Gondolatok
(Amy szemszöge)
Az elmúlt bő egy hónapban az elmémet elöntötték a rózsaszín fodrok, a ruhatervek, illetve virágok tömkelege. Persze én koránt sem rajongtam a rózsaszín színért, nem akartam méregdrága ruhát, és nem agyaltam különféle virágok beszerzésén, de Netil igen. Valahogy kicsúszhatott a szokásos kontrolja alól, és minden gondolata átszökött hozzám.
Most is, a biológia és a kémia terem között akaratlanul is a az orchidea és a gerbera közt hezitáltam. Tudtam, hogy Netil jobban be van sózva az egész esküvő dologtól, mint én, de ha boldoggá teszi a szervezkedés, hát elviselem suli végéig az esküvői ruhákat, a virágokat, és a díszítésről szóló terveket a fejemben… Végülis júniusig már csak három és fél hónap van hátra. Addig csak kibírom!
A biológia teremhez érve kisebb lány csapat állta el az utat a bejáratnál.
- Nem, én akkor is az orchideára szavazok! Nem tudom miért, de az jobb… - a szavak egy vörösre festett hajú lány szájából hangzottak el, akit a szőke barátnője próbált meggyőzni állításának valótlanságáról.
- Azt csak hiszed! A gerbera sokkal dekoratívabb! – kelt ki magából a szőke lány.
Igen én kibírom, de ők nem… Főleg, mivel azt sem tudják, hogy mik ezek az idegen gondolatok a fejükben, illetve nem tudják, hogy hogyan álljanak ellen. Én már megedződtem, miközben Demetri-vel teli gondolatokat sugározott felém, de ők gyengék…
A mellettem ballagó Netilre néztem, aki rettentően bele volt merülve a gondolataiba. Hát igen, mondjuk ezt addig is tudtam, amíg nem néztem rá, mivel amerre ment, heves vitákba keveredtek az emberek. Muszáj volt kizökkentenem őt ebből az állapotból, mert még lázadás tör ki a suliban…
Egy pillanatra mosolyogva elképzeltem, amint a diákok tömkelege kettészakad, és ’ORCHIDEA’ illetve ’GERBERA’ feliratú táblákkal hajtják az igazukat.
Elhessegettem a képet, és visszaringattam magam a valóságba. Ahogy körbe néztem, észleltem a helyzet súlyosságát, és rájöttem, hogy a képzelgésem nem állt nagyon messze a jelenhelyzettől… Muszáj, észhez térítenem Netilt, különben megélünk egy lll. világháborút, még az esküvő előtt.
- Netil, Netil! – szóltam vádlón a mellettem ballagó vámpírnak.
- Mi az? – ébredt fel „álmából” Netil.
Az arcán már nem látszódtak nyomai az előbbi csatának. A többi ember elméjéből is kezdtek eltűnni a Netil okozta homály darabkái. Kicsit mindenki megzavarodva, tántorogva vonult a dolgára. De legalább már nem álltak akaratlanul is Netil hatása alatt.
- Ez így nagyon nem lesz jó… - rángattam be a terembe.
- Micsoda? – na hát igen… Ő mit sem tud az előbb történtekről!
- Tudod az egész sulit transzban tartottad, a gondolataid által! – világosítottam fel.
- Mi van? – értetlenkedett, miközben leült a padjába.
- Nem tartottad kordában a gondolataidat! Mindenkihez eljutott! – támaszkodtam a padra.
- Úristen… - omlott össze – Ilyen esküszöm még nem fordult elő velem… Sajnálom! – könyörgő szemeit enyémbe fúrta.
- Ne tőlem kérj bocsánatot… Csak ügyelj a gondolataid hatáskörére! – ezzel sarkon fordultam, és leültem a padomba, Carmen mellé.
Kicsivel ezután a tanár is belépett a terembe, és borús arccal tette le iratait az asztalra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy férfi létére majdnem sírva rohan ki az osztályból. Ha tehetné… Vajon mi az, ami miatt ennyire búskomor?
Gondoltam Netil tudhatja, így ránéztem, mire ő csak a vállát vonogatta. Fura, hogy Netil nem tud semmit sem. Hiszen ő gondolatolvasó… Lehetetlen, hogy nem látja a fejében!
Belenyugodva, hogy ezt már nem fogom meg tudni, előre fordultam, és próbáltam a tanárra figyelni.
- Jó napot gyerekek! – kezdte kicsit derűsebben, valamint mosolyt erőltetve az arcára.
- Jó napot… - zengte az egész osztály válaszul.
Unott lassúsággal letelepedett az asztalához, elővette a tankönyvet, és megszólalt.
-Nyissátok ki a 123. oldalon a könyvet, és olvassátok el az anyagot. Jövő órán átbeszéljük részletesebben… - bukott bele a naplóba.
Hát szó-szó, nem sok kedve volt máma a biológia órához. De végül is nem tartozik rám… Én csak a diákja vagyok, a magánéletében lévő mozzanatokba nem vagyok köteles bele okoskodni!
Inkább a leckébe kellene bele ártanom magam. Úgyhogy azzal a tudattal, hogy elterelhetem a gondolataimat belebújtam a tankönyvbe. Sokat nem haladtam, mivel Netil gondolataim mindig bele másztak az elmém legrejtettebb zugaiba is. Nem, most nem azért, mert nem figyelt oda a határra, hanem mert a véleményemet kérte ki.
Szerinted melyik ruha enne a legjobb? A fodros, vagy az egyszerűbb?
A gondolatot rögtön egy hatalmas uszállyal rendelkező fodor építmény követte. Egyszerűen túl sok volt rajta mindenből! A fodrok nem csak az alsórészét célozták meg, hanem kecsesen átíveltek a ruha tetejére is, a mellrészhez. A ruha úgy nézett ki, mint egyetlen hatalmas fodor, feltekerve a bábura. Ezt némiképpen ellensúlyozta a hatalmas csipke uszály, ami a derekánál kapcsolódott a ruhához, de nem eléggé…
A nemtetszésemet nem tudtam eltakarni Netil elől, így gyorsan elkapta a szemeim elöl a ruhaszörnyet, és egy sokkal letisztultabb, sokkal természetesebbet tolt elém.
Úgy simult a bábura, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tökéletes szabását a gyöngy rátét még jobban kihangsúlyozta. Ugyanis nem csak a mellrész tetején helyezkedtek csigamintába a gyöngyház fényű gyöngyök, hanem egy lágy csigavonalban levonultak egészen a szoknya alsórészére is. Nem takarták be a ruha egészét, csak az alján egy kicsit, és a tetején. De az összekötő vonalak mégis sokkal díszesebbé tették, mint a másikat.
A kép eltűnt, és Netil gondolata váltotta fel a helyét.
Nos? Melyik a jobb?
Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz tudhatta, hogy melyik az, ami száz százalékig megfelelne, de gondolom, az én számból akarja hallani…
A második…
Ezután figyelhettem a tananyagra, ha szándékomban állt volna. Netil persze rögtön belemélyedt a könyvbe, így még vele sem tudtam elütni az időt. Magamra maradtam. A mellettem ülő Carmenre néztem. Próbáltam felidézni azt a napot, mikor védelmezően szorította karjaimat, nehogy apámhoz rohanjak.
Azóta nem hallottam apám felöl. Egy árva szó sem… Mi lehet vele? Azt mondta, jelentkezni fog. De mikor? Akár mennyire is gyilkos, az apám… Hiányzik!
A csöngő szó riasztott fel elmélkedéseimből. A tanár rögtön elrohant, mint aki menten síró görcsöt kap. Ez még mindig nagyon furcsa volt, de hát mit lehet ellene tenni? Semmit. Legalábbis számomra! Hiszen mint már mondtam nincsen sok közöm a lelki helyzetéhez.
- Szia! Jössz a menzára? – Netil máris ott termett a könyökömnél, mosolyogva.
- Furcsa, hogy épp te kérdezed ezt, aki nem is szokott enni, de mind egy! Attól függetlenül igen, megyek! – válaszoltam nevetve.
Időközben Carmen is csatlakozott, aki az egyik osztálytársunkkal diskurált pár méterrel arrébb.
- Hellóka! Nem gond, ha elrabolnálak máma estére Seattle-be egy jó kis mozizásra? – kérdezte nagyon felvidultan, és csillogó szemekkel Carmen.
- Honnan az ötlet? – indultam meg a menza felé, ami azt eredményezte, hogy két kísérőm is jött velem.
- Igazából nem csak ketten leszünk…. – vallotta be, miközben becipzárazta a táskáját, majd felvette.
- Hoppá… Nos akkor ki az a bátor, aki velem meg veled menne moziba? – hangomban volt egy kis ellenszenv, ugyanis mióta ebbe a suliba járok, én vagyok az a csaj, akit mindenki elkerül.
Ezt mondjuk nem is bánom, mivel nem kell álbeszélgetéseket folytatnom emberekkel, ha éppen komolyabb dogokról akartam szót váltani Netillel, vagy Carmennel. Ez a suliba járás is nyűg a nyakunkon… Inkább eljátszanám a saját halálomat, mintsem hogy itt rostokoljak. De muszáj… Netil, Athalie, Philis, Jaramie, Carmen, és a falka tagok is jobbnak látják, ha meg van az érettségim.
-Hát, Jennifer, Ben, és Aston a három vállalkozó szellem. Előtte pedig eljönnének hozzánk. Legalábbis Jennifer, és Aston biztosan.
Odzkodtam egy embert is közel engedni a misztikus lényekkel tele szőtt otthonomba, most meg Carmen rögtön kettőt ráncigálna oda?
- Muszáj? – ültem le az asztalunkhoz.
- Ajj… Úgy csinálsz, mintha fizikai fájdalommal járna az, hogy emberekkel is létesíts kapcsolatokat! – telepedett a mellettem lévő székre, a kör alakú asztalnál.
- Miért nem Netilt szidod? Neki sincsenek ember barátai a suliban! – förmedtem rá.
- Arra nem gondolsz, hogy fogalmam sincs, miről lehetne beszélgetni egy mostani emberrel! Ha belegondolsz, nos, én már kicsit öregebb vagyok nálatok… - piszkálgatta az előtte lévő tálcán az almáját.
Igaz Netil is félvér, de neki nem igazán ízlik az emberi étel…
-Jó bocs! – tekertem le a limonádém kupakját, és belekortyoltam eggyet.
- Szóval, Jen, és As jöhetnek… - elvette Netil elől az almát, és bele harapott.
- Most miért? – hiányolta Netil az almáját.
- Úgysem etted volna meg! – nevetgélte Carmen.
- De jó elvolt az, az én tálcámon, amíg könyörtelenül e nem csaptál rá, és meg nem gyilkoltad! – harcolt az igazáért továbbra is.
- Hidegvérű gyilkos vagyok… - harapott bele megint Carmen az almába.
Az ebédszünet elkövetkezendő részében csöndben ettünk, illetve hallgattuk Netilt, ahogy ócsárolja az emberi ételt…
A csöngő szó keltett fel az asztaltól, és elindultunk a matek órára. A tanár a szokásos szigorral vetette bele magát, és minket a képletek szövevényébe. Negyvenöt perc elteltével hálásan fogadta az egész osztály a csengőt.
A történelem tanárom még mindig rossz szemmel nézett rám, azért, mert akkor elrohantam, így feszengve léptem be a terembe. Leültem a helyemre, és hallgattam Netil kibővített mondandóját, ami a tananyagról szólt, de nem csak ember szemmel.
Érdek feszítve hallgattam Netil verzióját. A jelző csengőt az agyam alig akarta elfogadni, viszont az óra további öt percében már magán tanárom sem okított, így az óra végét jelző csengő után kisiettem a teremből. Nem akartam a tanárnő elé keveredni, semmi képen.
- Nem értem, miért csak órán beszélsz a történelmünkről… - rohantam le Netilt, mikor kilépett a teremből.
- Hát eddig soha sem kértél rá, hogy máskor is meséljek… - vigyorogva szökdécselt a kijárat felé.
Mivel ez volt az utolsó óránk, követtük őt. Carmennel az oldalamon próbáltuk beérni a túlpörgött Netilt. Hihetném azt, hogy azért ilyen vidám, mert vége a sulinak, a mai napra, viszont ő imádott suliban lenni. Szóval lövésem sincs.
A parkolóban értük csak utol, akkor is csak azért, mert már ott toporgott a kocsinál, hogy beszállhasson.
- Mire ez a nagy jókedv? – kérdezte Carmen nevetve Netiltől, én meg kinyitottam az autót.
- Nos, vendégek jönnek hozzánk hamarosan, szóval miért ne? – még mindig mosolyogva beszállt a kocsi hátsó ülésére.
Carmen az anyósülésre, én meg a kormány elé.
Én csak kinyújtottam a nyelvemet rá. 
