Utolér a sors - 10. fejezet

Ébredés utáni sokk

Elaludtam. Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de abban biztos voltam, hogy Jaramie végig a közelemben volt. Mikor eljutottam ébredezésem határához, egy kép villant be a szemem elé. Egy vámpír nő egy ébenfekete farkas teteménél guggolt. Éppen rám nézett, és látszott a szemeiben a vad vágy, hogy ne csak a farkassal, de velem is végezzen. Szó szerint felriadtam. A körülöttem lévők meg is rémültek. Jaramie ijedten rám nézett, és megkérdezte.

- Mi a baj?

- Semmi! – válaszoltam gyorsan, hogy megnyugtassak mindenkit. De valószínűleg ez nem hatotta meg őket. – Csak egy rossz álom. – hitegettem inkább magam, mint őket. De olyan valóságszerű volt...

- Az a lényeg, hogy elmúlt. - mondta Jaramie megnyugtató hangon. De neki mindig megnyugtató hangja van, ha akarja, ha nem!

--Igen. De olyan élethű volt...

- Ezt hogy érted? – kérdezte Netil érdeklődve. Ami nem lepett meg, mivel mindig is aggódott értem. De Philis is kíváncsian figyelt a szőke fürtjei alól, ami viszont meglepett.

- Csak túl valóságszerű volt! Ennyi. Lehet, hogy egy álom folytatódása...

- Az lehet. De nem tudhatjuk biztosra. Ha bármi ilyen álmod lesz, szólj! Rögtön! Rendben? – ezek a mondatok Athalie szájából hangoztak el. Én válaszként egy aprót bólintottam, majd elvesztem Jaramie nézésében. Legszívesebben végig rajzolnám az ujjaimmal az ereket, amik behálózzák a karját, a nyakát, az arcát... És azok a gyönyörű barna szemek... na meg a telt ajkai...ummmm. Észrevettem, hogy az ő szemei sem járnak messze az én ajkaimtól. De ha megtudja, hogy mi vagyok, hozzám se akar majd érni többet. És én azt nem akarom. Nagyon nem! Én éppen az ellenkezőjét akarom! Hogy el se akarjon engedni! Mért én sem akarom őt! Soha!

- Látom, elfoglaltak vagytok, de én azért mégis csak beszélnék veled, ha nem baj. – szólt hozzám Netil.

- Ja.. Öhm. Oké. Rendben. – vettem le zavartan Jaramieról a pillantásomat, és átfüggesztettem nagy nehézségek árán Netilre. Ami nagyon is tetszett, az, az volt, hogy Jaramie is ugyan olyan nehézséggel vette le rólam a szemét, sőt még egy sóhajt is hallatott.

- Bocsi srácok, de úgy értem négy szem közt!

- De hát... ! – kezdtem volna felháborodva, de leállítottam magam – Vagyis úgy értem, hogy ja. Jó. Persze. Miért is ne?- adtam meg magam végül. Fájó szívvel néztem végig, amíg Jaramie lassan átballag a másik szobába, ahol Philis várta. Mi ez? Kettős vallatás?

- Szóval tudod hallom a gondolatokat, meg minden... – mondta, miközben lekuporodott az ágy tövében elhelyezett székre, amin az előbb még Jaramie foglalt helyet. Én meg észbe kaptam, hogy az eddigi összes gondolatomat hallotta... Lesápadtam még a gondolattól is. – Nyugi! Nem kell így megijedni! – Valóban?- kérdeztem tőle gondolatban- Igen valóban! Semmi okod a szégyenkezésre! Ez normális! – nyugtatgatott, de én nem igen nyugodtam meg! Szerinted az normális, hogy egy vámpír beleszeret egy emberbe, és az a vámpír ráadásul keverék? Válaszul csak egy aprót, de határozottat bólintott. majd szóban folytatta. – És honnan is tudod, hogy Jaramie nem-e ugyan olyan mutáns, hogy a te szavaiddal éljek!- na ez az amire már nem tudtam mit felelni. Jaramie nem lehet mutáns! Nem lehet olyan, mint én! Nem lehet! Ez képtelenség! Egy olyan gyönyörű teremtés, mint ő, nem lehet szörny! Ez lehetetlen! Nem lehet! – És mi van, ha igen?

- NEM! – ordítottam, és kirohantam a szobából át abba a szobába, ahol Jaramie és Philis voltak. Megállt a szemem az ugyanolyan dühös Jaramie arcán, majd újra ordítottam – NEM! AZ NEM LEHET! – ekkor buggyant ki az első könnycsepp, majd a második, és a harmadik, és neki iramodtam az ajtónak. Újabb három könnycsepp, és már ott is voltam. Hét könnycsepp, és elértem az erdő szélét. Tíz könnycsepp, mire majdnem azon a helyen voltam, ahol a Vadásszal való incidens történt. Három könnycsepp múlva pontosan ott voltam. Huszonhárom könnycsepp hullott ki a szememből, mire lépések zaja csapta meg a fülemet. Ismeretlen lépések zaja...


Bocsi hogy ilyen kevés lett, de ebbe a fejezetbe nem akartam mást tenni. Sőt ha már itt tartunk nem is ezt akartam tenni! Lenne egy kérdésem! Ki akarja azt, hogy ez a beszélgetés Jaramie szemszögéből is le legyen írva? Írjátok le hozzászólásban, és persze az előző bejegyzésről se feledkezzetek meg, hogy melyik a legszimpibb kép számotokra!:) Na pá&pusz!

A rock legyen veletek! Na meg a Twilight!:)

Szereplők!

Sziasztok!
Ma nem sokáig jutottam a 10. fejezettel, mivel apuhoz is kellett mennem, szóval egy két órája kezdtem csak, és most tartok egy oldalnál kb. Na mindegy is! Holnap kész lesz! TUTI!! Addig is! Hoztam egy két képet Amy-ról, és Jaramie-ról! JAramie-ról nagyon kevés van. Mondjuk Amy-ról se több szóval... Na nem is kertelek itt tovább itt vannak! Ja a szemszínt majd valahogy megoldom valamilyen programmal... Nem tud valaki valamilyen programot amivel ezt ki lehetne küszöbölni?
Amy:

1.


2.


3.












Jaramie:

1.


2.


Na egyenlőre ennyi lenne amit találtam a gépen, meg a neten. Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi, de ez is több mint a semmi!:) Lécci írjáktok meg hozzászólásban, hogy melyik tetszik a legjobban, vagy melyik illik rá az adott karakterrer. Pl. A Tanács tagjairól egyetlen képem sincsen még. Lécci küljétek a címemre a képeket amiket írtam a Lenne egy kérésem c. részben is. Nagyon nagy segítség lenne!Köszi előre is!:)

Írjátok le nektek melyik a legszimpibb ezek közül! Léciii! KÖszi
Pápá!:)

A rock legyen veletek! Na meg a Twilight!

Ui: Amúgy meg lett a szemüvegem, szóval kristálytisztán látok végre!:):) *XXL-es vigyor* Az esetleges (helyesírási) hibákért 1000 bocs, de már nagyon féradt vagyok, és nagyon hülyeségeket gépelek már itt a vége felé, szóval .... az értelmetlen mondatokét is bocs. Meg hogy csúszott a fejezet meg stb. de megyek is. Nehogy ez a bejegyzés is úúgy járjon mint a 10. fejezet: egy oldalt le kellett törölni, mert baromság volt az egász! Teljeseen hülyeséget írtam. Még a szereplők leírását is összekevertem, meg a neveket, szóval juuuuj. Na mentem aludni! PÁPÁ!!

A harmadik novella: Egy lépés a végzetünk felé

Egy lépés a végzetünk felé

Ültem a farönkömön, az egymással versenyző hullámokat nézve. Még a természet is az én hangulatomhoz igazodott. Az ég még a szokottnál, is borúsabb, a hőmérséklet csak kicsivel nulla felett lehet. Csípős szél fúj, de nem törődöm vele. A térdemet átkarolva próbálom magam melengetni, miközben gondolkodom. Hogy min? Jó kérdés. Lehet, hogy a pár nappal ezelőtti szakításunkon Daniel-el, de lehet, hogy az ez utáni életemről. Nehéz eldöntenem. Hisz mind a kettő szomorú tény, számomra. De most határozottan arra a napra emlékszem vissza, mikor elküldött.
Verőfényes reggelre ébredtem. Semmi sem mutatta jelét az ez utáni „katasztrófának”. A madarak csicseregtek, a felhők eltűntek az égről, csak a nap ragyogott kitartóan. Gyönyörű idő volt. Csábítottak a természet hangjai, így lementem a partra sétálni. Annyira belemerültem a parton játszó gyerekek tanulmányozásába, hogy alig hallottam meg a telefonomat, ahogy a kedvenc dalomat üvölti. Így az utolsó csörgésre vettem fel. Daniel volt. Láttam előre a kijelzőn. Megörültem, mint mindig, ha ő hívott. Egy pillanatra a semmiből bekúszott egy felhő a nap elé. Hallottam, ahogy a gyerekek feljajdultak. Majd felvettem.
- Halló?- szóltam bele csilingelő hangon.
- Szia Liz itt Daniel!- hallatszott a hangján, hogy nem nagyon akarja ezt a beszélgetést sokáig húzni.
- Igen. Mit szeretnél?
- Mondani szeretnék valamit, de nem telefon téma.
- Akkor gyere le a partra! Úgyis pont itt vagyok.
- Rendben. Megyek. Szia!
- Szia!- mondtam, de csak magamnak, mivel már letette a telefont.
Leültem a fatörzsemre. Arra, amin mindig is szoktam ülni, és vártam. Amíg vártam azon gondolkoztam, hogy vajon mi az a „nem telefon téma”? Sokáig nem jutottam a gondolkodással, mert nem sokára megérkezett Daniel.
- Szia Liz!
- Szia! Mit akartál mondani?- néztem fel rá.
- Hát tudom nehéz ezt kimondani, de valahogy csak a tudtodra kell adnom... – hezitál... ez nem jó jel!
- Mond már! – nógattam, miközben felálltam. Csak nem lehet olyan szörnyű...
- Hát jó! Szakítani akarok veled! - ... vagy mégis?
- Mi? – mi az hogy szakítani akar? Tegnap még semmi baja sem volt! Ma meg csak úgy szakítani akar?
- Jól hallottad! Sajnálom, de nem mehet ez így tovább...
- Hogy? – kérdeztem. Vagy az ordítottam jobb kifejezés?
- Úgy, hogy már nem érzek irántad semmit sem.
- Mióta? – nem tudtam felfogni, hogy egyik napról a másikra kiszeret belőlem!
- Egy ideje. Csak halogattam a dolgot, hogy ne okozzak annyi fájdalmat.
- És mire mentél vele? Ugyan úgy szenvedek most, mint akkor szenvedtem volna. Vagy még jobban!
- Sajnálom! – mondta, és indult felém, hogy megvigasztaljon. Megvigasztaljon? Ezek után?
- Nekem te ne sajnálgass itt senkit! Főleg engem ne! Azok után, hogy lapátra tettél, még van merszed itt ácsorogni, valami bocsánatkéréssel? Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! Érted? Soha többé!- üvöltöttem kikelve magamból.
Ezzel el is ment. Leroskadtam a homokba a fatörzsem mellé, és sírtam. Közben az eget beborították a felhők, és az eső is rákezdett. Lassan már meg sem tudtam különböztetni az esőcseppeket a könnycseppjeimtől.
Az emlék hatására újra zokogni kezdtem. Csöndesen folytak a könnyeim, miközben a tengert bámultam. Időközben az eső is csöpörögni kezdett, és a fatörzsemet elárasztották az aprócska fekete pontok, amik engem is megcéloztak. Nem sokkal később már zuhogott, de még így is gyönyörű volt a tenger. Senki nem volt kint rajtam kívül. Ilyen időben természetes is volt, hogy kihalt a part. Az eső csendesedni kezdett, és végül el is ált. A nap is megjelent a színen, és az eső utó hatásaként egy szivárványt véltem felfedezni az égbolton. Gyönyörű volt. Ez a látvány, hogy egy kiadós zápor után milyen csodát visz végbe a természet a nap segítségével, arra késztetett, hogy felálljak, és elinduljak. Hisz az élet útján vannak göröngyök, amikben elbotolhatunk, de fel kell állnunk, hogy meg tegyük a következő lépést a végzetünk felé...

A tizedik fejezet helyett két novella: A levél, és A piros tulipán

Helóka! Tudom, hogy most sokan a 10. fejezetet várnátok, de közbe jött valami! Egy születésnap. Még hozzá anyukám születésnapja! Szóval most nem nagyon tudtam írni. Helyesebben a történetemet írni. Mivel írtam én, és ezt szeretném itt közzétenni! Az igazság, hogy holnap lesz anyu szülinapja, ezért még holnap is ezt írom, holnap után, meg a szemügém miatt kell bemennem bajára, de szombaton ígérem megírom a 10. fejezetet, és remélhetőleg vasárnap fent lesz! De leg később hétfőn. Szoval jöjjön a két művem! ( Mivel ma este csak ennyit tudtam alkotni... De itt lesz nekem a reggel, meg a délelőtt- amit jó eséllyel átalszok, ha még itt sokáig nyomigálom a billentyűzetet! )( Megírási sorrendben! )Egyébként az első nagyon béndzsa lett! Nem mint ha a második nem, de mindegy is!



A levél

Hurrá! Ma vagyok 18 éves! Végre! Egész életemben erre a napra vártam, és most eljött. Annyira izgatott vagyok. Végre hivatalosan is felnőtt lettem. El sem hiszem, hogy ez a valóság! Lehet, hogy még mindig álmodom? Elvégre még az ágyban vagyok, szóval elképzelhető, hogy visszaaludtam. De nem. Nem vagyok én olyan kreatív, hogy ilyet tudjak álmodni! Különben is akkor nem érezném a muffin-ok, és egyéb nyalánkságok finom édes illatát, amik a földszinti konyhából szivárognak fel a szobámba. Na meg nem lennék ennyire tudatomnál! Szóval ébren vagyok. Gyorsan az ágy szélére csúsztam, majd belebujtattam a lábaimat a fehér nyuszis papucsomba ügyelve, hogy nehogy a bal lábamat tegyem le először! Először még szédültem, és forgott velem a világ, de pár pislogás után a zöldes árnyalatú falak is ott maradtak a helyükön, mint ahogy az egy rendes falhoz illik. Gyorsan leszaladtam - a lépcsőfokokat kettesével véve, - a konyhába, a többiekhez. Láttam, amit anyu valamit tömköd a hűtőbe, és láttam a kishúgomat is, ahogy rajzol valamit. Látszott, hogy nagyon óvatosan húzza a ceruzát a papíron, nehogy elrontsa az épp készülő remekművet. Ez mosolygásra késztetett. Annyira aranyos volt. Látni, hogy valamin munkálkodik. Láthatóan észre sem vettek engem. De ez mind nem kötött le annyira, hogy ne jusson eszembe a többi barátom. Így hát elindultam az ajtó felé, és felmarkoltam a földről a leveleket, amiket még reggel hozott a postás. Átfutottam a feladókon, csupa ismerős név. Susan, Andy, Ted, Nina, és még sokan mások. Gondolom mind szülinapi üdvözlet. Rutinszerűen kezdtem válogatni a leveleket, amíg meg nem akadt egyen a szemem. Egy névtelen feladótól érkezett, nekem. Biztos Melissa küldte már megint - villant be a tudatomba. Kedves lány. Mindig megtréfál valamivel. Tavaly ilyenkor is egy névtelen levélben fogalmazta meg nekem szánt gondolatait. Mivel akkor a kíváncsiság hajtott, ezért azt a levelet téptem fel először. De most ezt fogom direkt utoljára hagyni. Minden levelet alaposan áttanulmányoztam. Már nyúltam volna a következő levélért, hogy megnézzem ki küldte, és a meglepődöttségtől elejtettem az összes levelet, amit a kezemben tartottam- ugyanis a névtelen levelet zsebre vágtam, hogy még véletlenül se kezdjem előbb bontogatni. És ez nagy zajjal járt.
- Mi a baj Maggie? – kérdezte anyu meglepődötten. Jé! Mégiscsak tudták, hogy itt vagyok? De az is lehet, hogy csak a hangos zajra lettek figyelmesek, és abból arra következtettek, hogy csak én lehetek, mivel a család másik két tagja a konyhában van.
- Se. Se. Semmi! – mondtam a meglepettségtől még mindig akadozva.
Nem lehet! Vagy ez megint csak egy vicc akar lenni? Vagy más is megirigyelte Melissa ötletét, és most ő küldött ilyen levelet? Vagy Melissa már megint tréfás kedvében volt, és megint csak azt akarja, hogy a névtelen levelét olvassam el először? Akár hogy is van, most van egy olyan levelem, amit Melissa küldött – a jelek szerint nem csak egy, hanem rögtön kettő - , és van egy olyan, amit nem tudom, hogy ki küldött. Ezen gondolkodva felrobogtam a szobámba, letelepedtem az ágyamra, és feltörtem a viaszt a névtelen levél hátulján. Viasz... Ötletes! Kíváncsi vagyok ki volt a kitaláló! Először is ami a kezeim közé akadt, a borítékban turkálás közben, az egy kotta volt. Egy kézzel írt kotta. odaléptem a szobám tövében álló zongorához, és a magam sajátosan béna módján, billentyűt ragadtam, és finoman el kezdtem játszani az ismeretlen dalt. Igaz, ami igaz, nagyon jó ízlése van ennek a valakinek, akárki legyen is az. Legalább is zenetéren. Mikor az utolsó billentyűt is leütöttem, és a Cisz hang távozott még a levegőből is, megsimítottam a zongorám tetejét, és visszatelepedtem az ágyra. A hátamat a falnak vetettem, majd mohón olvasni kezdtem.
„Kedves Maggie!
Tudom, hogy nem tudod, hogy ki vagyok, de nem is ez a legkülönösebb dolog, amit hallani fogsz. Gondolom, nehezen fogadnád, ha elmondanám, ki vagyok, ezért maradjon ez titok. Beszélni fogok még veled - vagyis nem én, hanem a leszármazottam-, a te idődben, és el is fogja magyarázni, hogy, hogy kaphattad meg ezt a levelet. Te először nem fogod tudni, de később rá fogsz jönni, hogy ki vagyok! Amíg nem találkoztok, addig is ezt a dalt küldöm neked. Nem mondom, hogy remélem tetszeni fog, mert tudom, hogy tetszik!
További szép 18. születésnapot!”
Hát ez remek! Semmi aláírás, se más utalás a kilétére! Meg mi az, hogy „a te idődben” ? Ez tuti, hogy egy vicc! Tuti, hogy már megint szórakoznak velem a barátaim, mert tudják, hogy szeretek zongorázni, na meg mivel szülinapom van! Nem is érdekel! Ennyi erővel azt is írhatták volna, hogy például Beethoven írta ezt a levelet! A gondolataim befejezése után, bevágtam a levelet az íróasztalom legalsó fiókjába. A kottát persze elől hagytam, mivel nagyon gyönyörű maga a dal. Ezek után szuper sebességgel fogat mostam, majd átöltöztem a fekete nadrágomba, és a fekete alapon fehér mintás fölsőmbe. Majd a loboncos hajamat negyed óra alatt egy - nem annyira gyönyörű – fél kontyra cseréltem. Már csak az ezüst - karkötő, fülbevaló, és nyaklánc - hiányzik. Mikor az ékszerekkel is meg voltam, megnéztem magam a tükrömben. Párszor idegesen végig simítottam a hajamon, majd a ruhámon, és lementem a földszintre. Leültem a pult mellett elhelyezett három szék egyikébe, és vártam a vendégeket. Közben azon gondolkoztam, vajon ki lehetett a feladó...



A piros tulipán

Ideges vagyok! Naná hogy ideges vagyok! Ma lesz életem első randia, naná hogy remegek, mint a kocsonya - de lehet, hogy még azt is felülmúlom remegésben! Fogalmam sincs, hogy, hogy is kezdjem a készülődést! Teljesen szét vagyok esve! Csoda hogy anyának még el tudtam mondani értelmes mondatokban! Mi lesz velem ott? Hülyének fog nézni, ha össze-vissza dadogok! Éééééédes Istenem! Nem is néztem, hogy merre megyek, így könnyen majdnem fellöktem Sophi nagyit.
-Ó! Jaj! Bocsi. Nem nagyon figyeltem merre megyek! Valahol a Marson lehet az agyam! Megyek és utána lövetem magam az űrbe! – mondta a kicsit zakkant énem. És mindezek után egy ideges nevetést sikerült hallatnom, ami inkább hasonlított egy fuldokló macska nyávogására, mint sem nevetésre.
- Nem mész te sehová! – mondta Sophi nagyi miközben megfogta a két vállamat. – Esetleg velem, és elmondod, hogy mi ütött beléd! Úgy jársz-kelsz a házban, mint egy élőhalott!
- Ááááá semmiség! Nem akarlak ilyenekkel fárasztani nagyi!
- Én viszont akarom, hogy fárassz! – ezzel behúzott a szobájába. – Na mond miért vagy ilyen furcsa!
- Hát igazából ez csak egy kis semmiség! - mondtam miközben ide-oda nézegettem, csak Sophi nagyira nem.
- Hát a viselkedésedből nem ez látszik! – tromfolt le nagyi. Kénytelen leszek előbb-utóbb kiköpni... – Hanem, hogy nagyon ideges vagy valami miatt! - ...inkább utóbb! Úgyis kitalálja... – Tán nem randia lesz valakinek? – ...mondtam én! Nem meg mondtam? Bárcsak ilyen szerencsém lenne a lottón is...
- Hááááát... – mi lesz mááááár! Elvégre kitalálta! – Iiiiiii... – kezdésnek nem rossz, csak hiányzik utána a g, az e, és az n betű! - ...gen. – ügyeees!
- Nyugodj meg! Az első randevúja előtt mindenki eléggé ideges! Valaki még a 10.-nél is legalább annyira, mint az elsőnél! – nevetett fel.
- Elmondod, hogy neked milyen volt az első randid? – kérdezősködtem most már az ágyon ülve a hintaszékben ringatózó nagyit.
- Ha tudni akarod... – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, majd az arcán látszott, hogy elmerül az emlékek tengerében.
Kis idő múlva megszólalt:
- Én is ideges voltam! Nagyon ideges! Nem tudtam, hogy hol áll a fejem. De valahogy elkészültem. Egy csinos kék szoknya, és hozzá illő kék csipkés blúz volt rajtam. A hajamba egy világosabb kék szalagot tettem. Amíg keresztülmentem a városon, mindenki dicsért, és némely fiútól, még gyönyörű virágot is kaptam. Természetesen kéket. Szerettem a kék színt. Nagyon szép. De térjünk is vissza ahhoz a naphoz! Odaértem a várromhoz a megbeszélt időben, de a kiszemeltem, még nem volt ott. Nem volt ott senki sem. Senki rajtam kívül. Vártam. Hátha eljön, de nem jött. A nap már lenyugodott, és alkonyodott. Már éppen indulni akartam, mikor egy fekete köpenyes alakot láttam felém közeledni. Messze volt, így nem tudtam kivenni az arcát. De gazdagnak nézett ki, mivel nem minden ember viselt akkoriban köpenyt. Csak a jómódú emberek, és fiaik. Az alak elérkezett hozzám. A szél fújt, így a hajamtól nem láttam semmit sem, ugyan is a szemembe fújódott. Az egyik kezével kisöpörte a hosszú sötétbarna hajamat a szememből, de még így sem láttam az arcát. A másik kezében egy kisebb csokor piros tulipánt tartott. Oda adta, majd így szólt: „Ezt neked hoztam széplány!” És sarkon fordult. A csokorhoz egy papiros volt kötözve, amin a piros tulipán jelentése állt: halhatatlan szerelem. Azóta sem láttam soha sem azt a férfit, de a csokrot megőriztem. – felkelt, és a komód felső fiókjából kivette a csokrot. Óvatosan fogta, nehogy letörjön egy darabja is.
- Ez gyönyörű! Nem csak a csokor, a történet is! – mondtam, miközben ujjaim finoman végig simítottak a nagyi kezében lévő csokron. Valóban gyönyörű volt. Még így szárazon is. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem!
- O! Ez semmiség! De teneked el kellene, kezdenek készülődni! Hacsak nem így akarsz menni!
- Nem dehogy! Még csak az kéne! – megöleltem nagyit, és elmentem a szobámba öltözködni.
Kiválasztottam egy csodaszép fekete szoknyát piros mintával, Egy piros csipkeszerű rövid ujjú felsőt fekete szatén szalaggal megkötve a mellem alatt, és a fekete topánkámra kötöttem egy piros szalagot, ami nagyon jó néz ki így együtt! Át futtattam a hajamon még párszor a fésűt, majd egy félig piros, félig fekete szívet lógattam a nyakamba, és ugyan ilyen fülbevalót a fülembe, égszer gyanánt. Meggyőződtem róla, hogy kistáska a vállon, ruha rajtam, haj rendben, szájfény passzol, és mind ezek után elindultam. Ráérősen lépdeltem a park felé ahol találkozom Adammel. Nem siettem. Minden lépésem lassú, és megfontolt volt. Már messziről kiszúrtam fekete haja miatt. Volt abban valami, ahogy ott áll, egy lámpaoszlop fényében, és rám vár, kezében egy piros tulipánnal...

Utolér a sors - 9. fejezet

Emlékek, és mellékhatásai

Az örvény beszippantott, és egy parton találtam magam. La Push partján. Láttam amint egy nő játszik a gyermekével, és láttam, egy terhes nőt is. Az agyam rögtön kapcsolt, mivel az anyámat véltem felfedezni a terhes nőben. Igaz sohasem láttam még, de valami ösztön ezt sugallta. Láttam amint a gyerek odafut az anyjához, és megöleli. A kisgyerek nevetéséből arra a következtetésre jutottam, hogy ő Jaramie. Majd a gyanúm beigazolódott, miután az igazi anyám odahívta magához. Nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, de láthatóan rólam volt szó. Majd mind a hárman elindultak egy kunyhó felé. A kép megváltozott. Egy ágyon láttam anyámat, és mellette volt az a nő, aki a parton játszott Jaramievel. Nyilvánvalóan az anyja lehetett. Ez a születésem pillanata volt. Anyám nagy kínok között, de megszült engem. Majd átvittek egy teljesen más szobába, és ott pillantott meg Jaramie. A szeme amint az enyémmel találkozott, teljesen megváltozott. A pillantása tele volt szeretettel, oda adással, és mindent elsöprő szerelemmel. Nem tudtam levenni a szemem róla. Az sem érdekelt, hogy én hogy nézek rá, csak ő érdekelt. És az, ahogy engem nézett. Ekkor valami az agyamban azt suttogta, hogy ez a bevésődés pillanata. Majd meghallottam anyám hangját, amint arra kérleli a körülötte lévőket, hogy vigyenek oda hozzá. És Jaramie hangját, hogy had vehessen a kezébe. Majd kis idő elteltében Jaramie karjaiban jutottam el anyámhoz. Majd megint ugrott egyet a kép, és láttam amint én és Jaramie játszunk a parton. Fogócskáztunk. Majd megint egy hirtelen váltás, és egy erdőben találtam magam. Láttam, ahogy anyám harcol egy idegen vámpírral, és láttam, hogy én egy fa tövében húztam meg magam. Majd az ismeretlen vámpír megölte anyámat. És a gyilkosa elszaladt. A fa tövéből előbújtam, és odaszaladtam a haldokló édesanyámhoz. A könnyeim ráfolytak az arcára, de ettől csak elmosolyodott, mivel tudta, hogy élete utolsó perceiben is mellette vagyok. Majd megjelent a Tanács három tagja is, és elráncigáltak anyám mellől. Ordítottam, sőt egyiküket még meg is haraptam. Az egyetlen vigaszom csak az volt, hogy megígérték, hogy amint a házban leszünk, beszélhetek Jaramievel. Majd megint egy véletlenszerű ugrás, és a házban találtam magam. Ott volt a mostani anyám, és a Tanács is. Még Jaramie is a szüleivel. Majd mindenki rám nézett, és Netil oda jött hozzám, majd így szólt:
- Tudod, ami anyukáddal történt, az egy különös eset. Nem tudtunk közbeavatkozni, mivel ezt az erőt, csak egy nálunk hatalmasabb erő tudja legyőzni.
- Milyen erő?
- Tudod ez bonyolult. Az évek során a fajunk erősödött. Túlnőtte az ősi erőket. Minden ember, és vámpír által több lett az utódok ereje. Így a szülőket felváltották a gyerekek, majd őket is a gyerekeik. A többiek is harcoltak, de ha ilyen s fajta harcot láttak, mint ami anyukád, és az ismeretlen vámpír között folyt, abba inkább nem avatkoztak bele. Mivel a gyermekeik eléggé erősek voltak az ilyen harcokhoz.
- Úgy tetszik érteni, hogy én megvédhettem volna anyut?
- Nem! Még nem tudtad volna. De idővel igen. De mivel anyukád támadója téged akart, ezért most elmész ezzel a nénivel, egy szép helyre.
- Jaramie is velünk jön?
- Nem. Ő kicsim itt marad. Most pedig szépen csukd be a szemed, és aludj. Köszönj el mindenkitől, aki fontos neked.
Hát, naná hogy Jaramiehoz futottam először. Majd nagyihoz, és így sorba. Majd lefektettek egy ágyra, és én akkor még nem tudtam, hogy mi az a hókuszpókusz, amit hallok, de most már tudom. Ez az, az „áldás” volt, amit azért adtak rám, hogy ne találjon rám anyám gyilkosa. Majd a kép elhomályosult, és én kis naiv, már kezdem azt hinni, hogy egy újabb emlék foszlány fog a szemem elé keveredni, de mivel az emlékezetem kitörlése megvolt, így már nincsen semmi olyan, amiről ne tudnék. Gondoltam én. De volna egy két ember, aki nem ezt vallaná. Amint az utolsó hiányzó emlék is a helyére került az elmémben, hirtelen enyhe zsibbadást éreztem a lábamban, ami szúró fájdalommal is járt. Majd ez az érzés át terjedt a derekamra, felcsúszott a gerincoszlopomon, és a nyakamat célozta meg. Amint ott végzett, neki feszült a koponyámnak, és behatolt az agyamba. Iszonyú zsivaj volt itt bent. Nem tudtam, hogy most ezt az emlékeim hatásának tekintsem-e, vagy a mostani furcsaságok közé soroljam. A zsivaj erősödött, és erősödött. Végül nem éreztem mást, csak azt, hogy a lábamtól elbúcsúzik az erő, és a padlón végzem. Vagyis majdnem a padlón. Két erős kéz tartott a karjaiban. Majd kezdtek a házban lévő zajok is az agyamhoz jutni. A koponyámat elengedte az a szúró, lüktető érzés, és a gerincem felé húzódott. Ami nem volt kellemes, de azt jelentette, hogy visszavonulót fújt. Éreztem, ahogy lefektetnek egy göröngyös kanapéra, és fog az a valaki. Még mindig nem engedett el. Nem tudom, hogy miért nem, de nem is bántam. Iszonyú jó érzés volt a karjaiban lenni. Majd hallottam, ahogy valaki lépked felénk, és megszólal:
-Most aludni fog jó néhány órát. Ez így természetes. – az a valaki Netil volt.
- Ha felébred emlékezni fog? – mondta egy mézédes hang közvetlenül mellettem. Oly annyira mellettem, hogy még a hűvös leheletét is éreztem az arcomon. Jaramie. Ó drága jaramie. Most még jobb érzés volt ezekben a karokban tartózkodni, hogy tudtam kihez tartoznak.
- Igen. Mindenre. – ezek után Netli távozott, és én megpróbáltam megtalálni a hangszálaim mozgatásához szükséges izmot.
- Jaramie! – suttogtam erőtlenül, és kábultan.
- Igen? – hallottam, hogy mosolyog. Nyilván nagyon tetszet neki a helyzet, hogy félkómás állapotomban is utána áhítozok.
- Tu… Tudok mindenről! – az eleje döcögősre sikeredett, de csak összehoztam.
Erre felnevetett. Áldás volt a füleimnek. Jaramie olyan volt nekem, mint a drog. Mindig többet, és többet akartam belőle. Függővé váltam. Nem tudtam nélküle élni. Főleg hogy minden emlékemet, érzésemet vissza kaptam.
- Ebbe nekem is lenne egy két beleszólásom! – mondta vádlóan.
- Mibe?
- Abba, hogy tudsz mindenről!
- De… de az előbb… az előbb kaptam vissza… az életem.
- De nekem is vannak „titkaim” – tudtam, hogy a titok szócskánál kis idéző jeleket formál a kezeivel, mert elengedett. Nem akartam, hogy elengedjen. És ezt tudattam is vele. A kezei után nyúltam, és visszaraktam a helyükre a karomon, ahol eddig is voltak. A jutalmam egy újabb nevetés volt, aminek én nagyon, de nagyon örültem. De ennek is nagyon hamar vége szakadt, ahogy az előző öröm kitörésének is, és nem tudtam mi tévő legyek. Mondtam. Olyan, mint a drog…
- Nevess még! – szóltam rá parancsolón. Már amennyire erőm volt hozzá.
- Miért?
- Mert szeretem, amikor nevetsz. – ennyi bőven elég lett volna, de Lepcses száj tovább prédikált- Jó érzés hallani, hogy örülsz. És ettől én is boldogabb leszek. Sőt ha itt tartunk, már a puszta jelenlétedtől boldog vagyok. Ha csak hozzám érsz, vagy rám mosolyogsz, elönt a boldogság, és sokkal jobban érzem magam, mert tudom, hogy a közelemben vagy. Különben már rég meghaltam volna. Mármint ha nem lennél a közelemben. – azt hiszem egy életre megtanultam, hogy, hogy járassam le magam.
- Jó ezt hallani. És nagyon szép vagy amikor elpirulsz. De te mikor nem vagy szép? A szép nem jó kifejezés. A gyönyörű, vagy a csodálatos találóbb lenne. – ezzel befejezte mondandóját, és közelebb hajolt. Ezt onnan vettem észre, hogy a leheletét éreztem a fülcimpámnál, és a lélegzete is kivehetőbb volt. Majd oly annyira közel hajolt, hogy szinte már érezem a lágy ajkait a fülem tövénél. – Aludj jól, és ha felébredtél elmondok mindent, de tényleg mindent, ami még rejtély számodra. –suttogta bele a fülembe. Olyan közel volt, mégis alig bírtam kivenni a hangját a saját szívverésem dübörgése miatt. Azt hittem, hogy mindjárt kiszakad a helyéről. És mondjuk az sem segített sokat, hogy éreztem, ahogy csak a hangjától libabőrös leszek, és a tarkómon az apróbb hajszálak felemelkedetek. Mintha csak közölni akarnák, hogy lesz ez még rosszabb is, ha megcsókol. De ugyan már… ki akarna egy mutánst megcsókolni? Hacsak nem maga is mutáns… De ez ki van zárva! Szóval marad nekem a hangja, és a nevetése. Meg persze az érintése. És ez mind mérhetetlen mennyiségű drog, amit 1000 év alatt sem lehetne elfogyasztani! De nekem sokkal több időm van erre! Sokkal, sokkal több. Jaramie függővé tett egy örökké valóságra…

Utolér a sors - 8. fejezet

Ez a fejezet Jaramie szemszögéből van. Bocsi hogy késett, de nem volt időm megírni! Bocs! De most itt van! Bocsi hogy egy kicsit béndzsa lett a kép, de hosszas keresgélés után nem találtam jobbat... Na meg éjjfél elmúlt szóval... mondhatjuk megállapodtam ennél! Ezért is bocs! Meg azért is mert rövid lett, meg mert szerintem nem is lett annyira jó, de most csak ennyi tellett tőlem... Bocsesz mégegyszer!

Gének

(Jaramie szemszöge)

- Senki! Semmi! Nem mondok semmit! Hagyjanak! Hagyjanak békén! Kár is volt ide jönnöm! Már meg is bántam!- amint ezeket a mondatokat kimondta, megiramodott az ajtó felé. És én már megint elvesztem. Nem akartam, hogy el mennyen, újra! Ezért utána akartam menni.

- Amy várj! Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!

- Hagyd fiam! Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog! –mondta Joe bácsi, miközben lefogott, nehogy utána eredjek.

- De miért nem emlékszik rám? Jó oké értem, hogy a Tanács kitörölte az emlékeit, de ti mondtátok, hogy rám emlékeznie kell, mivel ő az én bevésődésem! De nem! Nem emlékszik!

- Fiam! Ez nem olyan egyszerű! Van valami, amit már réges-régen el kellett volna mondanunk. Ugye azt már tudod, hogy alakváltó lett belőled! És hogy Amy a kiválasztott, a védelmező. És hogy ő félvér. Kisebb fokban, de megtalálható a vámpír vér az ereiben.

- Azt akarod mondani, hogy azért nem hat rá a bevésődés, mert félvér? Mert vámpír?- hitetlenkedtem.

- Nem! Attól még emlékezne rád, és be is vésődhettél volna, csak hogy nem ez a baj.

- Akkor mi? Velem van baj?

- Nem kifejezetten baj. Bár lehet ezt így is nevezni. De ez nem baj. A lényeg, hogy ne tekints rá átokként.

- Mi az? Nyögd már ki végre! – sürgettem. Nem szeretem, ha megvárakoztattak. És ezt ő is nagyon jól tudta.

- Az igazság az, az, hogy te egy igazi ellent mondás vagy. Egy alakváltó, akinek... más vér is csörgedezik az ereiben...

- Milyen vér?- mit titkoltak ennyi ideig előlem?

- Az a vér az... az vámpír vér.

- Mi? Hogy milyen vér? Nem lehetek vámpír! Én alakváltó vagyok! Ezek ketten ellenségek! Ez tuti csak egy rossz vicc! Na,jó mond az igazi okot!

- Ez az igazi ok! Te tudod, hogy ő a bevésődésed, de ő nem tudja. Mivel csak félig vagy alakváltó, ezért a képességeid is csak félig fejlődtek ki. Már ha lehet ez képességnek hívni...

- De hát akkor ti miért öregedtek?

- Ez egy nagyon régi történeten alapszik. Mi vagyunk a kivételek. Te úgymond elszívtad az energiánkat, és így visszatértünk ember mivoltunkhoz.

- De a Tanács visszaadhatja Amy emlékeit?

- Vissza. És utána mindent érteni fog, és rád is emlékezni fog!

Erre a mondatra melegség áradt szét a testemben. Most azonnal látni akartam Amy-t! Most azonnal! Nem hagyhatom, hogy újra el mennyen! Nem hagyhat itt újra! Ha elmondom neki, hogy mi vagyok, és hogy ő mi, akkor érteni fog mindent! Visszakaphatja az emlékeit! Visszakaphat engem, és én is őt! Vissza akarom kapni! Vele akarok lenni! Amikor a tanács kitörölt Amy emlékezetéből, csak az ő javát nézték. De azt nem vették tudomásul, hogy az én emlékezetemből nem tudják kitörölni! Én szenvedni fogok a hiányától! Habár csak 7 éves voltam, de a kamaszkorom csak a szenvedésről szólt. Arról, hogy elvesztettem, és nem kapom őt vissza! Nem kaphatom vissza! Nem, mert akkor veszélybe sodrom. Mikor megláttam a repülőn, nem ismertem fel, csak amikor belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemeibe. Azok a szemek mindent eszembe juttattak hirtelen szebb lett az egész világ. Szebb lett, mert ott ült mellettem az a lány, akit vártam! Akire vártam, aki után vágyódtam. Akit 12 egész hosszú évig nem tudtam elfelejteni! Ő volt, és ott volt mellettem! Nem hittem, hogy emlékszik rám. És milyen igazam lett. Nem emlékezett, de én igen. Mindenre. Ez lett a vesztem! Ha nem csinálok patáriát, akkor talán elmondhatok neki mindent! Akkor, és nem kellett volna eddig szenvednem.

- Látnom kell! El kell neki mondanom! Meg kell tudnia! Most, és nem máskor! Tőlem, és nem mástól! Tőlem!

- Először tudnia kell, hogy mi valójában! Hogy mi lesz! Hogy mivé fog válni! Tudnia kell a jövőjéről!

- És a múltjával mi lesz? Arról nem kell tudnia? Rólam nem kell tudnia? – üvöltettem kikelve magamból, és kirontottam a házból.

- Fiam! Ne menny el érte! Várj még egy kicsit!

- Szerintem eleget vártam. 12 hosszú évig csak rá vártam, és végre itt van! És nem engedem, hogy elvegyék tőlem! Megint! Abba belehalnék! Érted? Belehalnék!

Nem vártam meg apám válaszát. Egyenest az erdőbe iramodtam, és át akartam változni, hogy minél hamarabb oda érjek! De nem ment! Az Isten verjen bele abba a hülye vámpír vérbe! De várjunk csak! A vámpírok gyorsak! Iszonyat gyorsak! Gyorsabbak, mint mi alakváltók! Vagyis az alakváltók! Szóval, ha előcsalogatom a vámpír énemet, akkor gyorsabb leszek, mint valaha. Gyorsabb, mint a társaim, akik követnének! Próbáltam a vérre gondolni, meg a vámpír létemre, de csak nem akart előjönni a vámpír énem. Bezzeg most nem sikerül semmi sem! Hé! Ha már itt tartunk, én miért nem kívánom a vért? Ekkor valami édes illat csapta meg az orromat. Egy illat, amit még soha nem éreztem ezelőtt! Soha! Rettenetes sebességgel kezdtem száguldani a mindent elsöprő illat irányába. Majd rávetettem magam arra a valamire. Könnyedén legyűrtem. Ugyan kinek okozna gondot egy antilop legyőzése, ha szomjas? Ezen gondolkoztam, amíg kiittam az állatból az édes nedűt. Majd mikor feltettem magamnak ezt a kérdést, elszörnyedtem. Én vért ittam! Méghozzá egy antilop vérét! Az ember nem tud legyőzni egy antilopot ilyen simán! Ekkor eszembe jutott, hogy én csak harmadrészt vagyok ember! De ez akkor is bizar... Én vért ittam! Jesszusom! De ekkor eszembe jutott Amy, és nem érdekelt semmi más. Most hogy egy vadászat alkalmából szert tettem a vámpír „képességeimre”, gyorsan odaértem Clara nagyi házához. Amint beléptem iszonyúan megijedtem, mivel pont abban a pillanatban esett össze Amy,ahogy benyitottam az ajtón. Elkéstem volna? Mit tettek vele ezek? Mit tettek az én egyetlen Amymel? Mit tettek ezek a szörnyetegek?

- Mit csináltak vele? – mormoltam miközben odasiettem vámpírgyorsasággal Amymhez, és a karjaimba vettem hosszú évek óta először...

- Visszaadtuk neki az emlékeit! És látom te is megtaláltad az elveszett énedet... – mondta a fekete hajú lány. Nálam sokkal fiatalabb lehet- kinézetileg. Holott ez nem így van. Ő több száz éves, és meg csak 19. De nem érdekelt semmi más csak Amy. Az én Amym. Az angyalom.

- Köszönöm. – mormoltam nekik oda, és közben le nem vettem a szemem az én drága Amymről.

Utolér a sors - 7. fejezet

Broshua és Inakim

Amíg gyalogoltunk, próbáltam megválaszolni a gondolatban feltett kérdéseimet, de semelyikre sem találtam választ. Ez idegesített. És még mindig nem értettem, hogy, hogy jönnek ide a vámpírok. Sőt már az ép elmémben sem voltam biztos. Ami nem is csoda, ha elment mostanság. Általában ha rendetlenség van, mindent elhagyok. Hát most nagy a felfordulás körülöttem, szóval nem csoda, ha az ép elmémen volt a távozás sora. Idő közben megérkeztünk Clara nagyi házához is. Kísérőim tárva nyitották előttem az ajtót. És én meglepődve tapasztaltam, hogy nincsen senki sem a szobában. Egy árva lélek se rajtam, és a három nőn kívül. Rajtam meg megint úrrá lett az a furcsa, szokatlan érzés. Nem ijedség, vagy rémület. Ezeket már leküzdöttem. A legutolsó érzés, amit éreztem ezelőtt, a hála volt, na meg az összezavarodottság. Aztán mind felém fordultak, és a szöszi megszólalt:
- Gondolom egy kissé zavaros az, ami ma történt! Ezért felajánljuk neked, hogy elmondunk mindent, amit mi ezen a téren tudunk!
- Ezt hogy értsem?
- Elmondjuk neked, hogy mi vagy, és hogy mi mik vagyunk.
- Illetve hogy mivé fogsz válni, megfelelő képzés után. – egészítette ki a fekete hajú lányka a szöszkét.
- Tehát hogy döntöttél? Készen állsz arra, hogy megtudj mindent a családodról? A törzsedről? Hogy megtudd az igazat? – ez már a karamell hajú nő száját hagyta el.
Én egy apró bólintással jeleztem, hogy igen.
- Akkor nincsen semmi más dolgod, csak fülelni, és figyelni! – amint a mondatot befejezte a legrokonszenvesebb vámpír, akivel valaha találkoztam, egy kacsintást küldött felém bíztatásként. Majd fekete tincseit az arcába sodorta, és felhúzta a csuklyáját, ahogy a másik kettő is. Majd a szöszi újra rázendített:
- Réges-régen, mikor még mi vámpírok is szabadon jártunk, keltünk az emberek között, és azt alakváltók is generációról változtak át, élt egy Broshua nevezetű vámpír. Szerette a nőket, főleg az embernőket. Szeretett velük játszani. Hiú reménybe ringatta őket, majd eldobta őket, vagy gyakrabban elfogyasztotta. – itt akaratlanul is felszisszentettem – Egyszer aztán a sors úgy rendelte, hogy találkozott Inakimmal. Inakim Quileute volt. Lehetetlenül beleszeretett. Egy emberbe. Egy táplálékforrásba. Erre csak akkor jött rá, mikor megtudta, hogy Inakim terhes, méghozzá tőle, és nemsokára gyereke lesz! Ugyan is minden ilyen esetnél, rögtön elpusztította az áldozatát, de Inakim, és a kicsi sorsa nem hagyta nyugodni. Ugyan tudta, hogy Inakim bele fog halni a szülésbe, de úgy gondolta, hogy majd a kellő pillanatban még megmentheti azzal, hogy mérget juttat a szervezetébe. Ugyan akkor még nem tudta, hogy a Quileutenak a méreg halálos. Így hiába harapta meg időben, nem tudta megmenteni Inakimot. Inkább csak még gyorsabbá tette a halálát. Mikor rá jött mit tett, nem akart tovább élni. Nem éltette már semmi. Teljesen megfeledkezett a gyermekéről. Amikor a tenger parton sétált, egyszer csak meghallott egy kislányt a fejében, amint arra kéri, hogy maradjon vele, és hogy ne hagyja el őt. Végezetül Apának szólította. Ekkor ráeszmélt, hogy igaza volt a lányának. Meg kell tennie! Fel kell nevelnie! Ha másért nem, Inakimért! Így a lányát arra tanította, hogy hogyan kell elkapni az olyan vámpírokat, akik túl nagy veszélyt jelentenek az embereknek. Úgy, mint most a Vadász is. Mikor Broshua úgy látta, hogy Netilt eléggé kitanította, álomba merült. De Netil nem tudott aludni, félvér létére sem. Állandóan küzdött a gonoszok ellen. Majd ezer év folyamatos harc, és nem alvás után úgy kifáradt, hogy egy évig csak aludt. Ez alatt újra megfiatalodott. Mint ugye tudni illik, a félvérek nem változnak ugyan úgy, mint a vámpírok. Elérnek egy bizonyos életévet külsőre, és megállnak az öregedésben. Általában addig öregednek, ahány éves volt az apjuk kinézetre. De Netil míg megtisztította a Földet a gonoszoktól, öregedett. Elérte apja huszonhárom életévét. Az alvás során újra tizenöt évessé fiatalodott, és meg is állt ott. azóta annyi. Netilnek később fia születet, és ő vitte tovább a génjeit. Netil fiának sorra lányai születtek, és nekik is csak lányaik. Azóta nem volt hasonló eset csak egyszer. Méghozzá nem is olyan régen. Az illetőt Leonnak hívták, és neki is lány született. Ő is egy Quileute nőbe szeretett bele. Viszont a lányának csodával határos módon fia született. A szegény gyermek mai napig nem tudja, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Viszont történt még egy meglepő dolog. A nő, aki világra hozta e faj második fiú szülöttét, öregedett. Ahogy megszülte, leálltak a vámpír képességei, és tulajdonságai. Így arra az elhatározásra jutott, hogy a gyermekének, csak ha nagyon muszáj, akkor mondja el az igazat.

- És Netillel mi lett?

- Él és virul, mint régen, csak tizenöt éves énjében. – lépett oda hozzám a feketehajó lány.

- Te vagy Netil?

- Én. – én erre a mondatra valahogy nem tudtam, hogy, hogy reagáljak. Legszívesebben megöleltem volna.

- Tedd csak meg! Igazán jól esne! – mondta vigyorogva Netil. Hé? Ezt meg honnan tudja?

- Nekem két képességem van: az egyik a gondolat közvetítés, ami a történetben is szerepel. A másik a gondolatolvasás.

- Akkor hallottad minden gondolatomat?

- Bizony!

- Én pedig éreztem minden érzésedet. – lépett előrébb a szöszi. Mi a szösz? – Ne hitetlenkedj ez igaz. Én állítottam meg Netilt, mikor elfutottál. Ugyan mind a ketten pontosan tudtuk, hogy miért rohantál el, én azt is tudtam, hogy hova mész. Ezért nem követtünk. – ezen elgondolkodtam. Honnan tudta?

- Hogy befejezzem a történetet, te Netil fajába tartozol.

- De akkor anya miért öregszik? Azt mondtátok, hogy ez csak egyszer történt meg. És én tudtommal nem vagyok fiú!

- Brigit nem az anyád. Mi fogadtuk melléd, mikor az anyádat megölték. Ekkor öt éves voltál. És mindent tudtál, amiről, Brigit mellett, nem szabadott. Így kitöröltük az emlékezetedet.

- Erről én gondoskodtam. – szólalt meg a karamell hajú – Mivel nekem ez a képességem. Engem Athalienek hívnak.

- Engem pedig Philisnek. Örülünk, hogy megismerhettünk.

- De én még ... – kezdtem volna, de Netil félbeszakított. Hát persze a képessége! Erre a gondolatra csak elmosolyodott.

- Ha gondolod, én megválaszolhatom az eddig meg nem válaszolt kérdéseidet! Csak kérned kell!

És én ekkor rögtön az „elfelejtett” múlton kezdtem rágódni,... és Jaramien. Majd határozottan megszólaltam.

- Elfogadom az ajánlatodat!

- Akkor csak figyelj... – és egy halom port szórt a földre, ami iszonyatos örvénnyé teljesedett, és beszippantott.

Utolér a sors - 6. fejezet

A Vadász újabb látogatása

Elaludtam. Bár ne tettem volna! Bár meg sem álltam volna a nagyi házáig! Mert ha ezt tettem volna, nem állnék szemben a halállal.

Amint felkeltem, meghallottam azt a hangot, amit az égvilágon mindennél jobban útálok. Az Ő hangját!

- Szia kedvesem! Hiányoztam? Bevallom őszintén te nagyon hiányoztál nekem...

- Mit akar már megint? Mit akar tőlem? Mit vétettem maga ellen?

- O... hát a Tanács nem mondott egy szót sem rólam? Ez azért bántó! És volna egy kérésem!

- Mi az? – bármit meg teszek, csak tűnjön el az életemből!

- Hívj inkább Vadásznak! Azt jobban szeretem. – ezt legalább még teljesíteni is tudom.

- Rendben.

- Na hát akkor folytassuk a mi kis beszélgetésünket. – ekkor már sejtettem, hogy rossz vége lesz... – Mit vétettél ellenem? Nem sokat. Csak a puszta létezésed is sok port kavar számomra! Ezért kell téged megölnöm. Szomorú tény, de ez van! Bele kell nyugodnod abba, hogy vámpírkaja lesz belőled! Bevallom nem ilyen sorsot szánt neked az ég, de én szeretek a sorssal hadakozni... – ekkor elkezdett felém közeledni. Én meg csak emésztgetem a szavait, miszerint vámpír kaja leszek. Vámpír? Hisz azok nem is léteznek! Mesehősök! most meg össze akadok egyel? Ez kész őrültség! – Csak egy kicsit fog csípni, aztán már nem is érzel semmit. Mi az utolsó kívánságod?

- Az hogy hagyd meg az életem!

- Olyant kérj amit meg is tudok valósítani! De gondolom nincsen ilyen, szóval... – most már majdnem elért hozzám. Pár pillanat és megöl! Ennyi volt az életem. Nincs tovább. Sohasem tudhatom meg, hogy miért mondta Jaramie azokat a szavakat. Vége az életemnek.

Ekkor hirtelen a semmiből termett elő három alak, és még időben le tudták lökni rólam a Vadászt. Az aki lelökte rólam, ott feküdt mellettem. És én meghökkenve tapasztaltam, hogy akik megmentették az életemet, azok, azok, akik ellen menekültem. Az a három nő megvédett engem! Megmentette az életem! Nekik köszönhetem, hogy nem lettem vámpír kaja- hogy a vadász szavaival éljek. De akkor miért is futottam előlük? A szemük. Azok a szemek ijesztettek meg. Azért mert ugyanolyanok voltak, mint a Vadászé. Akkor ők is vámpírok? Tovább nem volt időm gondolkodni, mivel hirtelen megszólalt az egyik nő:

- Őt hagyd!

- Ugyan miért?- kérdezte a vadász.

- Mert Ő a kiválasztott. – ezt már a mellettem fekvő nő mondta, aki idő közben kiegyenesedett. Nekem meg leesett az állam. Mi az, hogy kiválasztott?

- Pont ezért kell, hogy megöljem! Túl sokat ártott nekem az anyja azzal, hogy megszülte! Minek hagynám életben, ha engem egyszer megöl?

- Mert ha ő nincs, akkor mi sem élnénk! – mi van? Na, ez az, ami most nagyon nem világos!

- De ha meghal, attól mi tovább élünk boldogan! – mi köze van a halálomnak, a vámpírok létezéséhez?

- Ez csak egy tévhit! Ha meghal, mi újra álomba merülünk!

- Blablabla... Ugyan miért higgyek nektek?

- Mert mi birtokoljuk az ősi erőket! És ha velünk szembe szállsz, nem éred meg a holnapot. – milyen ősi erő? Na, most már végképp nem értek semmit!

Ekkor a vadász eltűnt. Épp olyan gyorsan, mint a három nő az előbb. Ez a gyorsaság megriasztott. Ekkor azok a szemek újra rám szegeződtek! Már nem ijedtem meg, de még mindig egy furcsa érzés kerített a hatalmába. Az eddig csuklyát viselő nők, elindultak felém. Nagy meglepetésemre levették, és láttam az arcukat. Aki a Vadászt lelökte rólam, talán a legszebb volt közülük. Karamell színű tincsei szétszóródtak a vállán. A másik, aki a legmagasabb- és szerintem a legidősebb - lehetett, szőke hajzuhataggal rendelkezett, ami leért egészen a háta közepéig. A harmadiknak fekete haja éppen hogy eltakarta a fülét. A szöszi nem tűnt nagyon barátságosnak, de a feketehajú lányka nagyon mosolygók kedvében volt. Harmadik társuk még mindig az erdőt pásztázta. De kis idővel hamarabb rám is vetett egy pillantást. Majd egyszerre elindultak felém, és én ekkor megijedtem. Mi van, ha csak azért üldözték el a vadászt, hogy ők ölhessenek meg? De nagy meglepetésemre, félúton megálltak, és letérdeltek előttem, mintha valami nagy uralkodó lennék. Pedig tudtommal nem vagyok az! Ekkor felálltam, és megszólaltam:

- Mit csinálnak?

- Meghajlunk előtted! – szólalt meg a szöszi.

- De minek?

- Mi így hálálkodunk! – mondtam még mindig a szöszi.

- Nekem kéne hálálkodnom, amiért megmentettétek az életemet! Nem nektek!

- Igenis.

- Jajj! Hagyjuk már ezt! Talpra!

Most hogy „parancsoltam” nekik, fel is álltak. És némán ballagott előttem a szöszi, meg a karamell hajú. A fekete hajú lány, nagyon barátságos volt felém. Folytan kérdezgetett. Mindenről. A régi sulimról, a barátaimról, anyáról, apáról és végezetül az eddigi fiúkról, akikkel jártam.

- Hány barátod volt eddig?

- Egy sem.

- Komolyan?

- Igen. Valahogy nem foglalkoztam a fiúkkal, ők se velem. Jól megvoltunk egymás nélkül.

- És nem érdekel, hogy miért volt ez?

- Úgysem tudna senki sem választ adni erre a kérdésemre... – nem tudom, hogy kihallotta-e a lemondást a hangomból...

- Én ismerek valakit, aki mégis tudna. – mondta, majd egy rejtélyes mosoly kíséretében az előttünk levőkhöz csapódott.

Ezen elgondolkoztam. Mit tud, amit én nem? Mostanság minden ember többet tud rólam, mint én magam. Ami kicsit idegesítő. Kicsit? Nagyon! Sok rejtély megoldódni látszódik, de sokkal több keletkezik helyettük. Miért pont nekem ilyen az életem? Egyáltalán miért nem lehet normális életem? Miért kell mindennek, és mindenkinek ilyen rejtélyesnek és titokzatosnak lennie? Miét pont én?