(MAJDNEM) MINDEN PÓTOLVA!:)

Hellóka!:)

Örömmel jelentem be, hogy mindent pótoltam. Illetve majdnem mindent... A kedves szavaitokat a hozzászólásokban nem tudtam pótolni... Nagyon fognak hiányozni... :( 

Rád talál a jövő - 4. fejezet

Kémkedés

(Amy szemszöge)

   Még mielőtt a városba értem volna, lelassítottam. Nehezen szántam rá magam, viszont nem kockáztathatom, hogy valaki meg lásson, miközben nem éppen emberien viselkedem. Hideg éjszaka volt. A sötét utcákon haladva, ahová nem kúszott be a közvilágítás erős fénye, megengedtem magamnak egy kis száguldozást, ám újra lassítanom kellett, mikor bekanyarodtam egy kivilágított utcába. Egyre nagyobb léptekkel haladtam, pedig több ember is lézengett errefelé. Nyugodt szívvel fordultam be a mi utcánkba, ahol már nem volt világítás, de beszűrődtek a főúti fények.

   Mielőtt még beléptem volna, Jaramie már ki is rontott az ajtón, és szorosan a karjaiba zárt, majd elengedett, és alaposan megnézett.

- Nincs semmi bajod? Netil nem volt hajlandó elárulni semmi, mielőtt elment.

- Netil elment? Akkor valószínűleg meg kapta az üzenetemet… - hihetetlen nyugalom áradt szét bennem a szavak hallatára.

- Milyen üzenetet? – kérdezte Jaramie kíváncsian.

Nyugtalanul körbenéztem mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, majd elkezdtem bevonszolni Jaramiet a házba.

-Inkább idebent tárgyaljuk meg.

   Mire a nappaliba értünk csak addigra vettem észre, hogy páran vannak csak itthon. Jaramie önként sorolni  kezdte az okokat a kevés létszámra.

- Athalie Netillel ment, hogy biztos senki se emlékezzen erre a kis malőrre. Philis leváltott engem, az őrjáratban, és persze Benji is menni akart. Tud olyan akaratos lenni, hogy nehezen tudsz vitába szállni vele. – mosolyodott el, majd le is hervadt az arcáról. – És most te jössz! Mi történt?

  Haboztam, mivel fogalmam sincs, hogy mi történt. És ez a pár ember pont arra kíváncsi, amit nem tudok. Így csak az igazságnak megfelelően szólhattam.

-Nem tudom. Vagyis elmondhatom, hogy mi történt, de nem tudom meg magyarázni.  – folytottam magamba a szót egy pillanatra, majd szinte egy szuszra hadarni kezdtem – Csak elmentünk moziba, és elaludtam. Álmodtam, aztán pedig Aston hozzám ért, és bevillant egy kép, amint menekül előlem. Nem tudtam hová tenni, és a következőt sem. Ilyen még nem volt, hogy kettő látomásom lett volna ilyen kevés szünettel közötte. Annyira kimertő…

   Csapódott az ajtó, amint Netil Athalie és Carmen lépett be. Carmen rögtön hozzám futott, és szorosan megölelt, miközben beszélt.

- Amy! Úgy megiedtem, hisz olyan riadt voltál, és olyan gyorsan eltűntél. – elengedett, de szemeit még mindig az enyémbe fúrta – Minden rendben? Netil nem mondott semmit.

- Igen minden rendben. – mosolyogtam rá halványan.

   Megéreztem, ahogy Netil belemászott a fejembe, de nem akartam tudomást venni róla. Egészen addig nem is foglalkoztam vele, amíg az összes emlékemet át nem lapozta, majd meg nem szólalt.

- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.

(Netil szemszöge)

   Amy emlékei zavarosabbak a kelleténél. Alig találok felhasználható információt. Csak furcsa képek összevisszasága, melyeket a félelem jócskán át itatott. Csak átfutok rajtuk, hátha valami ismerősön megakad a szemem. Egy erdő, félelem, és félelem. Aston riadt arca. Egy lány vérben tocsogva…

   Hirtelen egy emlék tör be a többi közé. De nem Amyé a sajátom. Ugyan ez a lány a suli igazgatói irodája előtt. Mosolyogva köszönti az igazgatót, majd kérdez valamit. Emlékszem pont akkor csöngettek be, és én amúgy sem figyeltem rájuk, csak megláttam a lányt. Így nem hallottam, amit kérdez. Mostanra már bánom, amiért nem figyeltem jobban…

- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.

- Milyen lányt? – kérdezte Margaret a kanapén ülve.

- A lány Amy látomásában. Hosszú szőke haj, Vékony kezek, lábak. Eltűntnek nyilvánították pár napja. Emlékszem rá a suliból. Nem itteni diák csak… - motyogtam ez eddigi információkat amik a birtokomban voltak.

   Muszáj volt befejeznem a mondandómat, hisz fontos lehet. De nem tudtam többet. Hátha valaki a városban jobban informált mint én.

   Végig futottam a mostanra alvó városon.  Temérdek álom, és rémálom. Lényegtelen vackok. Próbáltam minél több embernek az emlékeibe belesi, de nehéz, ha közben angyalkák, dínók, és tündérek kergetik az embert minden utcasarkon. De mégis találtam valamit. Méghozzá az igazgató fejében.

-Jó napot igazgató úr. Az apámhoz jöttem. Meg tudná mondani merre találom?- mosolyogva kérdezi az őszes, kopaszodó úrtól.

- Nos, a tanáriban nincsen. Előbb ment be az osztályához, témazárót íratni. – feleli az igazgató szintén mosolyogva.

- Rendben, köszönöm. Akkor megvárom itt. – és ezzel leült a szemben lévő padra.

-  …az apjához jött. Most olvastam ki az igazgató fejéből. Azt hiszem… - megint csak belemerültem a város lakóinak emlékeibe.

Ám most kifejezetten a tanári karra összpontosítottam. Irodalom, rajz, történelem… Minden szakon végig haladtam már, mire a biológia tanárnál találtam valami használhatót.

 A tanár úr kimért léptekkel haladta tanári felé. Majd amint meglátta a lányt, gyorsabb tempóra váltott, s mosolyogva köszöntötte.

-Szia kislányom! Hogyhogy itt találkozunk?

- Szia apa. – ölelt meg, majd el is engedte gyorsan – Anya temetését intéztem, és gondoltam megbeszélem veled a részleteket.

- Oh. Igen… A baleset. Próbáltam nem gondolni rá az utóbbi időben… - szomorúan lehajtotta a fejét, majd felnézett lányára – És, Walter hogy viseli?

- Nehéz még neki. Érthető okokból… - hajtotta le a lány is a fejét, majd az apja hirtelen magához szorította.

- Persze. Mindenkinek nehéz most…

   A képe eltűnt, de elegendő információvolt a tarsolyomban a visszatéréshez.

- … a biológia tanár lánya lehet. – akadozva, de befejeztem a mondandómat.

- Ez megmagyarázná, miért olyan meggyötört a tanár úr. – vágott közbe Carmen.

- Igen, minden bizonnyal. – helyeselt Amy is.

   Én nem szóltam egy szót sem. Mivel én tudtam még egy okot arra, miért lehet ilyen gyászos hangulatban. Ez az ok, a neje másodszori elvesztése. És most, még a lánya is, aki egyedül tengődik vérszomjas újszülött vámpírként a nagyvilágban..

Rád talál a jövő - 3.fejezet

Látomások(k)

(Amy szemszöge) 

   Hazaérve Netil rögtön elújságolta a hírt, hogy emberek látogatnak el hozzánk. Athalie kirobbanó örömmel fogadta, ami az anit Amy club tagjainak számát erősítette. Philis viszont irtózott a gondolattól, hogy ember tegye be a lábát az ajtón. Már csak azért is, mert a vérének a zamata akkor is itt fog keringeni a helyiségben, ha már régen elment innen… Mondjuk jogos.

   De sajnos ketten nem voltunk elegen ahhoz, hogy fél 6 előtt öt perccel meg ne szólaljon a csengő. Úgyhogy kíntelen kelletlen, odaballagtam az ajtóhoz, és beinvitáltam a jövevényeket.

-Sziasztok, gyertek be! – mondtam unottan, ám a mosolygós embereket ez nem zavarta, akkor is besétálnak, ha nem akarom…

   Jessica, és Aston mosolyogva léptek be a nappaliba, ahol Carmen rögtön keblükre ölelte őket, és elkezdte a bemutatkozósdit.

-Netil, Philis, Athalie, Amy, Benji, ők itt Jessica, és Aston. – mutatott mindig a megfelelő emberre.

   A többi falkatag járőrözött, és csak Benjit hagyták hátra. Ő persze ódzkodott, mivel hogy sosem engedik, hogy harcoljon. Mivel most ennek a lehetősége fent állhat, így megint nem mehetett.

-Helló! – köszöntek kórusban.

   Netil, Carmennel egyetemben felhúzta Jesst az emeletre öltözködni. Elvégre Seattle-be lesz a kiruccanás, ki kell valahogy nézni. Elhatároztam, hogy kicsit később megyek fel, mikor már a ruha tucat felét felpróbálták.

   Nekem teljesen megfelelt a mostani fekete farmer, fehér ujjatlan topp ezzel a fekete nyaklánccal, de tudom, hogy Carmennek lesz ehhez egy pár szava, így majd hagyom, hogy öltöztetősdit játsszon velem. De nem most! Inkább bevonulok a konyhába.

   Ám nem voltam egyedül, hiszen Aston már ott ácsorgott, ki nézegetve a teraszra. Ott állt, a szürke pólójában, és a bő fajmerjában, a konyha közepén. Zöld szemeit a kinti tájra szegezve. Mikor észrevett, megfordult, és megszólalt, mielőtt kivonulhattam volna a konyhából, feltűnés nélkül.

- Szép ház… - bírt maradásra, illetve szóra.

- Az. Én is szeretem…

Egy röpke mosoly, és már fordulnék is sarkon, de megint csak megszólal. Sosem szabadulok?

-Te úgy költöztél ide ugye? – lépdelt ki a tornácra.

Gondolom abban a reményben ment ki, hogy követni fogom. Azt lesheti…

- Igen. – maradtam a konyhában, nekidőlve az ajtófélfának.

- Nem vagy valami bőbeszédű… - sétált vissza, mivel rájött, hogy nem mozdulok.

- Idegenekkel nem is! –válaszoltam, és figyeltem közeledő alakját.

- Akkor tegyünk az ellen, hogy idegen legyek számodra. – mosolyogva megállt előttem, ujjaival kisimított egy kósza világosbarna tincset a szeméből.

   A válasz alól Netil sürgető szava mentett ki, ami az emeletről jött.

-Amy! Ugye nem ilyen toprongyosan akarsz moziba menni? – a lépcső tetején állt, és mosolygott.

   Még egyszer visszanéztem Aston-ra, aki még mindig mosolygott, és csillogó szemeit az enyémbe fúrta. Visszapillantottam a mosolygó, rám váróm Netil-re, megint Aston, és elrohantam. Fel a lépcsőn. Mielőtt beléptem volna a szobámba, visszanéztem a konyhaajtóra, és meglepve tapasztaltam, hogy Aston ott támaszkodik, ahogy én az előbb, és a szemeit már megint rajtam meresztgeti.

   Nem bírtam tovább a mosolyát, így inkább belevetem magam a ruhapróbába, mintsem, hogy magamon érezzem a pillantását. Becsuktam az ajtót magam mögött, ezután Carmen rögtön rám vetette magát.

   Olyan rémisztő ruhákat próbáltatott fel velem, ami biztosan, nem az én szekrényemből került elő. Mivel én nem tartok fekete mini ruhát az ódon faajtó mögött. Így bármennyire is imádták volna, ha azt feszem fel, én nem óhajtom mindenemet kirakni. Szóval muszáj volt megbékélniük egy kevésbé vadabb darabbal.

   Egy kék V kivágású felső, és egy ugyanilyen színű farmer mellé egy tornacsuka rám eröltetése után ők is elkezdtek szedezlőzködni. Csupa fodor, ékszer, és rózsaszín volt mindenki. Jess bronzvörös tincseit remekül feldobta az a kis masni a hajában, ami barna szemével egy két árnyalattal világosabb volt. Carmen ezüstszínekben pompázott, jó pár arany lánccal.

   Végül mire mindenki elkészült, rögtön csörtettünk lefelé a lépcsőn. Aston Philis-el beszélgetett, Athalie valami inni való félét öntött ki poharakba, Netil pedig úgy komferálta fel érkezésünket, mintha valami divatbemutatón lennénk.

-Hölgyeim, és uram! A következő lányok a szekrényeink, illetve az én közreműködésemmel válhattak ilyenné.

   Eddigre persze mindenki leért, bár Netil élvezte. Aston felállt a kanapéról, és álmélkodva odasétált hozzánk.

- Hűha… Csodásan néztek ki. – ámuldozott, miután alaposan végig mért minket új mivotunkban.

- Meg kellene indulnotok, mielőtt az összes jó filmet levetítik. – sürgetett minket Netil.

    Taszigált minket az ajtó felé. Felmarkoltam a kisasztalról a kocsi kulcsot, és már kint is voltam.

- Nem gond, ha a te kocsiddal megyünk mindannyian? – kérdezte Jess.

- Ugyan dehogy. – szálltam be a kocsiba.

   Jess, Aston, és Carmen hátul ültek, és beszélgettek. Én pedig a kormány előtt­. Jobb is volt, hogy nem kellett beleavatkoznom a beszélgetésbe, mivel nem igen érdekeltek a sulis pletykák, ám Aston néha próbált belevonni a beszélgetésbe olyan mondatokkal, mint: „Neked erről mi a véleményed?” vagy „Szerinted is szakítani fognak?” Persze ekkor valami kitérővel kihúztam magam, viszont néha muszáj volt felelnem.

   Az egész utat alapjában véve egész csendben töltöttem. Így kicsit nyugtalanul parkoltam le a mozi előtt, ugyanis itt már nem hivatkozhatok a vezetésre, ha felelni kell…

   Carmen kiváltotta a jegyinket, és beültünk a terembe.

  Maga a film egy totálisan elcseszett vígjáték, amin a nyugdíjas éveiket taposó emberek nevetnek, de én speciel nem.  Így nem telt el sok idő, mire a szemem megadta magát, és pihentető álmokat ígérve le nem csukódott.

…

   Egy erdőben voltam egy kislánnyal. Átöleltem reszkető testét, de nem apadtak a könnyei. A közelből vészjósló sikolyok, és levélzörgés neszei hangzottak. Majd mindennek vége lett. Hirtelen elcsendesedett minden. Tudtam, hogy van valaki a hátam mögött, de nem mertem megfordulni. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak. Majd valaki váratlanul hozzám ért, és megválltozott a kép.

   Tudtam, hogy nem álmodom, de nem is lehet a valóság, mivel Aston fejvesztve futott előttem. Menekült. Hallottam, ahogyan kapkodja a levegőt, és láttam, mennyire fájdalmasan teszi meg az utolsó pár métert, mielőtt összerogy.  A fáradtságtól, és a félelemtől. Kapkodva veszi a levegőt, és hátrál. Előlem…

   Pár másodperc múlva újra a moziban vagyok, és megint csak Aston arcát látom, ám mosolyog. Arcvonásai cseppet sem tükröztek félelmet, vagy bármiféle riadtságot. Békés arcvonásai örömöt tükröztek.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – segített fel az ülésből.

- Szerintem is uncsi film volt… Bár volt benne pár jó poén. Neked hogy tetszett Amy? – kérdezte Carmen.

- Nos Amy szinte végig aludt, szóval… - húzott ki Aston a csávából.

   Ugyanis nem igen tudtam megszólalni.  Letaglóztak az előbbi jelenetek. Még mindig éreztem a félelmet az ereimben.

-És, most hova tovább? – szegezte felénk Jess.

- Mit szólnátok a közeli parkhoz? Le is tudunk ülni, beszélgetni. – ajánlotta Aston.

   Persze mindenki kirobbanó örömmel fogata az ötletet, így oda sétáltunk. Tényleg közel volt, és gyönyörű virágok tarkították. A kis út mentén padok voltak, és egy játszótérhez vezettek. Egyedül voltunk, mégis iszonyú robajt csaptak Carmenék. Én csak mentem a többiek után, a hinták felé.

- Mindig ilyen csendes szoktál lenni, vagy csak szerény személyem miatt van?  Esetleg Jess miatt? – szegődött mellém Aston.

- Általában ilyen vagyok. Nem ti tehettek róla. – szemeimet mereven előreszegeztem, ahol Jess, és Carmen hintáznak önfeledten.

   Pár másodpercig néma csend honolt, majd Aston hirtelen szóra nyitotta ajkait.

- Nincs kedved hintázni? – mosolygott.

- Hány évesek is vagyunk? – álltam meg a hinta mellett.

- Nem korfüggő… Nos? – mutatott a hintára – Majd én löklek.

   Mosolyogva beleültem a hintába, Aston pedig rögtön meglökött. Ahogy egyre feljebb értem, annál élesebben rajzolódott ki előttem egy kép.

   A lámpákat már felkapcsolták, mégis túl sötét van, hogy bármit is lássak. De egy lány ugyanebben a hintában hajtja magát. Csak lágyan löki magát, hosszú szőke tincsei himbálóznak vörös szemei előtt… Felhúzza térdeit, és összekulcsolja a kezeivel. Ekkor veszem csak észre, hogy mindene csupa vér.

   A kép eltűnik, és én kijózanodom. Rettegés tör rám, hiszen abban a hintában ülök, ahol a lány is ült.

-Állj! Állj! Állj! – kiabálom eszeveszetten, minek hatására Aston leállítja a hintát, én pedig kizuhanok belőle.

   Minél messzebb akarok kerülni a hintától. Szapora lélegzetvételeim kíséretében hátrálok. Hallom Jess hangját, ahogyan megkérdőjelezi az ép elmém, és Astont, aki  a ’Mi a baj?’ kérdést hajtogatja.

   Kivettem a zsebemből a kocsi kulcsot, ledobtam, majd elfutottam.  Hátam mögött hagyva a képeket.  Minnél előbb haza akartam jutni. Egyre csak azt kántáltam a fejemben, hogy:

’Netil! Mond meg Carmennek, hogy semmi bajom, menjenek haza!’

Hátha meghallja, és továbbítja. Nem tudhattam, mikor érem el a gondolatátvitel határát. Lehet, hogy elsőre is meghallotta, ám lehet, hogy csak az 20. próbálkozás után jutott el hozzá.

   Mindezek felett azt is reméltem, hogy egyik látomásom sem volt igazi, vagy esetleg megakadályozható. Abban bíztam, hogy Netil, vagy valaki otthon talál magyarázatot, megoldást a képek tömkelegére. 

Rád talál a jövő - 2.fejezet

Gondolatok

(Amy szemszöge)

      Az elmúlt bő egy hónapban az elmémet elöntötték a rózsaszín fodrok, a ruhatervek, illetve virágok tömkelege. Persze én koránt sem rajongtam a rózsaszín színért, nem akartam méregdrága ruhát, és nem agyaltam különféle virágok beszerzésén, de Netil igen. Valahogy kicsúszhatott a szokásos kontrolja alól, és minden gondolata átszökött hozzám.

   Most is, a biológia és a kémia terem között akaratlanul is a az orchidea és a gerbera közt hezitáltam. Tudtam, hogy Netil jobban be van sózva az egész esküvő dologtól, mint én, de ha boldoggá teszi a szervezkedés, hát elviselem suli végéig az esküvői ruhákat, a virágokat, és a díszítésről szóló terveket a fejemben… Végülis júniusig már csak három és fél hónap van hátra. Addig csak kibírom!

   A biológia teremhez érve kisebb lány csapat állta el az utat a bejáratnál.

- Nem, én akkor is az orchideára szavazok! Nem tudom miért, de az jobb… - a szavak egy vörösre festett hajú lány szájából hangzottak el, akit a szőke barátnője próbált meggyőzni állításának valótlanságáról.

- Azt csak hiszed! A gerbera sokkal dekoratívabb! – kelt ki magából a szőke lány.

   Igen én kibírom, de ők nem… Főleg, mivel azt sem tudják, hogy mik ezek az idegen gondolatok a fejükben, illetve nem tudják, hogy hogyan álljanak ellen. Én már megedződtem, miközben Demetri-vel teli gondolatokat sugározott felém, de ők gyengék…

   A mellettem ballagó Netilre néztem, aki rettentően bele volt merülve a gondolataiba. Hát igen, mondjuk ezt addig is tudtam, amíg nem néztem rá, mivel amerre ment, heves vitákba keveredtek az emberek. Muszáj volt kizökkentenem őt ebből az állapotból, mert még lázadás tör ki a suliban…

   Egy pillanatra mosolyogva elképzeltem, amint a diákok tömkelege kettészakad, és ’ORCHIDEA’ illetve ’GERBERA’ feliratú táblákkal hajtják az igazukat.

   Elhessegettem a képet, és visszaringattam magam a valóságba. Ahogy körbe néztem, észleltem a helyzet súlyosságát, és rájöttem, hogy a képzelgésem nem állt nagyon messze a jelenhelyzettől… Muszáj, észhez térítenem Netilt, különben megélünk egy lll. világháborút, még az esküvő előtt.

- Netil, Netil! – szóltam vádlón a mellettem ballagó vámpírnak.

- Mi az? – ébredt fel „álmából” Netil.

   Az arcán már nem látszódtak nyomai az előbbi csatának. A többi ember elméjéből is kezdtek eltűnni a Netil okozta homály darabkái. Kicsit mindenki megzavarodva, tántorogva vonult a dolgára. De legalább már nem álltak akaratlanul is Netil hatása alatt.

- Ez így nagyon nem lesz jó… - rángattam be a terembe.

- Micsoda? – na hát igen… Ő mit sem tud az előbb történtekről!

- Tudod az egész sulit transzban tartottad, a gondolataid által! – világosítottam fel.

- Mi van? – értetlenkedett, miközben leült a padjába.

- Nem tartottad kordában a gondolataidat! Mindenkihez eljutott! – támaszkodtam a padra.

- Úristen… - omlott össze – Ilyen esküszöm még nem fordult elő velem… Sajnálom! – könyörgő szemeit enyémbe fúrta.

- Ne tőlem kérj bocsánatot… Csak ügyelj a gondolataid hatáskörére! – ezzel sarkon fordultam, és leültem a padomba, Carmen mellé.

   Kicsivel ezután a tanár is belépett a terembe, és borús arccal tette le iratait az asztalra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy férfi létére majdnem sírva rohan ki az osztályból. Ha tehetné… Vajon mi az, ami miatt ennyire búskomor?

   Gondoltam Netil tudhatja, így ránéztem, mire ő csak a vállát vonogatta. Fura, hogy Netil nem tud semmit sem. Hiszen ő gondolatolvasó… Lehetetlen, hogy nem látja a fejében!

   Belenyugodva, hogy ezt már nem fogom meg tudni, előre fordultam, és próbáltam a tanárra figyelni.

- Jó napot gyerekek! – kezdte kicsit derűsebben, valamint mosolyt erőltetve az arcára.

- Jó napot… - zengte az egész osztály válaszul.

Unott lassúsággal letelepedett az asztalához, elővette a tankönyvet, és megszólalt.

-Nyissátok ki a 123. oldalon a könyvet, és olvassátok el az anyagot. Jövő órán átbeszéljük részletesebben… - bukott bele a naplóba.

   Hát szó-szó, nem sok kedve volt máma a biológia órához. De végül is nem tartozik rám… Én csak a diákja vagyok, a magánéletében lévő mozzanatokba nem vagyok köteles bele okoskodni!

   Inkább a leckébe kellene bele ártanom magam. Úgyhogy azzal a tudattal, hogy elterelhetem a gondolataimat belebújtam a tankönyvbe. Sokat nem haladtam, mivel Netil gondolataim mindig bele másztak az elmém legrejtettebb zugaiba is. Nem, most nem azért, mert nem figyelt oda a határra, hanem mert a véleményemet kérte ki.

Szerinted melyik ruha enne a legjobb? A fodros, vagy az egyszerűbb?

   A gondolatot rögtön egy hatalmas uszállyal rendelkező fodor építmény követte. Egyszerűen túl sok volt rajta mindenből! A fodrok nem csak az alsórészét célozták meg, hanem kecsesen átíveltek a ruha tetejére is, a mellrészhez. A ruha úgy nézett ki, mint egyetlen hatalmas fodor, feltekerve a bábura. Ezt némiképpen ellensúlyozta a hatalmas csipke uszály, ami a derekánál kapcsolódott a ruhához, de nem eléggé…

   A nemtetszésemet nem tudtam eltakarni Netil elől, így gyorsan elkapta a szemeim elöl a ruhaszörnyet, és egy sokkal letisztultabb, sokkal természetesebbet tolt elém.

   Úgy simult a bábura, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tökéletes szabását a gyöngy rátét még jobban kihangsúlyozta. Ugyanis nem csak a mellrész tetején helyezkedtek csigamintába a gyöngyház fényű gyöngyök, hanem egy lágy csigavonalban levonultak egészen a szoknya alsórészére is. Nem takarták be a ruha egészét, csak az alján egy kicsit, és a tetején. De az összekötő vonalak mégis sokkal díszesebbé tették, mint a másikat.

   A kép eltűnt, és Netil gondolata váltotta fel a helyét.

Nos? Melyik a jobb?

   Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz tudhatta, hogy melyik az, ami száz százalékig megfelelne, de gondolom, az én számból akarja hallani…

A második…

   Ezután figyelhettem a tananyagra, ha szándékomban állt volna. Netil persze rögtön belemélyedt a könyvbe, így még vele sem tudtam elütni az időt. Magamra maradtam. A mellettem ülő Carmenre néztem. Próbáltam felidézni azt a napot, mikor védelmezően szorította karjaimat, nehogy apámhoz rohanjak.

   Azóta nem hallottam apám felöl. Egy árva szó sem… Mi lehet vele? Azt mondta, jelentkezni fog. De mikor? Akár mennyire is gyilkos, az apám… Hiányzik!

   A csöngő szó riasztott fel elmélkedéseimből. A tanár rögtön elrohant, mint aki menten síró görcsöt kap. Ez még mindig nagyon furcsa volt, de hát mit lehet ellene tenni? Semmit. Legalábbis számomra! Hiszen mint már mondtam nincsen sok közöm a lelki helyzetéhez.

- Szia! Jössz a menzára? – Netil máris ott termett a könyökömnél, mosolyogva.

- Furcsa, hogy épp te kérdezed ezt, aki nem is szokott enni, de mind egy! Attól függetlenül igen, megyek! – válaszoltam nevetve.

  Időközben Carmen is csatlakozott, aki az egyik osztálytársunkkal diskurált pár méterrel arrébb.

- Hellóka! Nem gond, ha elrabolnálak máma estére Seattle-be egy jó kis mozizásra? – kérdezte nagyon felvidultan, és csillogó szemekkel Carmen.

- Honnan az ötlet? – indultam meg a menza felé, ami azt eredményezte, hogy két kísérőm is jött velem.

- Igazából nem csak ketten leszünk…. – vallotta be, miközben becipzárazta a táskáját, majd felvette.

- Hoppá… Nos akkor ki az a bátor, aki velem meg veled menne moziba? – hangomban volt egy kis ellenszenv, ugyanis mióta ebbe a suliba járok, én vagyok az a csaj, akit mindenki elkerül.

   Ezt mondjuk nem is bánom, mivel nem kell álbeszélgetéseket folytatnom emberekkel, ha éppen komolyabb dogokról akartam szót váltani Netillel, vagy Carmennel.  Ez a suliba járás is nyűg a nyakunkon… Inkább eljátszanám a saját halálomat, mintsem hogy itt rostokoljak. De muszáj… Netil, Athalie, Philis, Jaramie, Carmen, és a falka tagok is jobbnak látják, ha meg van az érettségim.

-Hát, Jennifer, Ben, és Aston a három vállalkozó szellem. Előtte pedig eljönnének hozzánk. Legalábbis Jennifer, és Aston biztosan.

  Odzkodtam egy embert is közel engedni a misztikus lényekkel tele szőtt otthonomba, most meg Carmen rögtön kettőt ráncigálna oda?

- Muszáj? – ültem le az asztalunkhoz.

- Ajj… Úgy csinálsz, mintha fizikai fájdalommal járna az, hogy emberekkel is létesíts kapcsolatokat! – telepedett a mellettem lévő székre, a kör alakú asztalnál.

- Miért nem Netilt szidod? Neki sincsenek ember barátai a suliban! – förmedtem rá.

- Arra nem gondolsz, hogy fogalmam sincs, miről lehetne beszélgetni egy mostani emberrel! Ha belegondolsz, nos, én már kicsit öregebb vagyok nálatok… - piszkálgatta az előtte lévő tálcán az almáját.

   Igaz Netil is félvér, de neki nem igazán ízlik az emberi étel…

-Jó bocs! – tekertem le a limonádém kupakját, és belekortyoltam eggyet.

- Szóval, Jen, és As jöhetnek… - elvette Netil elől az almát, és bele harapott.

- Most miért? – hiányolta Netil az almáját.

- Úgysem etted volna meg! – nevetgélte Carmen.

- De jó elvolt az, az én tálcámon, amíg könyörtelenül e nem csaptál rá, és meg nem gyilkoltad! – harcolt az igazáért továbbra is.

- Hidegvérű gyilkos vagyok… - harapott bele megint Carmen az almába.

   Az ebédszünet elkövetkezendő részében csöndben ettünk, illetve hallgattuk Netilt, ahogy ócsárolja az emberi ételt…

   A csöngő szó keltett fel az asztaltól, és elindultunk a matek órára. A tanár a szokásos szigorral vetette bele magát, és minket a képletek szövevényébe. Negyvenöt perc elteltével hálásan fogadta az egész osztály a csengőt.

   A történelem tanárom még mindig rossz szemmel nézett rám, azért, mert akkor elrohantam, így feszengve léptem be a terembe. Leültem a helyemre, és hallgattam Netil kibővített mondandóját, ami a tananyagról szólt, de nem csak ember szemmel.

   Érdek feszítve hallgattam Netil verzióját. A jelző csengőt az agyam alig akarta elfogadni, viszont az óra további öt percében már magán tanárom sem okított, így az óra végét jelző csengő után kisiettem a teremből. Nem akartam a tanárnő elé keveredni, semmi képen.

- Nem értem, miért csak órán beszélsz a történelmünkről… - rohantam le Netilt, mikor kilépett a teremből.

- Hát eddig soha sem kértél rá, hogy máskor is meséljek… - vigyorogva szökdécselt a kijárat felé.

   Mivel ez volt az utolsó óránk, követtük őt. Carmennel az oldalamon próbáltuk beérni a túlpörgött Netilt. Hihetném azt, hogy azért ilyen vidám, mert vége a sulinak, a mai napra, viszont ő imádott suliban lenni. Szóval lövésem sincs.

   A parkolóban értük csak utol, akkor is csak azért, mert már ott toporgott a kocsinál, hogy beszállhasson.

- Mire ez a nagy jókedv? – kérdezte Carmen nevetve Netiltől, én meg kinyitottam az autót.

- Nos, vendégek jönnek hozzánk hamarosan, szóval miért ne? – még mindig mosolyogva beszállt a kocsi hátsó ülésére.

   Carmen az anyósülésre, én meg a kormány elé.

Rád talál a jövő - 1. fejezet

A lány a hintánál

(egy kívülálló szemével)

   A kék eget betakarják a szürke felhők, melyek hamarosan esővel örvendeztetik meg a földet. Ám még ebben az ítéletidőben is van valaki, aki a közeli játszótér hintáján hajtja magát.

   A lány szőke haját cibálja a vad erőszakos szél, mégsem száll le a hintáról…

   Löki magát, becsukott szemmel, és a szája fájdalmas mosolyra húzódik… Biztos szomorú. Hisz már sír is… Bár nehéz megállapítani innen, jó 10 méterre tőle. Valamint az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy amint a könnycsepp utat tört a szeméből, rákezdett az eső. Így hihetem azt is, hogy csak egy kósza csepp esett le az arcára.

   Gyorsan behúzódtam egy kapualjba, és onnan figyeltem tovább a lányt. Tudom a leskelődés nem helyes, de bántott a gondolat, hogy egyedül van. Könnyen megeshet, hogy jár erre valaki - aki erősebb muszklikkal van felszerelve, mint én-, és nem csak megnézné a lányt, hanem…

   Na, ez az amire inkább gondolni sem mertem. Mert a gondolatoknak nagy ereje van, és nem akartam bunyóba keveredni. Mondjuk, esélyem sem lenne. Bármennyire is az erősebb nemhez tartozom, sosem voltam olyan, aki önként veti bele magát a harcba. Csendes megfigyelőnek lehetne nevezni.

   Mosolyognom kellett a szóhasználatomon… Mivel most is az voltam! Csendes megfigyelő. Nem mentem oda, és nem vigasztaltam meg őt, mint ahogy az helyes lenne. Helyette itt támaszkodom a kapunak, és nézem őt.

    A hosszú szőke haját, ahogy belekap a szél, a karját, amivel a hintát karolja át gyengén. Hirtelen az ujjai elengedték a hintát, és az arcára tapasztotta őket, majd lehajtotta a fejét. Már biztos lehettem abban, hogy sír, mivel idáig hallottam, ahogy szipog.

   Egyre jobban, és intenzívebben sírt, és egyre jobban, és intenzívebben hullott fentről az égi áldás… Ha nem épelméjű ember lennék, azt hinném, hogy ez a két dolog egybe függ. Viszont nem kételkedtem az elmém minőségében, így ezt a gondolatot a csírájában fojtottam el magamban!

   Teltek a percek, ám nem nagyon változott semmi sem. A lány sírt, én figyeltem őt, illetve az eső esett… Egyhangúvá vált a helyzet, viszont nem tudtam innen elmenni. Nem akartam itt hagyni őt, magányosan. Mondjuk nem nagyon élvezhette a társaságomat, mivel nem volt rá oka. Azt sem tudta, hogy itt vagyok! Így pedig nehéz valakit felvidítani…

   Oda mehetnék hozzá, de maximum elküldene a fenébe, mivel azt sem tudja, ki vagyok… Viszont valamit mégis csak kellene tennem… Nem állhatok itt tétlenül!

   Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége, csak előtte el kellett szenvednem az érvelések, és az ellenérvek hosszadalmas sorozatát. Így, hogy döntöttem, lassú léptekkel megindultam a lány felé. Hátulról közeledtem felé, és amit leges leg először észrevettem, hogy amint megtettem pár lépést, a háta megfeszült, és hangosabban kezdte el venni a levegőt. Mintha még halk morgások is elhagyták volna a száját, de nem lehettem benne biztos, mivel túl messze voltam.

   Minden bátorságomat összevetettem, és megszólaltam…

-Szia! Láttam, hogy itt ülsz egy ideje, és gondoltam idejövök, megnézem, hogy jól vagy e…

   Gratulálok! Ennél gázabb belépőd nem is lehetett volna!!!

   Ennek ellenére a lány lassan megfordította a törzsét, ám az arcát még mindig nem láttam. Szőke haja lágyan keretezte az arcát, sőt, elért egészen a derekáig. Vékony száját teltebbé tette vörös színe, és hófehér bőre. Nem csak az ajkait emelte ki makulátlanul fehér bőre, hanem a szemeit is, ami ugyan ki volt sírva pirosra, ám nem áztatta könny a…. A vérvörös íriszeit…

   Hátrahőköltem a meglepettségtől, ő pedig elmosolyodott, ám volt valami kínzó fájdalom is abban a mosolyban… 

-Sajnálom! De annyira rossz… - zengte mézédes hangján.

   Annyira elkábított hangjának dallamos csilingelése, hogy nem is figyeltem a szavai jelentését. Nem is figyeltem semmire, csak rá! A tökéletességre.

   Felállt a hintából, és lassan elindult felém. Hosszú lábait eszeveszett kecsesen tette egymás után. Nem volt benne semmi különös, ám mégis a tökéletesség érzését nyújtotta. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy csak egy farmer rövidnadrág van rajta, és egy kék topp, miközben ítéletidő uralkodik. Nem is érdekelt. Mivel a tökéletesség sétált felém. Épp felém, a kis szürke egérhez.

   Fél méterre megállt tőlem, és én nem tudtam betelni csodálatos lényének nézésével. Végig futtattam a szemem karcsú lábán, telt idomain, és végül gyönyörűen csábító arcán… Még azok a szemek sem riasztottak meg annyira, mint az előbb.

   Ezt a némaságot ő törte meg, azzal, hogy felém intézte a következő szavakat.

-Tudod, nagyon különleges vagy, ezért nem bírom ki. Ha elmész, követlek! Hidd el, utolérnélek… Szóval muszáj… Mert annyira rossz…

   Megint csak megjelent az arcán a fájdalom, és kemény maszkot öltött rajta. Nem akartam, hogy megint szomorúság vesse maga alá, így gyengén megérintettem a vállát.

-Én elhiszem…

   Mást is akartam mondani, de megint csak furcsa dologra lettem figyelmes.

   A langyos eső ellenére is jéghideg volt a bőre. Rosszabb volt, mintha jég kockákat fogdosnék. Ez lehetetlen. Hiszen ilyen testhőmérséklettel már régen halott lenne. De hiszen itt áll előttem, és nagyon is élő, valamint valóságos. Nem tudtam elviselni ezt a hideget, így elrántottam a kezemet.

-Te… A bőröd…hideg! – akadozva, de sikerült kiböknöm.

A lány szája megint csak arra a mosolyra húzódott, de nem érdekelt. Nem tudom mi ő, de nem emberi! Túl tökéletes ahhoz, hogy ember legyen! Valamint az a hideg…

-Mond jól vagy? – kérdeztem, miközben egy lépést hátráltam.

Ő csak bólintott egyet, és egy másodperc alatt, átszelte a kettőnk között lévő távot.

-Jól leszek… - hunyta be a szemét.

   Az ember feletti gyorsaság megrémisztett. Hogyan képes erre?

- Mi a franc vagy te? – kérdeztem, és hátráltam egy lépést.

- Számodra a halál… - szavait lemondó sóhaj kísérte.

Hogy mi? A halál? De hát… A gyorsaság, no meg a hideg bőr! De hogy jön ide a halál?

   Nem sokat törődtem a kérdéseimmel, inkább egyre jobban hátráltam tőle. A második lassú, tétova lépésemnél felpattantak a szemei, amiben immár ijedtség honolt. Ijedtség? Nekem lenne okom megijedni, de neki?!

-Ne!

   Ezzel villámgyorsan rám vetette magát, és a földön landoltunk. Az eső még mindig szállt alá az égből, ám a jelen helyzetben nem nagyon érdekelt. Egy valami érdekelt, de az nagyon. Kijutni a lány alól.

   Ám ez a gondom is kisebb lett, amint megéreztem a nyakamon azt a szúró érzést, majd a fájdalmat, illetve, hogy valamit kiszívnak belőlem. Mondhatnám azt is, hogy az életet, és a gondolkodáshoz szükséges „anyagokat”, viszont nem tudtam mi is történik valójában.

   Csak az érzéseimben lehettem biztos! Abban, hogy az én homokórámban, már csak pár homokszem maradt. Abban, hogy a fájdalom mindent beterít. Abban, hogy a levegő nem tud eljutni egészen a tüdőmig, sőt, nagyon a belélegzése sem megy.

   Egyszerűen minden egyre nehezebb lett. A gondolkodás, a fájdalom észlelése, és úgy amblokk a létezés. Elnehezült végtagjaim markolták a levegőt, ám semmi kapaszkodót nem találtak, ami visszarántott volna ebből az állapotból…

   Egy tompa suttogás hallatszódott közvetlen mellőlem.

-Sajnálom, de muszáj volt…

   A lány hangja… Akit nem is ismertem, mégis véget vetett mindennek…

   Ez volt az utolsó gondolatom. Utána vége lett. Vége lett mindennek… Nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem a szél lágy cirógatását, nem éreztem az esőcseppek puha ölelését, és nem éreztem magamat. Súlytalanul lebegtem egyedül a semmiben. Azt hiszem, ilyen lehet a halál…

Rád talál a jövő - Tartalom

Rád talál a jövő

Tetszett az Utolér a sors? A folytatást is szívesen olvasnád, de nem tudod, mit várj tőle? Hát, ha nem borít ki a vér, a harc, a fájdalom, nos, szeretni fogod! Viszont nem csak a harcias kedvű embereknek ajánlanám, hisz ugyanezek mellett megtalálod majd benne a szerelmet is. A gyengéd érzelmekkel teleszőtt véres sztori lebegjen a szemed előtt, ha meghallod azt, hogy Rád talál a jövő…

A jövő kezd fényes képként megjelenni Amy szeme előtt. A közelgő esküvő, és a hatékony gyakorlás igen reménnyel teliként festi le ezt a képet. Ám a csodálatos idillt megzavarja egy gyilkosság. Vagy ha nem az, akkor annak eszement gyorsan növekvő száma… Az elkövetőt a média rituális sorozatgyilkosnak titulálja, aki az ország minden pontján szedi áldozatát. A rettentő iramban megnőtt eltűnések, és halálesetek száma választás elé állítja Amy-t. Muszáj lépnie az egyensúly érdekében, ám cseppet sem áll készen rá, hogy bárkit is meg mentsen. Viszont, ha sokáig hezitál, nem lesz senki, aki rászorulna a segítségre…

Megjegyzés:

   Nem Eclipse-t másolok, csupán némi egyezés van a tartalmában! Megígérem, teljesen eredeti témával, és cselekményszállal fog rendelkezni ez a történet! És koránt sem lesz olyan véres, mint ahogy emlegettem, hiszen ezeket a jeleneteket tompítom majd az érzelmes átkötő részekkel! Illetve nem lesz ettől túl nyálas sem! Reményeim szerint megtartom az egyensúlyt!:)

   Több szemszögből íródik majd, és minimum 3 oldalas fejezetekkel szolgálok! Magyarul nem hazudtolom meg magam, eléggé sok monológ lesz egy-egy fejezetben. Persze nem annyi, hogy alig legyen benne párbeszéd, szóval olyan kaliberű fejezetek lesznek, mint az Utolér a sors-ban!

   Ígérem, jobban oda fogok figyelni a részletekre!:) Na meg persze a fejezetek közti időre is!!! Végül is nektek egy dolgotok van csupán! Eldönteni, hogy szeretnétek e olvasni a folytatást…

Utolér a sors - 29. fejezet

Utószó – Minden a helyére került...

(Amy szemszöge)

- Erőteljesebben rúgd meg! – utasított Athalie.

- De hisz ő a barátom! Nem fogom agyonra kínozni Carment! – puffogtam.

- Mennyivel jobban ment az edzés, míg Johannán gyakoroltál! – nevetett fel Netil.

   Én csak kinyújtottam a nyelvemet rá.

   Amióta találkoztam apámmal, el tudtam fogadni a sorsomat, így most is, mint minden héten a hátsó udvaron gyakorolok. Eleinte Johannával, de miután elment, és elvitte magával Kenzit is-amit hozzáteszem alig akartam elfogadni, de láttam, hogy boldogok lesznek egymással, így útjára engedtem az egyik legjobb barátomat... – azóta Carmen váltotta fel Johanna helyét.

   Tény és való, akkor kieresztettem a haragomat, amiért elszakítja tőlem Kenzit, de elengedtem, így most nincs elegendő harag bennem, és nem merek Carmenre támadni... Pedig más nem ér rá, így ő felajánlkozott...

   A falka tagok mindig eltűnnek, bizonytalan ideig, Jaramie mostanában egy fontos ügyet intéz, amit persze nem hajlandó az orromra kötni! Athalie, Netil, és Philis tanítanak, Anabellel, és a Vadásszal pedig nem vagyok hajlandó gyakorolni.

   Tudom, hogy kettejük közül kellene választanom, de az ellenszenvem nem engedi. Így hárult Carmenre a feladat...

- Takarítsátok fel ezt a kupit! Mára befejeztük... – sóhajtotta lemondóan Athalie.

- Várj! – mi a francokat akar Philis? – Van egy ötletem... Anabell! – és főleg vele? Jesszusom mi folyik itt?

   Anabell pár másodperc alatt odaért, és egy kis Philis-el való konzultálás után oda állt elém.

- Támadj! – mosolygott, és felvette a támadó pozícióját.

- Miért tenném! Nem fogok veled harcolni! Ezt elhatároztam, még... még akkor...

   Az „akkor”-t arra a bizonyos napra értettem, mikor bekerült az életembe, és majdnem véget is vetett neki a kis társaságuk! Ami mondanom sem kell, szétszóródott, és Demetrit sem találtuk sehol. Eltűnt, mint a köd!

- Nos, nem baj, ha félsz... – ezt most szándékosan csinálja?

- Nem félek!

   Ugyan azt mondtam, hogy nem félek, mégis egy kicsi részem, a józanabbik, azt diktálta, nem szabad, mert veszélyes! Én pedig erre kicsinyke részre hallgatok!

-Philis elmondta! Ő csaknem tévedhet ezzel kapcsolatban! Tudod nem baj ha félsz. A te helyedben én sem állnék ki ellenem...

   A szemében vad vágy csillogott, és száján mosoly feszített. Bennem pedig forrt a rég nem érzett vágy! Egészen pontosan azóta nem érzett vágy, mióta Johanna elment... Rosszul fogalmaztam az előbb! A józanabbik felemet inkább eldobom a fenébe!

-Nem. Vagyok. Gyáva. – szűrtem a fogaim között, és ösztönösen cselekedtem.

   Rávetettem magam, így még meglepődni sem volt ideje. Legördültem róla, bukfenceztem egyet a sziklás földön, és éppen meghallottam még amint Athaile köszönetet mond Philisnek, aztán elöntötte az agyamat a vörös köd.

   Anabell már ekkorra felállt, és támadásba lendült. Hozzáteszem sikertelenül, mivel meg fogtam a kezét, és egész egyszerűen a fának dobtam. Arról nagy reccsenéssel törtek le az ágak, s hulltak le a földre.

   Hallottam, hogy Athalie adja az instrukciókat, de nem törődtem vele. Úgy éreztem a véremben van a harc, így inkább arra hallgattam.

   Elrugaszkodtam a földtől, és a még mindig a fánál időző Anabellre vetettem magam. Olyan erővel szorítottam oda a kemény törzshöz, hogy én már az ő helyében visítoznék. Örültem a győzelmemnek, sőt mi több, imádtam ezt az érzést. Ezt Athaile hangja szakította félbe, és egyazon által észhez térített.

- Amy! Istenem! Na ez hiányzott már nekem! Tökéletes támadás volt! Ugyanakkor nem hallgattál rám...

- Nos, bocs. Csak úgy éreztem, én jobban tudom... – szégyelltem el magam.

- Igen, igen! Az ilyen mondatokból származnak a komoly sérülések! Legközelebb hallgass rám...

- Igenis kapitány!

   Kihúztam magam,és tisztelegtem, majd mosolyogva hozzá tettem.

- Köszönöm Philis...

- Nagyon szívesen! – mosolygott, és besétált a házba.

   Én is bementem volna a házba, hanem látom meg Jaramie-t az erdő felöl közeledni. Így maradtam annál, hogy oda futok hozzá, és a nyakába vetem magam. Apró csókot lehelt ajkaimra.

- Szia! – még egy apró csók, majd folytatta – Szeretnék valamit kérdezni...

- Szia, neked is! Várj, előbb had mondjak valamit! – láttam, hogy mosolyog, így ezt a beleegyezésének vettem, így folytattam – Képzeld! Anabellel harcoltam! Úgy értem, tényleg harcoltam, és olyan... felemelő  érzés volt, hogy... Isteni! – a mosolyom nem tudott eltűnni az arcomról.

- Amy, ez fanasztikus! – osztotta ő is az örömömet, majd megcsókolt.

   Hosszú érzelmekkel teli csókja hiányzott már nekem annyira... Mint már mondtam, sosincs itthon...

   Homlokát az enyémhez értette, és úgy folytatta a beszédet.

- Mit szólnál, ha mi ketten elutaznánk egy mesés helyre, ahol nincs más, csak te, meg én? - mosolygott.

- Hát, nem mondom, örülnék neki! Nagyon örülnék... –csókoltam meg megint az ajkát.

- És ha ezt nászútként tennénk meg? – elengedte a kezemet, belenyúlt a farmerja zsebébe, és elővett egy gyűrűt. Egy arany gyűrűt, melyen vékony aranypántok tartották helyén, a közepén lévő ezüst virágot, minek minden egyes szirmát apró, csillogó gyémántocskák ezre fedte. – Amy, leszel a feleségem?

   Örömittasan imbolyogtam, és szerelemtől túlfűtött hangon válaszoltam.

-Igen igen és igen! – nevettem fel, és megcsókoltam ajkait újra, és újra.

   Minden a helyére került! Elfogadtam a sorsomat, ami ellen nem hadakozhatok, rátaláltam az igaz szerelemre, és ettől a pillanattól fogva Jaramie jegyese vagyok! Hosszú, fájdalmas hónapok teltek el azóta, hogy először találkoztam a Vadásszal, de köszönettel tartozom neki. Mert ha ő nincs, nem lennék az, ami most... Boldog ember, aki büszkén néz a jövő elé...

   Jaramie ráhúzta a bal kezem gyűrűsujjára a gyűrűt.

   Igen... Most már, tényleg minden a helyére került...

Utolér a sors - 28. fejezet

Viszont látás...

(Amy szemszöge)

   Fájt, de el kellett fogadnom. Hátba döftek. Kegyetlenül, és fájdalmasan hátba döftek... Pedig... hallhatta a gondolataimból, mennyire rossz, hogy nincs velem egyetlen szülőm se...

- Nos elnézést, de... nekem... most mennem kell! Nagyon sajnálom! De... –ezzel kirohantam a teremből.

- Amy! Várj... – a tanárnő ugyan utánam kiáltott, de nem foglalkoztam vele.

   Nem várhatok! Eddig vártam, és most betelt a pohár! Futni akarok! El innen, keresni az apámat! Mert él! Engem keres!

   A lábaim csak vittek előre. Nem érdekelt, hogy a folyosón hány embert sodrok el, vagy éppenséggel Carmen üvölt utánam.

   Már nem érdekelt Netil. Nem érdekelt semmi, csak el akartam menekülni innen. Mert hazugság volt az egész! Hazudnunk kellett, hogy ne keltsünk feltűnést. És már nem bírtam több hazug szót elviselni! Élni akartam! A saját életemet! Nem a kitaláltat! 12 évig csak egy hazug világban éltem a hazug életemet. Ami nem én voltam, és még csak nem is tudtam róla. Azok az emberek, akiket barátnak hittem, akiket szülőnek hittem, hamisak! Kitalált karakterek, egy sakktáblán, hol bábuként mozgatták őket! Velem együtt...

   De most, hogy már tudom, mi a múltam, és éppen egy darabja felé rohanok, nem engedem magam bábuként irányítani!

   A lábam szabadon siklott, még a szünet végét jelző csengőszó után is. Természetesen vettem be minden kanyart, szabadulni akartam. Tudtam, hogy rég túlléptem már az emberi sebességet, de mit számít, ha a hazugságok börtönéből szeretnél kiszabadulni? Semmit! Nem számít semmit, és nem is kell, hogy számítson!

   A folyosókról már bementek a diákok a termekbe, így egyedül futottam a kijárat felé. Ezért meglepett, hogy valaki rám ugrott. Szembe találtam magamat egy ibolyaszínű szemmel, mely egykék kontaklencse hatására változott vörösből ilyenné. Netil rám ült, lefogta a kezeimet, lábaimat, nehogy kiszabaduljak.

-Ő rossz! Nem futhatsz csak úgy a karjaiba! Ő embereket öl!

   Keserédes nevetésem felrázta a kihalt folyosó síri hangulatát.

-Te is embereket ölsz! Én is azt fogok, ahogy mondtad!

   Az ibolyaszín szemek sötétebbre színeződtek, a haragtól, s dühtől, amit a vádolásom gerjesztett.

-Én nem szórakozásból teszem! – szűrte a fogai között a szavakat.

- Honnan tudod, hogy ő igen? – néztem vele farkas szemet, miközben bekerült a látóterembe Carmen alakja is.

- Mert ember! – kiszakította magát a pillantásomból, és oldalra fordított fejjel, és lesütött szemmel folytatta. – Azért keres, hogy te tedd azzá, amik vagyunk...

- Micsoda? Az... Nem! Hazudsz! Eddig is hazudtál! Csak hogy elijessz tőle. Ő az apám!

   Könnyek sorakoztak a szemem sarkában, és hulltak le a padlóra. Szabadulni akartam Netil alól, a vádak alól, a hazug szavak alól. Vergődtem, ahogy csak tudtam, és kerestem a menekülés halvány fényét. Míg nem Netil fel nem rántott, és el nem száguldott velem a folyosó közepéről.

-Jön valaki, gyere Carmen! – üvöltötte a mögöttünk lévő Carmennek.

   Beleszimatoltam a levegőbe, és meglepetten tapasztaltam, hogy aki elől menekülünk ember. De nem olyan, mint a többi. Furcsán ismerős, mégis szokatlan illata volt a vérének. Ismerős volt, mégis olyan, mintha elvesztette volna a régi zamatát. Mintha vérátömlesztése lett volna, de rengetegszer!

   Kiértünk az iskolából, és egyre áthatóbban éreztem azt az illatot. Idegesített, hogy nem ismerem fel annak ellenére, hogy éreztem már. A honvágy fogott el egy pillanatra.

- Nem szabad ilyeneken gondolkoznod! – vágta Netil a képembe, miközben még mindig erőteljesen rángatott maga után.

- Oh szóval most már nem gondolhatok arra amire akarok? Mesés... – puffogtam.

- Csak ezen ne gondolkodj! – állt meg, és körbe szimatolt.

- De miért ne? Ha egyszer ismerem?

   Még egy utolsót szippantott Netil a levegőbe, és Carmen is ráncolta az orrát, de én nem találtam furcsának az illatot, csak ismerősnek...

- Okés tévedtem! Megkaptad amit akartál, miért vagy még itt? – üvöltött Netil.

- Kihez beszélsz? Nézz már körül, egy árva ember sincs itt! – világosítottam fel Netilt.

   Ebben a parkban az iskolától nem messze, tényleg egy árva lélek sincs rajtunk kívül!

-Jól beszél a lány, tényleg nincs itt egy ember sem... – egy ismerős hang a múltamból...

   A fa lombjaiból jött a hang, mihez egy suhanó árny tartozott, amint leért a földre.

   Vörös szemei voltak a legszembetűnőbbek. Fekete haja közbevette arcát, s egészen a válláig követte vonásait. Sápadt bőre alatt látszódott az erek szövevényes kusza hálózata. Nyilván mert nem rég változott vámpírrá...

    A tudatalattim különböző képeket sugárzott felém róla. Kiskoromban játszik velem a homokozónál, tanít olvasni a kis konyhában, esti mesét olvas nekem lefekvés előtt, majd megöleli anyámat...

   Nem tudtam elhinni, hogy újra láthatom, még eben az életben! Igaz akkor még fiatal volt, és ember, de... De mégis ő az. Itt áll előttem, hosszú fekete kabát alá takarva testét. Ő volt az, semmi kétség. Netil a gondolataimra csak még erősebben szorított.

- Igaz kicsit idősebb vagyok, de remélem azért megismersz...- jött közelebb mosolyogva egyetlen élő rokonom.

- Apa... – könnyek szöktek a szemembe, oda akartam menni hozzá, Netil pedig visszarántott.

   Forgattam a csuklómat, hátha ezzel elérek valamit, de sajnos nem. Cibáltam a kezét, vadállati morgásokat hallattam, de ezzel csak azt értem el, hogy Carmen is lefogott. Az erős kezek nem engedtek, én pedig alattuk vergődtem.

-Ugyan már! Hát nem ölelhetem keblemre 12 hosszú év után a kislányomat? – mosolyogta el magát az apám.

   Sokként ért a tudat, hogy itt van, és miattam jött ide. Netil, és Carmen viszont nem engednek el... Nem akarják, hogy boldog legyek! Tudják, milyen fontos nekem, és... nem engednek oda...

   Karmoltam, rángatóztam, üvöltöttem, mindent megtettem a menekülés érdekében, de hiába. Végül az eddig sem ép elmém feladta a hadakozást, erőtlenül, csüggedten omlottam össze a karjaikban, könnyekkel az arcomon. Nem volt erőm ellenállni. Feladtam...

   Ekkor az erős kezek ereszteni kezdtek, s szabad utamra engedtek. Addig még álltam úgy, ahogy, de amint elengedtek, nem volt erő a lábamban, így a földre hullottam, s szaporábban hullottak a könnyeim.

   Ahogy földet értem, szinte azonnal erős kezek öleltek át, féltőn.

- Tizenkét év hosszú idő... – a mondat végén sóhajtott egyet apám.

- Az... nagyon hosszú idő! –szipogtam, s jobban hozzá bújtam.

   Nem tudtam, hogy mit látott Netil apám fejében, de ennek semmi nyomát nem éreztem ebben a pillanatban. Persze mögöttem pattanásig feszült idegekkel figyelnek minket, de nem érdekelt...

   Vettem egy nagy levegőt, s megint éreztem azt a furcsa illatot.

- Miért van ilyen... vegyes illatod? – ráncoltam az orromat.

- Oh bocsánat! De ezt nem tudom megváltoztatni! Még az emberi életemből való. Tudod amolyan... Hát pénzért öltem embereket...

   Kikerekedett a szemem. Netilnek igaza volt... De hogy teheti... Hogy tehette!

   Nem akartam hinni a fülemnek, ő nem lehet gyilkos! Ő az apám! Az apám nem lehet gyilkos! Biztos csak viccel, vagy... Igaz?

-De miért? – hatalmas szomorúság telepedett rám.

- Nos, hát, mint mondtam a pénz miatt. És persze most is ezt csinálom, csak... hatékonyabban! – félre nem érthetően húzta fel ajkait, hogy kivillanjanak a fogai.

- Mi? De... Nem lehetsz hidegvérű gyilkos... – megint csak könnyek szöktek a szemem sarkába, és gördültek onnan tovább...

- De neked is ezt kell majd csinálnod! Ölni!

   Ez volt az a pont, mikor nem bírtam tovább a karjaiban maradni. A gyilkos karjaiban... Fürgén kiugrottam az öleléséből, s pár méterre mögötte értem földet. Persze rögtön meglepődött, így megfordult, majd felállt.

- De én az egyensúlyért teszem, nem fog senki fizetni!

- Gondolj bele! Csak tennéd a dolgod, és pénzt kapnál érte! Amolyan családi vállalkozás... – mosolyodott el  - Jó persze néha nem csak vámpírokat kellene ölnöd, de az még belefér!

- Nem! Nem fér bele, hogy ártatlanokat bántsak! Én nem arra születtem, hogy bérgyilkososdit játsszak! – kerültem meg, és visszasétáltam Netilékhez.

- De így is öli fogsz!

   Lehunytam a szememet. Nem akartam látni, egy gyilkost. Az apámat akartam látni. Emlékeket görgettem magam elé, amikor még jó volt. Mosolyogtam az emlékek hatására.

- Méltó utódja akarok lenni anyámnak! Nem holmi hidegvérű mészároló. Csak a bűnösöktől kell megtisztítani a világot...

- Fogalmad sincs milyen volt az anyád! – szűrte a fogai között, mire felkaptam a szememet.

Au! Érzékeny pont! Vigyázni kell...

- Miért, emlékszel még anyára? –mosolyogtam lágyan.

- Igen... – húzódott halvány mosolyra a szája.

- Én is! És rád is! Amikor még jó voltál...

- Most is jó vagyok! Csak másképpen! Fogadj el így is! Így is én vagyok! – tárta ki a karjait, majd leejtette az oldala mellé.

- Nem apa! Most már túl rossz vagy ahhoz, hogy még mindig te legyél... – szegtem le a fejemet.

- Akkor... Nincs miről beszélni... Örülök, hogy láttalak. Nagyon szép hölgy lett belőled... – ezzel sarkon fordult, én pedig utána kiálltottam.

- De ugye nem mész el örökre? Ugye visszajössz néha?

   Megfordult, és mosolyogva bólintott.

-A félvérek apjai érzik, ha a gyermekük vámpírrá válik, és azután mindig tudják, merre jár... Szervusz kedvesem.

   És eltűnt. Fájt, hogy elment, de így volt jól... Nem öldökölhettem volna ártatlanokat, csakis a pénzért. Viszont ő azt fogja tenni. Ez ellen semmit sem tehetek. De mégis az apám, és el kell fogadnom a döntéseit. Viszont nem tudtam volna elmenni vele... Itt hagyni mindenkit, aki fontos nekem? Nem ment volna...

   Netil, és Carmen is átölelt, átérezte velem a búcsú fájdalmas perceit. Csöndben ballagtunk hazafelé. Nem törődtem az iskolával, nem törődtem már semmivel. Most, hogy még magamnak is bevallottam, méltó utódja lehetek anyámnak! Muszáj megtennem érte, és apám emlékéért! Mert a sorsom elől nem futhatok el, hisz úgyis mindig utolér...

Utolér a sors - 27. fejezet

Rokoni szálak...

(Amy szemszöge)

   A reggelem kicsit döcögősebben ment, mint általában. És az sem könnyített a helyzeten, hogy azt a hülye gipszet is viselnem kellett. Lezuhanyoztam, felvettem egy fekete farmert, mert a kedvencem a tegnapi események hatására szétszakadt. Kihúztam a szekrényből egy fekete toppot, és egy fekete zipzáras, kapucnis, zsebes felsőt, adtam a még nagyban alvó Jaramie arcára egy puszit, és letántorogtam a lépcsőn.

   Ahol Netil kérdő pillantásába ütköztem. Idegesen topogott az aranyszínű topánkájában, ami kiemelte az aranymintás felsőjét, valamint az ugyan ilyen színben pompázó övét, amit egy kék farmer övtartójába csúsztatott bele.

- Hol a gipszed? – emelte az ég felé a tekintetét, majd természetfeletti gyorsasággal megtette az utat a szobámig, feltette a gipszemet, és megállt előttem.

- Kösz! Egészen kiment a fejemből. – szabadkoztam, majd valahogy magamra erősítettem azt az izét.

- Azt tudom, hogy nem túl kényelmes, de viselned kell! Igazából még a lábadon is kellene, hogy legyen egy járógipsz, de arra már nem ítéltelek!

- Oh! De jó nekem! – mondtam gúnyosan, míg a csupasz kezemmel felemeltem a táskámat, és a vállamra vettem. Ekkor tévedt be Carmen is a nappaliba, és a kezében kettő táska függött.

- Azt hiszem ez illik a szerelésedhez! – állapította meg Carmen, és oda adta az arany szegélyű válltáskát Netil kezébe,aki felvette, és kitartó mosolyát felém sugározta.

- Mi a..? – hüledeztem

- Én vagyok az unokatesód, aki most költözött ide Massachusetts államból. – jelentette ki büszkén.

- Nekem aztán mind egy, de egyáltalán nem nézel ki Massachusetts állambelinek! – indultam meg az ajtó felé.

- Miért, hogy néz ki egy oda valósi? – loholt utánam Netil, Carmennel a nyomában.

- Hagyjuk... – nevettem el magam,és beszálltam a volán mögé. Netil az anyósülésre, Carmen pedig hátra.

- És azt tudod már, hogy melyik osztályba fogsz járni? – kérdezte Carmen Netiltől, miközben a két ülés közé hajolt.

- Szerintem 9.-es leszel! Nem néznék ki belőled többet, és szerintem az igazgató sem.

Léptem rá a gázra.

- Mondanám, hogy talált süllyedt, de hazudnék! – vigyorgott Netil.

- Mi? Mit adtál be a dilinek, hogy felsőbb osztályba tett? – megmosolyogtatott a dolog, ahogy Netil próbálja meg győzni az igazgatót, hogy ő igenis több mint 15 éves.

- Ha te azt tudnád... – az ezután következő percekben Netil kifelé bámult az ablakon mosolyogva.

Mikor az iskola területére értünk Netil megszólalt.

- Ha kérdezik - bár úgysem fogják-, levélben tartottuk a kapcsolatot, és te alá tudod támasztani, hogy 11.-es vagyok! Okés?

- Két osztály többletet hazudtál? Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos volt a meséd... – szálltam ki a kocsiból, majd vissza a táskámért. – De hogyan fogsz tudni haladni az anyaggal? Tudtommal te suliban még nem nagyon tartózkodtál...

- Ugyan kérem! Ennyire ne becsülj le! Aranyom én még azt is tudom, hogy mit fogtok venni két hét múlva! – itt jelentőség teljesen megkocogtatta a homlokát.

   Így nevetve vonultunk tovább az első óránkra. Mivel Netilnek azt is sikerült elérnie, hogy ugyan abba az osztályba tegyék, ahol én vagyok, mondván akkor hamarabb be tud illeszkedni.

   A tanár már számított rá, így az egész bemutatkozósdit nem is erőltette annyira. Netil csak elment a padok között, és mikor Carmen mellé ért, jelentősség teljesen ránézett.

   Fogalmam sem volt róla, hogy mire ez a  nagy hajcihő... Meg persze, minek jött iskolába Netil?

   Ezeken elmélkedtem, miközben Mrs. Ready belekezdett a történelmi évszámok szövevényes felsorolásába. Nem érdekelt mikor hol voltak különféle forradalmak, és szabadságharcok, így megpróbáltam Netiltől megtudakolni, mi a frásznak jött ma el?

Netil! Tudom, hogy nem ok nélkül vagy itt, szóval bökd ki! Minek jöttél ma velünk suliba?

   Nem felelt, csak a tanár monológját tanulmányozta. Akaratlanul is közvetítette a gondolatait, mik a felkelések pontosabb leírásáról szóltak. Mivel ő jó néhánynál ott volt, és harcolt. A fene gondolta volna, hogy a vámpírok az emberek oldalán indulnak hadba...

   Ám ekkor bevillant egy kép Netil emlékeiből, amint a sérült katonák, vagy éppen csak a halálra ítélt emberek nyakán, ott van egy harapásnyom...

Tudod a vámpírok sem hülyék! Okkal mentünk! Táplálkozás céljából! Tudod így nem feltűnő...

   Váratlanul ért az idegen mondat a fejemben. Valahogy nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. Illetve nem is tette meg, inkább terelte a témát. Így küldtem neki megint egy adagot a kérdéseimből.

Nem válaszoltál! Ne hidd, hogy ennyivel megúszod...  Tudni akarom miért jöttél!

   Egy ideig csak az anyagot sugározta a fejembe, kicsit kibővítve, vérrel áztatott testekkel, és rengeteg táplálkozó vámpírral a csatamezőn. Ki akartam zárni ezt a képet, mert újra csak a halálos sikolyok hömpölyögtek felém, mint vad, eszeveszett sebességgel terjeszkedő áradat... Sután Netilre néztem, s könyörgő szemeimmel kérleltem, hogy hagyja abba...

Egyszer neked is ezt kell tenned! Tisztítani...

   Ezzel a mondattal zárult a háborús eseményeket őrző emlékek kapuja. De mégis szaporábban vettem a levegőt, mint eddig. Miért kellene nekem ilyent tennem? Ki kötelez rá?

-Amy, meg mondanád, mikor kezdődött a kínai komunisták „hosszú menetelése”? – kis idézőjelekbe rakta a szavakat. Nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél Mrs. Ready , hiszen én teljesen más csatákat vívtam a fejemben. – Illetve ki vezette...?

   A semmiből tört elő a megmentő gondolat, melyet Netil adott, hogy válaszolni tudhassak.

1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.

   Én pedig gépiesen ismételtem az előbb hallottakat.

-1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.

   Mrs. Ready látta, hogy ha nem is figyeltem végig, a megfelelő válasszal rukkoltam elő, így meg volt elégedve velem, és folytatta az órát ott, ahol abbahagyta. Én is e képpen cselekedtem.

Miért jöttél? Te mondtad, hogy a háborúba is okkal mentetek, szóval most is volt valami szándékod! Úgy hiszem...

   Kisebb szünet, majd Netil mégis csak óhajtott válaszolni.

Még csak nem is köszönöd meg! Hát így segítsen az ember...

Nem értem miért nem egyszerűbb kinyögni az igazat, mint itt ködösíteni, és témákat váltogatni! Illetve köszönöm!

    Ekkor megszólalt a csöngő, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy tovább kérdezgessem Netilt, de immáron szóban. Összeszedtem a könyveimet, és beraktam a táskámba. Eddigre Netil már rég kisuhant az ajtón. Carmen megvárta,míg a gipszbe bugyolált kezemmel végzem a pakolással, s megindultunk.

   Éppen utolsónak léptünk volna ki a teremből Carmennel, mikor Mrs. Ready megszólított...

Fogadok, hogy ebben is a te kezed van!

   Küldtem a gondolatot Netilnek, mielőtt odafordultam a tanárnőhöz.

- Igen tanárnő? – mosolyogtam, hátha előbb szabadulok.

- Nos, csak szeretném szóvátenni, hogy a több hetes kihagyás nem jogosít fel arra, hogy ne figyelj a órán, éppen ellenkezőleg.

- De hiszen tudtam a választ a kérdésre! – igaz némi segítséggel, de akkor is!

- Viszont én pedig láttam, hogy Carmen súgott...

   Elnéztem a tanárnő feketére festett haját, mely a fényben kékes árnyalatot vesz fel, a fiatalos öltözékét, a nőies alakját, és a kék szemeit. Nem hiszem el, hogy bedőlt Netilnek. Mivel minden bizonnyal ő ültette el a fejében azt a képet, miszerint Carmen súg nekem! Hogy meglóghasson...

   Egyértelmű Netil valamit nem akar elmondani, ami számomra fontos lehet.

- De hiszen... – kezdtem bele az érvelésbe, de a tiltakozás több és több prédikációval jár.

- Nézd Amy! Próbálj felzárkózni, és figyelni az órán. Tudom, hogy... Nos nem, nem tudom! – nevette el magát keserűen – Nehéz lehetett feldolgozni a tényt, hogy .... nos, hogy az  a férfi,aki ... hát az apádnak adja ki magát, követ, de ez nem jogosít fel arra...

   Hallottam a szavait, de nem akartam elhinni! Az agyam megrekedt ott, hogy a lehetséges apámról beszélt... Egyszerűen, nem ment. Keres az apám, és én a történelem tanáromtól tudom meg?

   Ez volt ami miatt Netil gardedámkodik felettem, amit nem akart elmondani? Lehetséges, hogy azért teszi, mert veszélyt jelent rám nézve? De miért? Miért nem mondta el? Miért nem bízott bennem ennyire?

Utolér a sors - 26. fejezet

Vér

(Amy szemszöge)

   Miután bementünk a házba, mindenkinek sürgős elfoglaltsága akadt, így Jaramie, Johanna, Carmen, Netil, Athalie, és én maradtunk a konyhában. Én vettem elő a darált húst, Jaramie a nyomomban, Carmen az asztalnál ül Johanna és Netil társaságában, és beszélgetnek.

   Igazi családias hangulat alakult ki, leszámítva, hogy én már kissé éhesebb voltam a kelleténél. Ami nem volna olyan nagy baj, ha nem az embervérre szomjaznék...

   Ami nem lesz előnyömre holnap a suliban, de ki el valahogy bírnom. Mivel nem maradhatok itthon tovább, arra hivatkozva, hogy a vasúti síneken megállni a kocsiddal, igazán nagy baromság.

   A darált húst nyakon öntöttem vízzel, hogy tuti felengedjen, majd az asztalnál ülő társasághoz fordultam.

- Ki az, aki hajlandó nekem segíteni? – mondandómra mindenki felfigyelt.

- Én hajlandó vagyok bármire, amit te kérsz! – karolt át Jaramie és megcsókolta a nyakamat, mire én éles kacagásban törtem ki.

- Én szívesen segítek! – ugrott fel Netil. Én meg észrevettem magam, és fülig vörösödve eltoltam magamtól Jaramiet.

- Öhm jó okés köszi! – Jaramie azért megfogta a derekamat, így a hátam mögül figyelte, amint ellenőrzöm a húst, ami tele volt vérrel...

- Mi a baj? Mi történt Amy? –kérdezgetett Jaramie.

   De nem jutottam szóhoz. Egyszerűen lefagytam. Vér, vér, vér, és vér! Tudtam, hogy a késztetés erős, de ennyire?

- Vidd innen Amyt egy olyan helyre, ahol nem nagyon járnak emberek. – utasította Netil Jaramiet.

- Mi? Miért? – kérdezgette Jaramie Netilt, miközben a vörös köd ellepte az agyamat.

- A vér! A vámpír éne felszínre tört, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar!- aggodalmaskodott Netil.

- Én láttam egy nyugodt helyet ide felé jövet, és aránylag közel van, viszont nem forgalmas. – rohant oda hozzánk Johanna, és segített engem kitoloncolni.

   A következő pillanatban Jaramie karjaiban és Johanna után futottunk. A fejem ugyan még nem tisztult ki, de tudtam, hogy nem szabad azt tennem, amit akarok...

   Ugyanis az eredeti tervem az volt, hogy rávetem magamat Johannára. Legfőképpen azokra a szépen pulzáló verő ereire... A gyönyör,amit azután éreznék, felérne mindennel... De a legrosszabb, hogy mindezek után Jaramiere vetném rá magam. És könyörtelenül meggyilkolnám... De ez nem én vagyok! Én nem ez vagyok! Nem tenném ezt! Nem tehetném ezt... Vagy mégis...?

   Nem gondolkodtam! Csak cselekedtem. Kibújtam hozzáteszem eléggé ügyesen Jaramie öleléséből,és Johanna hátára vetettem magam.

-Te ribanc mit csinálsz? – korholt Johanna miközben próbált kiszabadulni igen erős szorításomból.

- Elégtételt teszek... – kerültem meg, hogy megint a hátára ugorjak, és belemélyesszem fogaimat a nyakába.

   Ezt nem igazán díjazta, így egy nem éppen csendes sikoly után megint csak kiszabadult.

- Azért a kis szekrénynek tolásért? Vagy mi? – most ő ugrott rám, és így leszorított a jeges és véres földre.

- Nem... Az már nem érdekel! – fordítottam egyet rajtunk, így én voltam felül. – Azzal van bajom, mikor azt mondtad, hogy nem érted, hogy a fiuk miért félnek tőlem...

- Oh ugyan! És ezzel mit akarsz elérni? – próbált átváltozni, d rájött, hogy akkor nem biz velem szócsatázni, így kontrolálta magát.

- Hogy tudd mire vagyok képes! – beleharaptam a vállába, mire felüvöltött.

   A többiek is ide szállingóztak, és bele akartak avatkozni, de valami miatt nem tették.

    Johanna ledobott magáról, és én a fának ütköztem. Fájt, fájt, de a düh és az ölni akarási vágy, valamint a vér szaga hívogatott, és lökött előre, Johanna felé.

- Mire jó ez? Ugyan! Mind a ketten tudjuk, hogy senkit sem tudnál bántani! Még ha ember, akkor sem!

- Ne hengerelj, mert a düh nagyon sok mindent ki tud hozni a vámpír lányából.. – álltam meg, és dühösen méregettem.

- Ugyan már! A vérszívó haverodat sem tudtad megvédeni, helyette utánam osontál! – lépett közelebb.

- Tudod akkor még nem ittam... vért! Most valahogy erősebb vagyok. Ne akard, hogy megmutassam ezt a gyakorlatban is.. – féloldalas mosolyra húztam a számat.

- Hát hajrá! Úgysem tudsz engem legyőzni! Túl kevés vagy te ahhoz...

- Te akartad! – mondtam egy lemondó sóhaj kíséretében, és támadtam.

   Ráugrottam, mire kimászott alólam, és felugrott a legközelebbi fára. Én egy másikra, olyan gyorsan, hogy észre sem vette, mire ott termettem mellé a másikfáról. Meghökkent, én csak ravaszul mosolyogtam, és rávetettem magam, és máris a földön voltunk.

   Igaz, amit eddig kiszívtam belőle elég volt ugyan, és már csak a düh hajtott, mégis belé haraptam. A karja volt hozzám a legközelebb, szóval ott mértem rá utolsó csapásomat. Mikor már a vér utáni vágyódás kimosódott az agyamból, erőt vett rajtam a bűntudat, és leszakítottam ajkaimat Johanna karjáról. Igaz nehezemre esett megválni a szomjúságcsökkentő vértől, de elszörnyedtem.

   Legfőképpen magamtól. Attól, amivé váltam a vér hatására. Ami kiváltotta belőlem a dühöt, ami nem is az enyém volt. Hátráltam. Hátráltam a valóság elől, az igazság elől. Attól, ami vagyok. Amit tettem. Amivé váltam. Amit, vagy akit nem tudtam kordában tartani. És hátráltam attól, ami jólesett. Az erőtől, a szabadságtól, és mindezek felett a vértől... A vértől, ami ezt az egészet elindította. És ami miatt vadállat lettem. Szomjas, és bosszúálló vadállat!

   És a legrosszabb, hogy senki sem vetett meg ezért. Még Kenzi sem. Lehet, hogy azért, mert Johanna sebei már kezdtek begyógyulni, de lehet, hogy azért, mert látták a szememben a riadtságot.  A félelmet, és a fájdalmat. Lehet, hogy igaza volt Johannának, lehet, hogy tényleg nem tudnék megölni még egy embert sem... 

- Sajnálom! Magamnak okoztam a bajt. Nem lett volna szabad hergelni, de egyszerűen úgy gondoltam, igazam van! A fene egye azt az önfejűségemet. – Johanna a hátát döntötte a közelében lévő fának, miközben ezeket a szavakat idézte felém.

- Nem! – vettem szaporábban a levegőt, miközben én is neki vetettem a hátamat egy másik fának. – Nem! Igazad volt... Kevés vagyok! Nem vagyok én ehhez elég! Nem tudtam...  Alig tudtam... Nem akartam... Meg akartalak... Bocsáss meg! – ekkor tört ki belőlem a zokogás.

   A valódi mondatok ezek lettek volna:  Nem tudtam irányítani magam. Alig tudtam megállni. Nem akartam leállni. Meg akartalak ölni...

   A legsúlyosabb az utolsó volt... Hiába tudtam, hogy nem szabad, mégis megtettem volna. Jaramie felemelt a földről, és a sokktól remegő testemet átkarolva lassan lépdelve elindult vissza a házba. Én pedig álomba merültem.

...

   A kanapén ébredtem, viszont nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda. Ám ez a gond valószínűleg eltörpült attól, ami a konyhában történhetett, mert mindenki ott sürgött forgott. Bár szerintem nem volt semmi gond, hacsak az odakozmált étel szagát nem vehetjük a baj forrásának.

   Felültem, és meg mozgattam elgémberedett tagjaimat majd felálltam, és a konya felé vetem az irányt.

-Amy! – kiáltott fel  Benji örömittasan, mire mindenki rám figyelt. A konyha asztalon ülő fiú pedig lehuppant onnan, és felém vette az irányt.

- Netilt idézem: „A hivatalosan is vámpírrá válásod!” örömére rendezünk neked egy vacsit! Több kevesebb sikerrel... – vakarta meg a feje búbját, és körül nézett a romhalmazzá változott konyhán. – Mivel az előbb valamit megégettem, ezért én kiálltam, és átadtam a bénáskodást a többieknek!

- Valahogy ezt én miért nem érzem ünnepélyesnek... – tekintettem végig az egybegyűlteken, és a szemem megakadt Johannán, aki Kenzi karjai közt mérte ki éppen a lisztet.

- Ugyan mi a gond? – táncolt oda hozzám Netil egy üvegtállal, amiben valami vízféleség volt, de kicsit rózsaszínesebb, mint az átlagos víz, nekem megbukfencezett egyet a gyomrom...

- Az ott... jól látom, hogy... – kocogtattam meg az edény oldalát.

- Oh bocsi! – tette le az asztalra, minél messzebb tőlem. – Tehát mi a gondod az ünnepléssel?

- Ugyan semmi, csak az, hogy szerintem kicsit sem ünnepelni való, hogy majdnem megöltem valakit, aki jelen esetben farkas, és belevésődött az egyik barátomba, de nem gond! – ettem csípőre a kezemet.

- Nos akkor! – odaállt mellém Netil, és Johannára mutatott, aki éppen a lisztes kezével nevetve szívecskét rajzolt Kenzi arcára, mire a fiú nyomott egy puszit az arcára. – Szerinted Johannának van akármi baja is? Hacsak nem az, hogy szerelmes, de az sose baj! – nevetett fel.

- Rendben, de akkor legalább had segítsek! Nem hinném, hogy bármelyi kőtök tud itt főzni rajtam kívül... És itt célzok erre a furcsa bűzre, ami nem tudom, hogy melyik tálból jön, de ne tálaljátok fel ha nem akartok senkit sem meg mérgezni!

- Isten őrizz! Különben meg én tudok főzni! De tudod milyen nehéz egy ekkora hadsereget elvezényelni? – tette csípőre a kezét!

- Jó, jó megértettem, hogy ki vagyok innen tiltva. – nevettem fel, és indultam a tv felé, valami értelmes adót keresni.

Út közben hozzám csapódott Benji is, és kérés nélkül ecsetelte, hogy miért küldték.

-Netil azt mondta, hogy könnyebb lesz nekem is, és neki is, ha veled vagyok. Nekem azért, mert nem kell szenvednem, és bénáznom, neki meg azért, mert nem kell azt végig néznie! – nevetett fel, és lehuppant a kanapéra.  Én mellé ültem, és vele együtt néztem a foci meccset.

   Ugyan nem érdekelt, és nem kötött le, de a látvány amikor Benji kedvenc csapata pontot szerzett, és ő öröm ittasan éljenzett, az valahogy jobb volt a meccsnél. Mosolyra késztetett. Nem is tudom hányadik percnél, de Netil kiszólt, hogy jöhetünk, mivel a teraszon tálalva van a vacsora.

   És mi mint a jól nevelt gyerekek szépen leültünk az asztalhoz. Örömmel nyugtáztam, hogy az étel kinézetre, és illatra legalább ehetőnek tűnik. Ami pedig az ízét illeti... Egyszerűen mesés! Nyugtáztam gondolatban Netilnek, hogy igenis tud főzni, mivel a szavak helyett inkább ettem.

    A mennyiséget nézve először azt hittem, hogy egy hétig ezt fogjuk enni, de meg kellet lepődnöm, hogy két falka farkassal valahogy hipp hopp eltűnik az a pár tonna étel.

- Most pedig mivel Amynek holnap suli, és emberi gyógyulását tekintve még a karja gipszben kellene, hogy legyen, így ezt, ha nem akarod, akkor is fel kell húznod. – nyújtotta oda nekem a kezemre való gisz valamit, ami valójában csak úgy nézett ki.

   Mert könnyebb volt, és simán le tudtam venni, anélkül, hogy szét kellene vágni!

- Használd egészséggel! – emelte poharát Carmen, aki Kyle ölében ült.

- Úgy lesz! – emeltem fel én is a poharamat úgy szintén.

   Koccintottunk, majd ezután nagy nehézségek árán, és kis segítséggel, melyet Jaramie nyújtott, feltettem a „gipszemet”, és elkezdtem szokni.

   A vacsora közben keletkezett jó hangulat majdnem el felejtette velem mind azt, amit jó pár órával átéltem. A félelmet, és a kiszolgáltatottságot az érzéseimnek. És valami hiányzott.

   Nem tudom, hogy mi, de furcsa volt ez a váratlan vidámság... Mintha mindenki csak menekülne a hamarosan itt lévő fájdalmas időszaktól. Mintha mindenki csak a fájdalmát akarná leplezni. Vagy csak én láttam így. Biztos az érzéseimet vetítettem ki mindenkire.

    Mert az igazság az volt, hogy mindenki boldog. Carmen Kyleval, Kenzi Johannával, és úgy amblokk mindenki mindenkivel. De hiányzott valami. Csak nem tudom, hogy micsoda...