Helló, régen volt fejezet, de megembereltem magam, s befejeztem. a 6. fejezetben majd Netil tart egy kis töri órát, így azokra a kérdésekre, amik itt felmerülnek, választ fogtok kapni. :)
Jó olvasást!:)
Memória
(egy idegen szemszöge)
Már az utolsócsepp vért is kiittam az áldozatom puha, meleg testéből, de még mindig nem csillapítottam teljesen a szomjamat. A mostani vacsorám eléggé szemrevaló teremtés. Vállig érő vörös haj, formás csípő, kerek arc, és hosszú lábak. Viszonylag magas is. Középsulis éveiben valószínű, hogy pompom girl lehetett. De minimum egy röplabdázó.
Visszagondolva, lehet, hogy meg kellett volna kímélnem az életét. Ha eléggé magamhoz édesgetem, lehetett volna a „kis kedvencem”. Bár annyira nem volt ízletes a vére, hogy érdemes lenne megvárnom, míg újratermelődik… Kíváncsi vagyok emberként hány barátnőm lehetett. Emberként… Mintha száz éve lett volna. Az első emlékeim is csak arról a bizonyos estéről valók.
Már régen besötétedett, az edző elég hosszúra nyújthatta a felkészítést. Pár nap múlva kosár meccset játszottunk volna, és a csapatra ráfért a ráncba szedés.
Eléggé lehűlt az idő akkor, így jobbnak láttam felvenni a cipzáras felsőmet. Pár méterre voltam a tornateremtől, és a felsőmet sem húztam még fel, mikor egy sötét alak bokáig érő kabátban az utamat állta. Emlékszem akkor a hangját elbűvölőnek, és mágikusnak tartottam, ám mostanra minden csodálat elpárolgott belőlem ez iránt a fickó iránt.
- Te vagy Adam Svenson? – mosolyodott el.
- Igen. Miben segíthetek? – Lassan közeledet felém.
- Tökéletes… - mosolya még szélesebbé vált, majd hirtelen hosszú, éles szemfogai nőttek a semmiből.
- Ez meg….? – hátráltam, de mind hiába, rám ugrott.
- Nyugi! Majd úgy csinálom, hogy ne fájjon. – ezzel szemfogait a nyakamba mélyesztette.
Hazudott. Fájt. Eszeveszetten ordítoztam, hátha meghallja valaki. Ám egyre jobban fogyatkozó erőm némileg megakadályozott ebben. Nem emlékszem, hogy felemelt volna a földről, de amint a fogak elválltak a bőröm alatt pulzáló verőereimtől, rögtön a víz hűs simogatását éreztem. Apró sós áramlatok, melyek megtöltik a tüdőmet vízzel. Fél perc sem telt el, és valami megváltozott.
Lehetetlennek tűnt, de a víz alatt apró lángcsóvák nyaldosták a testem minden szegletét. Mindenem égett. Mindenre lesújtó, és mindent elpusztító tűzvihar dúlt, és én pont a közepébe keveredtem. Fogalmam sincs, hogy meddig mehetett ez így. De a szörnyű kín apadni látszott. Lassan, de határozottan elaludtak a lábamat, kezemet kínzó lángok. Ám maradt egy, mely mái napig nem fújt visszavonulót, s időről időre visszatér. A torkomban lappangó tűzvész melyet csak a vér édes íze olthat el időlegesen.
A vízből kikecmeregve hat embert öltem meg, s azóta is hidegvérrel, és meggondolatlanul ontom ki mások életét. Van, amikor egy két áldozatot a tengerbe vetek, de nagytöbbségében csak ott hagyom, ahol elfogyasztottam. Egyszer véletlen az egyik felgyulladt, számomra érthetetlen okokból kifolyólag.
Ekkor pár nap telhetett el a tűz kialvása után. Talán már egy hét is, és még mindig nem aludtam. Furcsállottam, de nem tudtam elaludni. Így inkább a bolyongást választottam, mint esti program. Felhős éjszaka volt, mikor a torkom lángjait próbáltam csitítani. Nem volt feltétlen szükségem vérre, de jólesett, ha csak pár órára is sikerül teljesen megszüntetnem a tűzvészt. Ezen az estén akaratlanul is sokat tanultam. Nem csak arról, hogy az a valami, ami a szemfogaimon át távozik gyúlékony, és növényekre ártalmas, másról is újabb ismereteket szereztem.
Sétával egybekötött hajtóvadászat volt. Már teljesen teleettem magam, ám mikor megéreztem azt a bódítóan édes illatot, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Követtem az utcákon az illatát, mígnem egy raktárszerű épülethez nem értem. Bentről hahotázások, és a vér édes illata szűrődött ki.
Engedtem a csábításnak, és óvatosan felmásztam az épület tetejére, abban a reményben, hogy találok egy tetőablakot, vagy legalább egy kisebb rést, amin keresztül betekintést nyerek a bent zajló eseményekre. Hát, ha tetőablakot nem is, de pár furcsa alakot találtam a tetőn. A következő pillanatban az egyik a sok közül rám vetette magát, majd a feje felé emelt, és behajított egy koszos ablaküvegen.
A padlóra csapódtam. A támadóim követtek, ám ők kecsesebben, talpra érkezve landoltak. Az erőnlétükből, a mozgásukból, illetve a szemük karmazsinvöröséből ítélve ők is olyanok, mint én…
- Ti is olyanok vagytok, mint én? – bukott ki belőlem.
- Na azért ne alacsonyíts le bennünket ennyire. – szólt egy bársonyos férfihang a sarokból.
Arra pillantottam. Egy trónszerű emelvényen ült és egyenesen felém nézett vörös szemeivel. Rövid fekete haját, s hófehér állát valamint kezeit vér borította, s lábainál ott hevert az a lány, akinek az illatát követtem. Nem tudtam uralkodni magamon, és az ösztöneimen. Előre vetettem magam, s a következő pillanatban már megint a levegőben voltam. Centik választottak el a vértől, ám valami vagy inkább valaki belém rúgott, így a helyiség másik végében landoltam.
A trónon ülő férfi most felállt, és kimért léptekkel elindult felém. Az út feléig csak mosolygott, ám nemsokára szóra nyitotta ajkait.
-Mi nem közönséges vámpírok vagyunk. Te lehet, hogy az vagy, de mi, és legfőképpen én feletted állok. Ez a rendje mindennek. Ez egy természetes sorrend, aminek te sajnos a legalján vagy… - megállt előttem, majd leguggolt, hogy egy szintben legyünk.
- Ezt hogy érti? – életemben nem hallottam ilyenről, mégis elégé ésszerűnek tűnt.
- Végtére is csak egy Bolyongó vagy. Egy vámpírrá alakított ember. – még közelebb hajolt hozzám, és már szinte suttogott. – S ha nem találod meg azt, aki ilyenné tett, és nem oltod ki az életét, nos, még lejjebb süllyedsz, és nem maradsz más, mint egy kupac, józaneszét elvesztett, vérszomj által irányított csődtömeg. –halványan rám mosolygott, és felállt. Hátra fordult, és oda kiáltott a tetemek körül lézengőknek. – Vigyázzatok, a méreg gyúlékony. Nem akarok senkit sem elveszíteni! – ezzel odadobott egy öngyújtót a tetemekre, akik eszeveszett gyorsasággal kezdtek égni, s hamarosan a helyiséget orrfacsaró bűz és füst terítette be.
Azóta a pillanat óta, mást sem csinálok, minthogy a támadómra vadászom. Megszállottan keresem, hogy megakadályozzam azt, amiről a trónszerű emelvényen ücsörgő féri mesélt.
