek is elkezdték hallani azt, amit én már réges-régen észrevettem. Már mindenki zsibongott, így nehezebb volt kivenni a kinti zajokat,bár még így is hallottuk a vakkantást, amint üdvözölte rég nem látott otthonát. Pár pillanat,és Kenzi fülig érő mosolyával találtuk szemben magunkat.

    Levágatta hosszú fekete haját, de még mindig az én barátom volt. Vigyorogva vetettem magam a karjaiba, mire harsány nevetésben tört ki.

-Amy! Én is örülök, hogy látlak, de ha meg fojtasz, vége lesz az örömködésnek... - magyarázta nevetve, mire lefejtettem magam róla.

-Bocsesz. - mosolyogtam rá - Csak már olyan régen láttunk. Miért nem jössz gyakrabban? Kevesebb halálközeli élményben lenne része a nyakadnak! - csipkelődtem, miközben beljebb húztam a lakásba.

-Jó téged újra látni! - ölelte meg Jaramie is a jövevényt.

-Téged is tesó! - vigyorgott Kenzi volt alfájára.

-Na, és a kis szívszerelmedet hol hagytad? - nyújtotta karjait üdvözlő ölelésre Kyle.

    Kenzi amint kibontakozott Kyle öleléséből, azonnal válaszolt a kérdésére is.

-Nos, Johanna nincs olyan állapotban, hogy farkassá változzon, így ő repülni fog. Pár óra múlva meg is érkezhet.

-Nincs olyan állapotban? Mégis mi történt? - jött közelebb Carmen aggódva.

    Kenzi felnevetett.

-Ó nyugi. Nem kell aggódni. - vigyorgott még mindig – Ő csupán áldott állapotban van.

    Mindenki lefagyott pár másodpercre. Persze aztán máris gratulációk hada árasztotta el frissen sült apajelöltünket. Igaz én is gratuláltam, hisz ez hatalmas öröm, de belül bennem lebegtek a hatalmas kérdőjelek.

    Egyik bennem tomboló kérdésem felszínre tört a gratulációk tömkelegében.

-De miért nem együtt jöttetek? Ez így elég fura, tudva, hogy mi a helyzet és hogy a bevésődésed...

    Kenzi arcizmai kicsit megrezzentek ugyan,de válaszolt.

-Hidd el én is hadakoztam ellene,de meggyőzött,hogy így hamarabb jutnak elhozzátok a hírek. Persze én attól még ragaszkodtam volna, hogy vele menjek, de Regina megnyugtatott, miszerint majd ő elkíséri.

-Hírek? Milyen hírek is pontosan? - vágott közbe Jaramie alfa énje.

    Kenzi nagyot sóhajtott, és letelepedett a kanapéra, mielőtt elkezdte volna elmesélni az eseményeket.

-Egyre több vérengző vad vámpírral találkozunk a környékünkön... És pár közelebbi falka is észrevette őket. Persze azok a farkasok alig lehetnek öten, esetleg hatan egy falkában, de kíváncsiak. Gondolták, hogy ti csak tudtok valamit,ezért küldtek engem. Mondván egy régi jó barátot hamarabb tájékoztattok,mint egy vadidegen csapatot.

    Így is lett. Netil őt is beavatta a társadalmunk szövevényes hálózatába. Kissé bizarr volt újra végig hallgatni, de mégis maradtam a nappaliban. Persze a hirtelen összekuporodott hadi tanács már nem érdekelt annyira,így inkább felvánszorogtam az emeletre.

   Csak addig tartózkodtam ott, amíg meg nem hallottam az újonnan érkezett jövevény üdvözlését. Így pár perc elteltével én is az üdvözlő tömeghez kapcsolódtam. Gratulációk, mosolyok és ölelések hada fogadta Johannát. Én csak gratuláltam. Persze nem fa arccal, hisz egy kisbaba érkezése hatalmas öröm, de nem vittem túlzásba. Johanna még mindig az a személy, aki elráncigálta Kenzit...

    Végül Carmen feltette a legfőbb kérdést.

-És, hányadik hónapban vagy? - kérdezte üdvözült mosollyal.

-Második. Még nagyon az elején járok. - mosolygott vissza Johanna a barátnőmre.

    Kenzi féltőn párja derekára fonta kezeit, ezzel is maga felé húzva. Mind a kettejük szeme csillogott az örömtől és a szerelemtől. Annyira egymásra voltak hangolódva. Mintha Kenzi eddig csak félig lett volna önmaga. Mintha csak most lenne igazán ereje teljében. Most, hogy rátalált Johannára.

    Lehet bele kellene törődnöm, hogy jobb helyen van mellette, mint mellettünk volt... Hisz olyan boldog és szerelmes. Ráadásul hamarosan apa lesz.

   A csodás családi idillt egy ismeretlen lány hangja szakította több darabba.

-Helló. Nem akarok zavarni, csak érdekel, hogy hová tehetem le Jo cuccait. - kukkantott be az ajtón egy mosolygós tizenöt-hat éves lányka.

   Hatalmas pakkjai ellenére,mik a kezében foglaltak helyet, töretlen mosolyával minden szempárt magára vonzott. A hirtelen jött túlzott figyelem miatt kissé elpirult, ami igazán festőinek hatott hófehér arcával, s vállát takaró sötétbarna hullámos loknijaival.

   A hirtelen csendet és csodálkozás folyamot Benji törte meg. Lesöpörte öléből a macskát és két lépéssel odasietett a új látogatónk elé. 

-Ezt bízd rám. - Benji kivette a lánykezeiből a bőröndöket,és hip-hop felért velük az emeletre vezető lépcsőn.

   Mikor Bejni már visszafelé tette meg ugyanazt az utat, Kenzi magához ragadta a szót.

-Ő itt Regina. Hát ő ... Ő végülis... - Kenzi torkán akadtak a szavak,amivel befejezte volna mondandóját.

   Ekkor Johanna Regina mellé lépett, átkarolta a vállát és mosolyogva kijelentette.

-Ő a testvérem. - a mondat végén jelentőségteljesen Reginára nézett, mire a lány lehajtotta a fejét.

   Valami miatt nagyon feszült volt a légkör. Netilre néztem, hátha adhat valami magyarázatot, de csak megcsóválta a fejét és odalépett a két lány elé.

-Hát,igazán örülünk, hogy itt vagytok. Megmutatom hol tudtok majd visszahúzódni mi kis hajlékunkban. - mosolyogva húzta mindkettejüket az fel emeletre,majd lekiáltott ugyanonnan. - Benji segítenél a csomagokkal?

   A szóban forgó személy már baktatott is öles lépteivel az emeletre. Mi többiek itt maradtunk, kissé lefagyva és meghökkenve.