Sziasztok!
Több hírrel is szolgálok! Miszerint: ma Szent Estén született Steph éppen 36 éve. Mondhatni a Jézuska hozta! Nektek viszont mást hozott most tőlem a Jézuska! Igazából ez Angyal, és Bubi pályázatának a második fordulójára született, de mivel emiatt késik a fejezettel, így gondoltam legyen egy kis örömötök a késésben. Nagyon Boldog, és Békés Karácsonyt Kívánok mindenkinek!:)
A hold rabságában
Prológus
A városra sötétség borult. Eljött az én időm! A mi időnk! Tudtuk mit kell tennünk ahhoz, hogy tőrbe csaljuk őket! Egyszerű játszma lesz! Egy kis vágás, és már kész is! Nem kell több mint egy metszés a nyakon, és már el is végeztük a dolgunkat. Gondolom, most nem sokat értesz mind ebből, de ez várható volt! Bemutatkozásnak talán annyi, hogy Adam vagyok. Egy 21 éves srác, aki szingli, és a foglalkozását tekintve az is marad! Örök életére! A bibi csak az, hogy itt az örök élet ténylegesen örökké tart! Mivel ha egyszer árnyirtó leszel, az is maradsz! Örökké! Legalábbis eddig csak egyszer volt arra példa, hogy megszabadult valaki ettől a szereptől. És hát az én voltam.
Első fejezet – Rosszkor voltam rossz helyen, és még rosszabbra kerültem...
- Talán ez már kicsit túl sok! – mutogatott körbe-körbe Ian a díszlet körül. – Neee! Azok a szalagok már nem kellenek! – megfordult, és elszörnyedt. – Jaaaj! Édeském! Akcióba rózsaszín? Sajnálom cicamicám, de ez nem a te asztalod! Csomagolj! Holnap már nem kell jönnöd!
- Mond csak Ian! –fordult felém is a legjobb barátom általános sulis korom óta - Te mit csinálsz?
- Rendezek! – nézett rám lekicsinylő arckifejezéssel. – Talán valami bajod van ezzel kapcsolatban Adam?
- Nem! Az égvilágon semmi, csak kicsit egyedi a stílusod! – ugrottam le az asztalról, amin eddig ültem.
- Hogy érted? – kotorászott a jelmezek között – Ez az Jena! Ezt vedd fel! Plusz azt a flitteres trikót, és utána jöhet az eső oké? Jó ezt megbeszéltük! – adta oda a khaki színű nadrágot a táncos lánynak.
- Ezen a héten, már a harmadik díszlettervezőt rúgtad ki! – emeltem az ég felé a tekintetemet.
- És? – nézett vissza rám felhúzott szemöldökökkel.
- De még csak kedd van! – ordítottam a fülébe.
- Hát aztán! Ha befutunk akárhány díszlet terve... – nem hagytam, hogy befejezze a mondatát.
- Ha befutunk! Mindig csak ha! Tudod mit, nekem ebből elegem van! Rendezd csak tovább a színvonal aluli akció paródiáidat, meg a musical-jelidet, engem nem érdekel! Egyszer sem hallgattál meg, hogy mi a véleményem! Nem használtad fel egyetlen dalomat sem a Ha csak ketten leszünk -ben! Ja, és a te zenéidtől hányt az egész táncos kar!
- Legalább megvan miért voltak olyan véznák... – mélázott Ian.
- Ááááá! Látod, most sem rám figyelsz, csak a hülye filmedre! Elegem van! Befejeztem! – ezzel kiviharzottam a műteremből, ki az utcára, át a zebrán, és fel az autóra.
Pontosabban a szélvédőjére! A fájdalom egyetlen szervemre hatott ki igazán. A szívemre. Mintha csak az sérült volna meg. Bár kétségtelen, hogy jó pár bordám is eltört, és esetleg a tüdőmbe is beleszúródhatott egy két szilánk, mivel egyre nehézkesebben ment a légzés. És nem csak a légzés, hanem a mozgás, és még a rázkódás is, amit a fájdalom idézett elő belőlem. Láttam még a hatalmas tömeget, amint közelednek felém, majd semmi. Ezután nem csak a légzés ment nehézkesen, de maga a létezés is... Minden, ami az élettel járt. Egy jó volt ebben a rejtélyes eltűnésben. Nem csak maga az élet tűnt el belőlem, de a fájdalom is. Nem fájt semmim, viszont nem tudtam mire véljem ezt a nagy fehérséget, közepén egy fekete lyukkal, ami nem tűnt túl biztatónak. Kicsit közelebb mentem hozzá, és vizsgálni kezdtem, mikor két ronda kutya pofájú valami kiugrott abból a valamiből.
- Jesszusom! – kiáltottam fel, hátrálva a lyuktól.
- Már megint! Tényleg kellene kezdenem valamit a ráncaimmal Daniel... – kezdte vizsgálgatni az arcát a nőiesebb mit beszélek én inkább nőstényesebb akármi, mire a másik is megszólalt.
- Jajj ugyan Clara! Ezeken a ráncokon már nem segítesz! – közeledett felém a másik azonosítatlan valami is.
- Mik vagytok? – kérdeztem a közeledő valamiktől félelemmel jócskán átitatott hangon.
- Pokol kutyák! Azért az ember kis nézegetés után felismer minket... – válaszolt a Clara nevezetű kutyafejű akármi.
- De nyugodj meg! Te nem ez leszel! Mivel tudtommal nem paráználkodtál életedben, és most is csak egy nyamvadt autó ütött el! De igaz ami igaz, kifogtunk már az árnyirtókból, szóval elkelessz a csapatnak.
- Milyen árnyirtók? Miről hadováltok itt össze? – hátráltam.
- Aki meghal, és bűntelen élete volt, árnyirtó lesz! De ha bűnben élted le az életedet, akkor pokol kutyává válsz! – magyarázta a hím.
- Nincsen mennyország? – vontam fel a szemöldökömet.
- Az csak duma! – ekkor a hátam mögött lódobogást hallottam. – Nincs mennyország! Gyere, siess!
- Minek? – kérdeztem a hátam mögött tébláboló kutyáktól, miközben a lovon érkező fehér ruhás nőt figyeltem, aki alig látszódott ki szőke tincsei közül, és szélsebesen vágtázott felém.
- Gyere már! Gyerünk! – lökdöstek a fekete lyuk felé a kutyák, de a nő pont hogy nem erre bíztatott.
- Ne! Ne tedd! Elveszik a lelkedet, és nem marad belőled semmi sem! Ne tedd ezt! – vágtázott még mindig felém.
- Hogy?
- Ne higgy neki! Mi csak jót akarunk! – tologattak még mindig.
- Nem dehogy! Ők a pokol gyermekei! Te nem árnyirtónak születtél! Van még egy esélyed az oltalmazók között! – szállt le a lóról, és szoknyáját felemelve felém szaladt, miközben én már majdnem bele estem a lyukba. Belöktek, vagyis jobban mondva magukkal húztak a lyukba a kutyák, de még időben elkaptam a szépséges lány kezét.
A bőre hihetetlenül finom tapintású volt. Ugyan akkor meg is rázott egy pillanatra. Kicsit bizarrul festhettem volna oldal metszetből, mivel a fél testem, vagy inkább a nagyobbik fele a testemnek a sötétségben volt, a kezem, és a fejem még mindig a fehér végtelenben. A lány próbált visszahúzni, de nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy tartós, és hatásos legyen a próbálkozása. Így időnap előtt kicsúszott a kezem az övéből.
-Neeeeeeee... – hallottam még az eget-földet rázó kiáltását, majd a kutyák után estem.
Az első, amit éreztem ez a furcsa kénes szag. A második, a forróság, és a magma folyócskák, amikbe nem nagyon ajánlatos belekeveredni. És a harmadik, hogy csak két szín uralkodik itt, bárhol is legyek. És ez a két szín a fekete, és a piros, már-már inkább vörös.
- Üdv a pokolban ifjú tanonc! – mondta a Daniel nevezetű kutya.
- Mi az, hogy pokol? – néztem rá kimeredő szemekkel.
- Hát ez! – mutatott körbe.
- Nem! Úgy értem mit keresek én itt? Nem ott lenne fent a helyem azzal a... – mutattam fel a lyukra, ami már nem volt ott. – a lánnyal.
- Éljen a teleportálás! Így mindig leütjük a zsákmányt az oltalmazók kezéről! – nevetett fel vidáman, miközben megiramodott, én utána a kérdéseimmel.
- Zsákmány? – horkantam fel.
- Az az, ami te vagy! És amit megfelelő képzés után el tudsz majd ejteni, és végre hasznunkra leszel! – ment még mindig egyenesen, én meg még mindig követtem.
- És mik azok vagy kik azok az oltalmazók? – tartottam futólépésben a tempót.
- A tollas hátú barátaink ott fentről. – mondta ki gúnyosan.
- Angyalok?
- Neeeeem! Oltalmazók! Istenem... – csóválta meg a fejét.
- Hát de azt mondtad, hogy tollas hátú... meg, hogy fentről! Akkor angyalok nem? Vagy ez a kettő nem ugyan az? – kérdezgettem a kutyát.
- Hát nem! Angyalok nincsenek! – világosított fel.
- Pokol kutyák se! – megállt, és rosszallón nézett rám.
- Akkor én mi vagyok? – kérdezte csípőre tett kézzel.
- Egy szőrös akármi, aki undok, rosszindulatú, és lecsapott az oltalmazók kezéről? – vontam fel a szemöldököm.
- Egy szóval pokol kutya! – ment tovább.
- És hogy lehet innen kijutni? Mármint vissza az emberi életbe, vagy abba a fehérségbe. – szemléltem körül a tájat, mert nem tűnt túl biztatónak az itt létem.
- Komolyan tudni akarod? – állt meg megint.
- Igen! – lelkesedtem fel hirtelen.
- Akkor gyere közelebb. – oda hajoltam, mire bele ordította a fülembe, hogy: - Sehogy! Innen nincs vissza út! Különben is az a fehér akármi, az csak az átmenet a pokol, és a menny között. Ott válik el, hogy hova kerüljön az ember! Ez számunkra afféle versenypálya. Aki a gyorsabb, az nyer! Vagyis mi! – nézett rám egy vigyorral a képén.
- De azt mondtátok, hogy nincs menny!
- Csak hogy velünk gyere, és ne azzal az oltalmazóval! – megállt a kutya egy kunyhó előtt, kinyitotta az ajtaját, és beinvitált. – Különben is onnan meg sajnos vissza lehet menni!
- Hova? Az emberekhez? - egy apró remény csillant meg a szememben.
- Igen oda! Az emberekhez! De vissza a fehér végtelenségbe nem tudsz ki kerülni! Legalábbis innen nem!
- Szóval itt fogok meghalni... – törődtem bele, miközben értetlenül néztem, amint ruhát vesz magára a kutya.
- Ami azt illeti nem!
- Akkor hol?
- Nem fogsz meghalni! – gombolta be az utolsó gombot is az ingjén, majd átalakult emberré, én meg csak néztem nagyokat...
- Mi? És ezt hogy csináltad? – értetlenkedtem.
- Örökké fogsz élni, és úgy csináltam, hogy csak vadászathoz használom a kutya külsőmet. És mielőtt meg kérdeznéd, igen Clara is tudja ezt, és ő azért nincs itt, mert nem itt lakik! – hadarta le egy szuszra.
- Akkor te most mi vagy?
- Gyakorlatilag éjjel ember, nappal kutya. Különben meg a mentorod. Na, menj aludni! – utasított.
- Mi az, hogy éjjel ember? Miért nem vagy nappal is ember? – kíváncsiskodtam tovább alvás helyett.
- Ez a vesztünk. Mi, a pokol gyermekei csak éjjel járhatunk kelhetünk emberi mivoltunkban. – vette fel a piszkavasat, és megkotorta a parazsat, ami újból fellángolt, és fénnyel szórta be a legeldugottabb sarkokat is.
- De hát itt szinte mindig sötét van! – nevettem fel.
- Úgy értem, hogy az emberek között, csak éjjel lehetünk! Napkelte előtt vissza kell érnünk, különben megszűnünk létezni. – tette vissza a piszkavasat a helyére, a tartóban.
- Na de most már tényleg késő van! Hidd el nem fog ártani egy kis alvás.
És én engedelmeskedtem. Tudtam, hogy muszáj lesz innen valahogy ki jutnom. És tudtam, hogy ki is fogok! Csak arra nem jöttem még rá, hogy hogyan...
Második fejezet – Isten hozott New York újra!
Ennek kicsivel több, mint egy éve. Most már én is képes vagyok alakváltoztatásra, és embertoborzásra is. Bár nem szívesen teszem, de hát ez van! A lényeg a lényeg, betanítottak. Sőt mi több, én vagyok a legjobb! Ezért is őriznek olyan kitartóan!
Többször is próbálkoztam szökéssel, de mind hiába. Nem tudom, hogy egyáltalán miért védelmeznek ennyire, ha nem lehet megszökni. Hacsak azért nem, mert valahogy mégis meg lehet!
- Adam! Gyere! Kapás van! – vigyorgott rám az egyik újonc Juliett.
- Rendben! Máris megyek. Csak adj egy percet!- kiáltottam utána, mivel nem voltam arra felkészülve, hogy egy újabb ártatlan embert csábítsak a pokol kutyái közé.
- Ne mááár! Addigra az oltalmazók megtalálják őket! – nyafogott Juliett. - Őket? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen, őket! Ketten vannak! Autó baleset. – az utolsó két szó tőrként hasított a szívembe. Autó baleset...
- Rögtön indulok! –kiáltottam, miközben felvettem az ilyenkor használatos köpenyemet, és kirontottam az ajtón! – Indulhatunk. – álltam Juliett elé, aki aligha egy fejjel volt csak alacsonyabb nálam. Mellesleg gyönyörű. Barna haja, remekül illik barna szeméhez és kreolos bőréhez. Egy szóval sötét tónusú nő!
- Okés!
- Melyik kapun megyünk?- kérdezem érdeklődve, miközben a kezemben lóbáltam a botot, amivel megnyithatom a kapukat.
- Menjünk az emberekhez! Ott még úgysem jártam. – felelte mosolyogva.
- Rendben, de napfelkelte előtt vissza kell érnünk! – utasítottam.
- De miért? –kíváncsiskodott.
- Ne akard megtudni! Gyere! –és már nyitottam is a kaput, ami egy ezüstös ragyogású kör volt, némi kékes beütéssel.
Ezen a kapun sosem szerettem utazni, mivel az emberekhez mentünk, ezért fájó pontom lett érintve. De tűrtem. Legfőképp azért, mert láthattam régi barátaimat, családtagjaimat. Ugyan ők nem láttak engem, de én tökéletesen láttam őket. A kapu a végéhez közeledett, így a feladat végrehajtására koncentráltam.
Már hallottam az emberi hangokat, és hallottam az oltalmazók közeledtét is. Az utcai hangok, mint például a kocsik zörgése, és a dudaszó eltörpült az oltalmazók ricsajától. Amit a vágtájuk, és a figyelem elterelésük csapott.
Nos, ilyen gondolatok, és zajok kíséretében fogadott New York. Juliett csodálattal tekintett a hajnalodó városra, ám én megvetéssel pásztáztam az oltalmazókat.
- Juliett! Készülj fel minden eshetősége! – vettem fel a támadó pozíciót, és láttam, miként csinálja utánam Juliett is ugyanezt.
- Rendben! – keményedett meg az arca, és a szemében megcsillant valamiféle fény.
Nem szerettem árnyirtóként harcolni az oltalmazók ellen, de a szükség nagyúr. A meglepődött halott furcsán vizslatta magát, és a holttestét. Én pedig az árnyírókat. Ami Juliettet illeti, ő mindet furcsán vizslatott, mivel először járt emberek földjén a halála óta.
Az oltalmazók pár méterre a halottól, és kétszeresen nagyobb távolságra tőlünk megálltak. Nem tudom, hogy miért, de nem is nagyon érdekelt. Ami igazán érdekelt az a halott volt. Értetlenül állt ott az ellenségek között, és hol ránk nézett, hol az oltalmazókra.
Egy fehér köpenyes szőke hajú nőlépett ki az embertömegből, majd megszólalt.
- Üdv árnyirtók. – a hangja ismerősen csenget, és kellemes dallam volt füleimnek.
- Helló. – köszöntem, miközben azon gondolkodtam, hogy mi az, ami ennyire ismerős.
- Ismerős vagy nekem... – morfondírozott a szőkeség is, miközben az arcán megcsillant a felkelő nap fénye.
Ugyanekkor két dolog is bevillant. A nap, ami megöl minket, és a lány, ki próbált megmenteni.
- Miért nem segítettél? Miét nem hívtál erősítést? Miért nem húztál fel a pokolból? – közeledtem felé dorgálóan, és megfogtam márvány arcát. Jégideg volt ugyan, de tükörsima is.
- Sajnálom... – hajtotta le fejét, becsukta szemét, és kihullott belőle egy könnycsepp. Amint a kezemhez ért igazgyöngyé változott. Kinyitotta szemét, és riadtság honolt rajta- Az arcod! – távolodott tőlem egyre gyorsabban.
- A francba! –kaptam észhez, és gyorsan egy árnyékos helyre húzódtam, magammal rántva Juliettet is.
- Ég veled! – kiáltotta a szőkelány, miközben egy könnycsepp hullott ki a szeméből megint, ám most a földre hullott, és csak üveggé változott.
- Ég veled... – suttogtam, miközben Juliett után beugrottam a kapuba.
Miközben „hazafelé” utaztunk, számtalan érzés kavargott bennem. És egyikre sem tudtam magyarázatot találni. Talán csak egyre. A honvágy... Az, hogy láttam megint az emberek földjét, csak erősítette bennem ezt az érzést, és csak még nagyobb érzelmi káoszt kevert bennem.
Az, hogy láttam azt lány megint, ugyancsak nem segített. És a bőre tapintása is ugyan olyan kellemes érzésvolt ugyanakkor az égető érzés az arcomon nem volt kellemes. Sőt! A pokol legmelegebb bugyraiban nincs ilyen forróság. Na, jó! Ez most rossz hasonlat volt, de igaz! Akár mennyire is rossz...
A kapu hamarosan a végéhez ért, és ledobott minket. Juliett kissé fel szisszentett, mikor földet ért, és felsikoltott, mikor meglátta az arcomat. Tudtam, hogy nem szívderítő látvány, no de ennyire?
- Jesszusom! Az arcod! Mit csináltál? Mi történt? – kiabált velem, mire az éppen erre kószálók többsége felfigyelt ránk.
- Tudod a nap ártalmas a magunk fajtáknak... – vettem a házam fel az irányt.
- Na de ennyire? És különben is miért álltál meg a tűző napon? – követett kitartóan, így mikor megfordultam, mire majdnem nekem jött.
- Igen ennyire! És különben neked ehhez semmi közöd! Akkor süttetem szét magam a napon, amikor csak akarom! - jelentettem ki. – Lehet, hogy jobban is járnék, mint hogy itt szenvedjek egy örökkévalóságig... – rontottam be a házba, és nem csuktam be az ajtót, mivel tudtam, hogy Juliett úgyis követni fog, mivel ő is itt lakik, mint tanítványom, és legelső áldozatom.
- Mi? Te képes lennél meghalni, hogy kijuss innen? – kérdezte, én pedig új próbálkozáson törtem a fejem... – A teremtőid nem örülnének...
- Nem érdekel, hogy ki minek örül, vagy épp ellenkezőleg! Különben meg a teremtőm Isten! És ő tudtommal nem itt tartózkodik, és nekem sem itt kellene! – vágtam földhöz a legelső tárgyat, ami a kezemhez akadt, vagyis egy üvegvázát.
- Mi az, hogy nem itt kellene? – kíváncsiskodott tovább.
- Hosszú... – intéztem el ennyivel, és leültem az ágy szélére.
- Van időnk... Egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésünkre! – mellém telepedett.
- De én nem akarok erről beszélni. – néztem rá úgy, hogy se perc alatt megértette, jobb, ha most békén hagy...
- Akkor, szia! Majd holnap elmehetnénk gyakorolni! Mondjuk az emberekhez... Mit szólsz? – kérdezte kíváncsian.
- Kitűnő! Jó ötlet! Amúgy is régen ettem már és az embereknél van a legtöbb csaló, rabló, és hasonló elkárhozott ember... – morfondíroztam az evésen. Tényleg régen ettem, szóval rám férne már.
- Látod, vannak nekem jó ötleteim is!- kacsintott rám. – Hát akkor jó éjt! Aludj jól!
- Köszönöm! Neked is!
- Oké...- ezzel átballagott az ő szobájába.
Túl sok volt már a mai nap, így én is aludni tértem, ám már az alvás határán voltam, mikor eszembe jutott egy mondat foszlány.
„Te képes lennél meghalni, hogy kijuss innen?”
Oké lehet, hogy kezdő, és csak bő egy hónapja jött, de van a szavában valami! Mi van, ha az a megoldás a kijutásra, amit én eddig fel sem vetettem? Az öngyilkosság...
Harmadik fejezet – Utoljára árnyirtóként
- Ébresztő! Hasadra süt a nap! Na, jó! Ez gyenge poén volt... – keltegetett Juliett.
- Hm? Miért is keljek fel most? – húztam vissza a takarót a fejemre.
- A gyakorlás! Ilyen szelektív a memóriád? – bökött meg kissé.
- Ja hogy az! – nyújtóztam egyet. – Máris kelek...
Kénytelen kelletlen kikeltem az ágyból, felöltöztem, a kezembe vettem a kapunyitós botomat, és kimásztam a házból. Odaálltam Juliett mellé, és megnyitottam a kaput. Már ugrottam volna bele, ha Juliett nem ránt vissza.
- Aztán ne nagyon menj fényre... Tudod eléggé csúnya sebet szereztél a múltkor is!
- Igenis anyuci! –mosolyogtam egyet, és bele ugrottam a kapuba.
Megint csak elöntött az a furcsa érzés, mint mindig, ha a földre jöttem. Nem tudtam, hogy készen állok e arra, hogy meghaljak, ám Juliettnek nem szabad sejtenie semmit sem. És mindezek előtt bajba sem sodorhatom. Azt nem tudnám elviselni, ha rajtam kívül bárkinek is baja esne egy ilyen mazochista próbálkozásomnál...
Ez idő alatt, hogy ezen gondolkoztam, a kapu kinyílt és kidobott minket. Éhes voltam, és a gyakorláshoz kell az erő, no meg az öngyilkosság előtt megpusztítom egy kicsit New Yorkot a gonosz lelkektől.
- Szerintem együnk! Éhes vagyok, és gyakorolni nem lehet korgó gyomorral. – mondtam, miközben leporoltam a ruhámat.
- Okés! Benne vagyok! Én mindig szívesen eszek, és nem csak ha éhes vagyok... – csillant meg Juliett szeme.
- Azt tudom... – nevettem fel.
Ez volt az utolsó mondat, amit váltottunk egymással, mielőtt belevetettük magunkat a keresgélésbe. Iszonyatosan jó érzés volt átadni a testedet annak az erőnek, amit fogva tartasz belül. Mintha újra élnél! Jó ember prédikál az élet örömeiről... Én a nagy „mindjárt meghalok, csak egyszer utoljára had éjek” ember osztja az észt.
De bármennyire is meg akarok halni, tényleg Isten verte jó érzés ez az állapot. Amikor az ösztönöd hajt, és nincs semmi más.
Az a bizonyos ösztönöm megint csak remekelt, mivel megtaláltam egy kellő képen romlott áldozatot. Elé ugrottam, és szemfogakat növesztettem. Tévedés ne essék, nem olyanokat mint a vámpíroké, hanem csak olyanokat, amik vér kiszívására alkalmasak, méreg bejuttatására a szervezetbe, már képtelenek.
- Hello. – ejtettem ki tökéletes kiejtéssel, és hátborzongató hangon ezt a szót.
- Csá! Kéne valami? – még mindig nem menekült el... Szórakoztatóbb lesz, mint hittem!
- Igen! Esetleg tudnál nekem adni valamit... – vigyorogtam úgy, hogy a fogam is ki látsszon, mire kicsit hevesebb szívdobogást kaptam válaszul.
- Mit akar? Jesszusom... – közeledtem felé, és egy apró mozdulattal elkaptam a nyakát, és éles körmeimmel metszettem egy nyílást az ütőér közelében, majd mohón inni kezdtem.
Csuda jó érzésvolt, hogy végig csurgott a torkomon gonosz lelkének vére. Éreztem, hogy megteltem, így eldobtam a tetemet, és Juliett keresésére indultam. Befordultam kétutcányira, és már rá is bukkantam. Ő s éppen evett, ám ő már a harmadikat, mivel két tetem hevert már a lábainál.
- Sosem tudom megunni ezt... Amúgy nem gondolkodtál el azon, hogy miért csak gonosz emberek vérét szívjuk?- kérdezte, miután eldobta a harmadik áldozatát is.
- Gondolom azért, mert mi is romlottak vagyunk valamilyen szinten, mivel a pokol gyermekeinek mondhatjuk magunkat...
- Lehet! – vonta meg a vállát, azután letörölte az arcáról a vért, mire én is észbe kaptam, és ugyanígy cselekedtem. – Amúgy meg csípem, ha a lábaim előtt hevernek a pasik... – nézett végig a holtesteken, és kétség sem férhet hozzá, hogy mindet a női vonzerőével csalogatta magához.
- Na de gyere gyakorolni, mivel már csak alig egy óránk van napfelkeltéig. – és kevesebb mint egy óra van a halálomig...
- Okés! Akkor hajrá. – ezzel neki iramodott a szinte alvó városnak, én meg szaladtam utána.
Felfutott az egyik ház falára, majd onnan a tetejére is. Én követtem, és elé ugrottam, mire csak mosolygott, és felkapott egy vasrudat a földről, mire én is, és támadtam.
Ő szerencsésen kivédte, majd a hasamra mért egy ütést, amit kikerültem, és óvatosan hátba vágtam. Azért csak óvatosan, mivel tiszteletben tartottam nő létét. Felnevetett, és eldobta a vasrudat, helyette oda futott hozzám, és nyakam köré fonta a karjait, a csípőmre vonta a lábait, és átcsúszott a hátamra, én így nem sokat tudtam ártan neki úgy, hogy magamnak nem ártanék.
- Nagyon ügyes! – mondtam elismerően a hátamon függeszkedő lánynak.
- Tudom! – kuncogott egyet, majd lemászott a hátamról.
Ekkor felnéztem az égre, és meglepetten tapasztaltam, hogy a nap halvány sugarai megjelentek, veszélybe sodorva Juliettet.
-A nap! Juliett! Most azonnal vissza kell menned! Siess! –nyitottam meg a kaput.
- Mi? Nélküled soha! – ráncigált a kapu felé.
- De! Menj! Én itt maradok! – húztam vissza magam, és tuszkoltam be Juliettet.
- Akkor meg halsz! Nem, nem halhatsz meg! – ordibálta.
- Tudom! Ez a célom! – téptem ki magam a szorításából.
- Nem! Nem halhatsz meg! Mi lesz velem? – rántott vissza könnyes szemmel, ugyan akkor már az egyik kezem égni kezdett.
- Kapsz, másik mentort hidd el! És ő jobban tud majd rád vigyázni!
- Nem úgy értem...- rázta meg a fejét, és becsukta a szemét. – Én úgy értem, hogy mi lesz velem nélküled? Sosem mentorként tekintettem rád... Nekem mindig is több voltál, mint mentor, vagy barát... –nyitotta ki a szemét, és én megértettem, hogy nagy hibát fogok elkövetni, de nem tehetek mást...
- Sajnálom... – ezzel belöktem a kapuba, ám még így is hallottam az észveszejtő sikolyt, kérést, vagy könyörgést, kinek, hogy tetszik jobban. Ami nem volt más, mint a szőke hajú lány legelső mondata hozzám: Ne!
Ugyan akkor most ez a szó könnyeket csalt az arcomra, de nem tehettem mást. Így bezártam a kaput, és kiálltam a napfénybe.
Negyedik fejezet – Mások szerint csak pár percre haltam meg, szerintem meg nem!
Amit akkor él át az árnyirtó, mikor nap éri, felér egy úszóleckével a forró lávában. Ám amit én átéltem akkor még nagyobb kín volt. Nem csak a nap égetett kívül, de a bűntudat is égetett belül. Nincsen ennél rosszabb. Bár én választottam, így viseljem is el a következményeit is...
Hirtelen egy hangszólított, ami idegesített, mivel mi a francot akarnak az embertől a halálán? Miért nem lehet most békén hagyni?
-Adam! Tudom, hogy te nem tehetsz arról, hogy az oltalmazók nem voltak ott időben, ezért adok neked még egy esélyt! De jól vigyázz! Minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt. Ne félj megtenni azt, amit szükségesnek látsz...
Ezzel a rejtélyes idegen elhallgatott, és a fájdalmam sem olyan volt, mint azelőtt. Fájt mindenem igen, de nem úgy, mint az előbb. És furcsa zajokat is hallottam. Sziréna. Egy mentő kocsi szirénája, valamint zsivajt. Majd pár erős kéz felkapart a földről, és valami puhára helyeztek. Közben pedig imitt amott tapogattak, majd konstatálták az álláspontomat.
- Pulzus rendben, a szíve ver. – mondta egy nő.
- Szóval nem kell megint újra éleszteni. – ezt egy férfi duruzsolta, majd meg könnyebbülten kifújta a levegőt.
- Rakjátok a kocsiba srácok. –utasította a társait a nő.
Ezzel a biztonságos merev, és egy helyben álló valami megindult, még hozzá egy pár erőlködéskifejtés közbeni nyögés után.
-Jó vihetitek! –kiáltott a nő megint.
Én meg azon elmélkedtem,hogy nem e megint az embereknél vagyok, vagy,hogy nem e eloltottak, vagy hogy ezt az egy évet csak álmodtam volna...Á! Tuti, hogy nem álom volt! Nem tudok én ilyen álmodni! És különben is! Juliett nem csak a fejemben létezett... Ahogy a szőkeség sem!
Kinyitottam a szemem, és egy mentő autó tetejét véltem felfedezni első pillantásra. Majd miután oldal fordítottam a fejem, csupa műszerek, zsinórok, és véres, valamint ép géz darabok hálózták be a kosi bal oldalát. Jobb oldalt két orvos vizsgálta az életfunkcióimat.
- Hé Jack! Felébredt. – bökte oldalba az őszes doktor a kopaszodót.
- Üdv újra az emberek között! Tudja párpercre leállt a szíve! Azt hittük, hogy elveszítjük...
A további utam a kórházig csöndesen telt. Én sem szóltam, ők sem szóltak. Közben azon gondolkodtam, hogy ezek a húgy agyúak azt hiszik, hogy csak pár percig voltam halott...
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kocsi ajtó kicsapódik, az orvosok kihúznak, és utána betolnak az ajtón. Megkérdezték, hogy melyik kórterem szabad, és már el is toltak odáig. A szobában csupa vénember, és mindössze egy két nővér.
- Jó napot hölgyeim, hoztunk egy újabb pácienst.
- Jó napot maguknak is! Ott még van egy szabadhely. – mutatott sarokba a szőke nővér. A barnának még mindig nem láttam az arcát, de így hátulról nagyon ismerős volt.
Az orvosokra fordítottam a tekintetem, akik éppen most távoztak a kóteremből. Majd egy ismerős hang visszavonzotta a figyelmemet a társalgó nővérek felé.
- Úgy bizony! Már csak tizenegy hónapig leszek itt, és aztán kocsival nekivágok a sivatagnak. Már ha eljutok odáig... – nevetett fel a barna nővérke.
- Biztos eljutsz! – válaszolt rá a szöszi. – Nem adod e olyan könnyen fel... Akkor nem te lennél!
„ A sivatagban rekedtem, és így ért véget az életem! Tudom nem valami nagyszám, de ez van! Nekem ez jutott!”Csengett a fülemben Juliett szava, mikor a halálról kérdeztem.
„- És hol dolgoztál? – kérdeztem kíváncsian, mire mosolyogva felelt.
- Egy New York-i kórházban voltam ápolónő! Az egyik barátnőmmel még viccelődtünk is bő egy évvel az utazás előtt, hogy mi lesz, ha odaveszem, erre ő azt mondta, hogy nem fogok, mert nem olyannak ismert meg!”
Végezetül a rejtélyes idegen szavai jutottak eszembe: „Minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt. Ne félj megtenni azt, amit szükségesnek látsz...”
- Ne! Ne tedd! –keltem ki magamból, mire a barna hajú nő rám nézett...
Mikor rám nézett, felismertem! Ő volt az, kétség sem férhet hozzá! Ugyanazok a barnaszemek, ugyanazok a barna tincsek, és ugyanolyan kreolos bőr. Mikor közelebb jött, észrevettem, hogy a ruhájára csíptetett bilétán Juliett áll.
- Hogy mondtad? – állt meg az ő ágyam szélén, a szája szélén pedig egy mosoly.
- Csak azt akartam mondani, hogy ne a sivatagot nézd meg! Inkább elmesélem én, hogy milyen! Persze csak ha nem bánnád...- tettem hozzá gyorsan.
- Nagyon örülnék neki... – mosolygott még mindig, én pedig vissza rá.
- Kevesebb költség, az biztos! – nevetett a másik ápolónő.
- Adam vagyok! - mondtam, miközben kinyújtottam a kezemet, hogy kezet rázhassak vele.
- Én Juliett! Örülök a találkozásnak. – fogta meg a kezem.
- Én még jobban!
És tényleg örültem! Hogy miért? Egyszerű! Meg mentettem egy életet, saját magam is élek, és annak az életét mentettem meg, ki fontos volt számomra.
Vége
És most pár szót másról!
És, hogy mit gondol, Isten miután ezt elolvassa? Nem tudom! Talán azt, hogy miért képzeltem bele magam egy kicsit a szerepébe, és miért játszok halálosztósat, vagy, hogy miért nem az ő szemszöge alapján írtam... Fogalmam sincs!
Azt viszont nagyon is tudom, hogy én mire gondoltam, miközben írtam! Elsősorban arra is, hogy az új billentyűzetem imitt amott megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik nekem a szóköz, aminek egy halandzsa a vége, de nem csak erre!
Arra, hogy mivel a szünidőben ezt írtam, és nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit adok másoknak karácsonyra, így eldöntöttem, hogy mindenki ezt kapja tőlem!
Szóval ezúton is mindenkinek nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!
Nagyon örülök, hogy ezt a karácsonyt, és a karácsonyi tevékenykedésem eredményét megoszthatom veletek!
Még egyszer Boldog, Békés Ünnepeket Kívánok minden kedves olvasómnak!
Mystic Angel
Vakon hinni - 6. fejezet
11 éve
