Utolér a sors - 5. fejezet

Jaramie

Amint megérkeztünk Clara nagyi házához, meglepődve tapasztaltam, hogy süt a nap. Valami nincsen rendjén. Az efféle helyeken, szinte az év minden napján esik az eső! Pont most sütne? Ez nem jó jel! Amint a gondolatmenetem végéhez értem,- mintha Clara nagyi minden gondolatomat hallotta volna,- megjelent az én csupa szív nagymamám! Váratlanul ért az, hogy nem tárta szét karjait, abban a reményben, hogy rögtön oda szaladok hozzá, és megölelem. Pedig én ezt tettem volna. Megint csak mintha a fejemben turkált volna, amint befejeztem az álmélkodást, csak akkor szólalt meg:

- Szia Amy! – hé, hol marad a drágám, vagy a bogaram jelző?

- Szia Clara nagyi! – válaszoltam fülig érő mosollyal, és ugrottam is volna a nyakába, ha nem intézi el ezt az egészet egy puszival.

- Gyertek be. Már nagyon vártunk benneteket! – az előző mondatnál, jelentőségteljesen anyára nézett. Aki meghökkent. Én úgyszintén. Mi az, hogy vártunk? De gondolom anya nem ezért lepődött meg. Szerintem ő nagyon is tudja, hogy kik miatt van a többes szám. De én nem tudtam. Egészen addig, amíg be nem léptem a lakásba.

Ami ott fogadott, az nagyon megrémisztett. Amint beléptünk, három vérvörös szempár szegeződött ránk. Nekem meg rögtön Ő jutott az eszembe, ezért a pulzusom verdeste a 200-at, és a szívem is majd kiugrott a félelemtől. Majd zihálva kezdtem hátrálni, mivel eszembe jutott az álmom. Abból is egy részlet. Azok a vérvörös szemek. És én most három ugyanilyen szempárba ütköztem. A kezem izzadt, ami nem volt előnyömre a kilincs megkeresésénél. De megtaláltam! Rögtön kirohantam a házból, be az erdőbe. Hallottam még amint valaki ismeretlen utánam kiált, de valaki megakadályozta, hogy utánam is jöjjön. Futottam. Megint. Ettől mondjuk nem lett fényesebb a helyzet, de egy kicsit segített, hogy magam mögött hagytam azokat. Bár arra nem gondoltam, hogy százszor több veszély fenyegethet itt kint, az erdőben, de ez pillanatnyilag nem számított. Egyszer csak egy tábla mellett suhantam el. Hát persze La Push! Nekem meg rögtön Jaramie jutott az eszembe. Talán ő tőle meg tudhatnám, hogy kik voltak azok. De mért pont ő tudna erről? De akkor is látni akarom. Nem tudom, hogy mi kerített a hatalmába, de még gyorsabban futottam, és nem tudtam, hogy hova. Persze csak az agyam nem tudta. A lábam nagyon is egy bizonyos helyre akart vinni. És én hagytam, had vigyen. Nem érdekelt, hogy hova, csak minél messzebb azoktól a valamiktől. Végezetül a GPS-em feladta a szolgálatot. Két ház között ingáztam. Végül mikor arra következtetésre jutottam, hogy visszafordulok, elnyelt a sötétség. A lábam nem bírta tovább tartani a súlyomat, és elernyedten hullottam le a földre. Még hallottam, hogy valaki egy ajtót nyitott ki, és hallottam Jaramie kétségbe esett kiáltását:

-Amy! Amy! Jesszusom!

Majd két erős kéz vett a karjaiba, és hirtelen öröm töltött el. Nem tudom pontosan, hogy miért, de mosolyogni lett volna kedvem. De persze erőm nem volt hozzá. Csodálkoztam is hogy gondolkodni, hogy, hogy még bírok. Majd a feketeség úrrá lett rajtam, és én ebben a rejtélyes boldogságban örömmel süllyedtem a tudatlanság alá.

Ám döbbenten fogtam fel, hogy nem vagyok teljesen eszméletlen. Éreztem, hogy valaki valamilyen süteményt süt a közelben, aminek íncsiklandó illata van. Halottam a tv, vagy rádió halk dallamos duruzsolását, egy füttyszó társaságában. És éreztem, hogy valaki folyamatosan cirógatja a karom. Ez jól esett. Megint csak mosolyogni lett volna kedvem. Sőt mi több, nevetni. Lehet, hogy a mosolygást meg is valósítottam, mivel hallottam, hogy valaki - aki szerintem az engem simogató kezek tulajdonosa volt,- halk dallamos nevetésben tört ki. Ez még jobban felvidított. Viháncolni, szaladgálni akartam, azzal, aki ennyire felvidított. Csak még nem tudtam, hogy ki az. És erőm sem lett volna hozzá. Nem bírtam tovább, ki kellett nyitnom a szemem. Meg kellett tudnom, hogy kinek van ilyen jó kedve, és hogy hol is vagyok konkrétan! Amit először tapasztaltam, az, az volt, hogy egy heverőn fekszem. A fejem alatt egy süppedős párna. A falak halvány narancssárgák voltak, és egy nő sütötte azokat az íncsiklandó sütiket. A rádió, és a füttyszó a konyhából jött. Az engem simogató kezek tulajdonosa, pedig nem más, mint Jaramie volt.

- Jaramie?

- Igen én vagyok!- mosolygott, mint mindig.

- Hol vagyok? – kérdőn néztem rá.

- Nem emlékszel semmire?

Én válaszként megráztam a fejem.

- Hát akkor. Te most az én apámnál vagy. Joenál. Az anyámat Joellnak hívják. Engem meg ugye nem kell bemutatni! – erre felnevettem.

- Látom visszatért beléd az élet! – üdvözölt egy kedves őszes hajú nő. – Szia én Jaramie anyja vagyok. Joell.

- Üdv. Én Amy.

- Ismerlek én, nem kell bemutatkozni!

- Hát ez remek!

- Mi csoda? – kérdezte Jaramie.

- Mindenki tudja, hogy ki vagyok, csak én nem! Ez azért egy kicsit idegesítő!

- Ha ez meg nyugtat, én sem tudom, hogy pontosan ki vagyok. – mondta Jaramie erősen megnyomva a „pontosan” szót.

- Nem tudom miért, de a puszta jelenléted megnyugtat. – nem gondolkodtam, amikor ezt a mondatot kimondtam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy Jaramie szeme felcsillan. Örültem, hogy örömet szerezhettem neki. Viszont nem akartam, hogy hiú reményeket ébresszek benne. De végül is, ha jól belegondolok, az első utam ide vezetett! Vagyis valamilyen szinten kötődöm hozzá. Csak az agyam nem emlékezett az útvonalra. Vagyis rutinszerűen jöttem. Mintha begyakoroltam volna. Vagy mintha sokszor megtettem volna ezt az utat. De akkor miért nem emlékszem se rá, se Joell nénire, se az útvonalra? Vagyis hát az útvonalra valamilyen szinten emlékszem az agyam egyik eldugott zugában. Végül Joe is megszólalt:

- De hogy jutottál ide?- na, ez az a kérdés, amire nagyon én sem tudom a választ! Így az igazságnak megfelelően válaszoltam.

- Nem tudom.

- Nem emlékszel semmire?

- Ezt nem értem! Mire kéne emlékeznem?

- Hogy jutottál ide? Mi vezérelt? Miért pont ide jöttél?

- Hogy? Futottam. Szeretek futni. De most nem ez vezérelt. Megijedtem. És hogy miért pont ide? Nem tudom. Ide hozott a lábam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek. Egyszer csak megálltam, és nem tudtam merre tovább.

- Gondolom akkor ájultál el. Jaramie nagyon megijedt. Úgy ahogy mi is! – ezek a mondatok, már Joel néni szájából hangoztak el.

- Legalább maguk aggódnak értem...

- Ezt hogy érted? – mondta Jaramie, miközben kíváncsian fürkészte az arcomat.

- Á semmi.

- Nekem elmondhatod! – olyan mélyen nézett Jaramie a szemembe, hogy hittem is neki. És meggondolatlanul mindent kifecsegtem.

- Mostanában anya, és Clara néni is úgy kezelnek, mint egy vadidegent. És mindennek Ő az oka.

- Kicsoda? – ezt már Joe bácsi kérdezte.

- Senki! Semmi! Nem mondok semmit! Hagyjanak! Hagyjanak békén! Kár is volt ide jönnöm! Már meg is bántam!- amint ezeket a mondatokat kimondtam, megiramodtam az ajtó felé. Hallottam, hogy Jaramie utánam szól:

- Amy várj! Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!

- Hagyd fiam! Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog!- ezt Joe bácsi mondta. Fáradt, öreg hangja csordultig volt fájdalommal, és fia iránti aggódással.

Ezek a mondatok megint ott maradtak a fejemben. Hiába próbáltam kiverni, vagy másra gondolni, nem ment. Majd mikor beletörődtem abba, hogy az előbb lezajlott párbeszédet nem tudom elfelejteni, lekuporodtam egy fa tövébe, és elemezgetni próbáltam. „Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!” Valószínűleg egyszer már önszántamból „elhagytam” Jaramiet. De miért nem emlékszem rá? Őt nem lehet csak úgy elfelejteni! Aztán ott vannak Joe bácsi szavai is: „Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog!” Milyen átváltozás? Holnap valami torz szülöttként fogok felébredni? Vagy mi a szösz? És tényleg emlékezni fogok? Mindenre? Jaramire is? Az egész régi, eltitkolt életemre is? Arra a múltamra, amiben ha minden igaz Jaraminek is helye volt? Amikor még részese volt az életemnek? Egyáltalán volt ilyen időszak? Amíg ezeken a kérdéseken morfondíroztam, elaludtam.

Utolér a sors - 4. fejezet

A repülő út

Másnap amint felkeltem megpillantottam anyát az ágyam szélén, és engem nézett. Nem tudtam, hogy hova tegyem azt, hogy nem vette észre hogy felébredtem, és csak sírt hangtalanul. Én törtem meg a csendet:

- Szia, Anyu!

- Szia, Amy! – nem tudom, hogy miért beszélt velem úgy mintha egy ismerősével beszélt volna és nem a lányával.

- Mi az? – láttam az arcán, hogy valamit készült elmondani, csak még nem tudtam, hogy mit.

- Szedelőzködj! Indulunk Clara nagyihoz! Most!

- Mi?

- Hallottad! Szedd össze a cuccodat! Sietnünk kell!

- Mi? Miért?

- Időben meg fogod tudni, hidd el…

- Oké. – törődtem bele. Nem volt kedvem vitázni.

Gyors felkeltem, felöltöztem, majd nem sokkal később kezdtem hajigálni a cuccaimat a bőröndömbe. Nem is néztem, hogy mit rakok el, csak pakoltam. Ami a kezeim közé került az rögtön landolt a bőröndbe. Amint dugig pakoltam, rohantam le anyuhoz. Abban a reményben, hogy meg tudom mi a hirtelen utazás oka.

- Anyu! Megtudhatnám, hogy miért megyünk idő előtt Phoenix-be?

- Ki mondta, hogy Phoenixbe megyünk?

- Hát nem Clara nagyihoz megyünk?

- De.

- És ő Phoenixben lakik!

- Jobb szó a lakott!

- Akkor most hova megyünk?

- Természetesen Forksba.

- Mi?

- Jól hallottad! Gyere indulunk! 20 perc múlva indul a gépünk! Igyekezz!

Felfogtam, hogy anyu mit mondott, és tudtam is hogy meg kéne mozdulnom, de nem tudtam... Mintha megkövültem volna. El akartam mozdulni, de nem sikerült. Végül körül ölelt a feketeség, és a következő pillanatban már arra eszméltem fel, hogy a kocsiban ülök, és anyu szólongat. Elájultam volna?

- Amy? Amy?

- Mi van?

- Mi az hogy mi van? Az előbb úgy estél össze, mint egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait! És te meg tőlem kérdezed, hogy mi van?

- Nem kéne indulni?

- Oh. De.

Én lezártnak tartottam a témát, de ő nem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy öt percenként kérdezgette, hogy, hogy vagyok, vagy, hogy nem érzem-e rosszul magam. Én meg azon kaptam magam, hogy egészen belemerültem a gondolataimba, mivel észre se vettem, hogy oda értünk, és hogy már a repülőn ülök. És azt sem hogy egy egészen helyes pasi ül mellettem. Erre is csak akkor eszméltem, mikor ebből az állapotomból egy ismeretlen hang zökkentett ki.

- Helló! Ez nem a tied?- mondta érces hangján, ami remekül illett a rezes árnyalatú bőréhez. S a kezében a csatomat tartotta.

- Oh... Észre sem vettem, hogy... elhagytam... Köszi. – mondtam kissé akadozva.

- Szívesen.

- Egyébként, szia. – kissé elpirultam, mivel el is felejtettem köszönni, annyira bele voltam feledkezve a gondolataimba az előbb.

- Szia. Ismét! Jaramie vagyok!

- Én Amy!

- Ja ezt vissza adnám. – és már nyújtotta is a csatomat.

Én meg raktam a táskámba.

- És hova utazol?- kérdezte.

- Forks. – válaszoltam miközben a táskámban kotoráztam. - Te?

- Én az az melletti rezervátumba.

- La Pushra?- kérdeztem megdöbbenve.

- Igen. Van valami baj?

- Nem nincsen. Csak Nem gondoltam volna, hogy te Quileute vagy.

- Ami azt illeti csak félig.

- Ez nem értem.

- Az apám Quileute volt, de az anyám nem. De ami azt illeti az anyám is valami félvér volt, mivel volt benne indián vér is, de az apja nem indián volt. Mái napig nem tudom, hogy mi volt a nagyapám. Mindig csak azt mondták, hogy örüljek, amíg nem tudom.

- Ez azért egy kicsit fura. Meg jó részt zavaros.

- Hát akkor képzeld, hogy milyen lehet nekem! És neked van valami ilyesmi csavaros élettörténeted?

- Hát az én családom szokványos. Anya, apa, gyerekek. Az én esetemben csak gyerek! Mivel nincsen tesóm. De nem is nagyon hiányzik. El vagyok én egyedül.

- Ez nem rossz? Mármint hogy egyedül vagy?

- Hogy egyedül?

- Miért te hogy értetted az egyedült?

- Jaj Istenem! Szerinted?

- Mit tudom én!

- Miért te melyik verzióra gondoltál?

- Ami azt illeti a párkapcsolati helyzeted is érdekelne. – mondta egy csibészes mosoly kíséretében. Nekem meg majdnem meg állt a szívem.

- Nem vagyok foglalt. – erre a mondatra felcsillant a szeme. – És szeretem ezt az állapotomat! – tettem hozzá, nehogy még itt kikezdjen velem! Habár...

- Egyedül utazol?

- Dehogy is! – még az kéne! Nem bírnám le vakarni magamról az biztos!

- Akkor kivel? – csak én hallottam volna bele a kérdésébe a féltékenységet?

- Természetesen nem a nem létező barátommal! – nyugtattam meg. – Anyukámmal utazom a nagymamámhoz! És te kihez mész?

- Apámhoz. A napokban felhívott, és azt mondta, hogy sürgősen mennyek el hozzá. Nem tudom, hogy mi ilyen sürgős.

- Úgy ahogy én sem. – azt hittem, hogy nem hallja meg, mivel alig hallhatóan duruzsoltam ezt a mondatot az orrom alatt, lehajtott fejjel.

- Mi? Ezt nem értem!

- Nem is kell! – na ezt tuti hogy mindenki hallotta! Páran ránk is figyeltek...

- Én elregélem neked a fél élet történetemet, te meg nem mondasz egy szót sem, Ez így nem fair!

- Minek mondanák egy szót is? Vad idegen vagy számomra! Nem is ismerlek! Nincsen semmi kötelezettségem irányodba! – annyira ideges voltam, hogy szinte csoda hogy még ott maradt a feje a helyén, mivel szerintem már rég lerepült volna a helyéről a hangerőmtől, ha nem lett volna nálam magasabb, és nem kellett volna felnéznem rá.

- Jobban ismersz, mint hinnéd! És hidd el én is jobban ismerlek a kelleténél! – üvöltötte kikelve magából, nekem meg leesett az állam.

- Mi? Ezt meg hogy érted?

- Semmi. – mondta gyorsan, és az ablak felé fordult, és úgy tett, mint, ha nem is léteznék. De közben nagyon is figyelte minden szavamat.

- Mi az, hogy semmi! Az előbb még azt állítottad, hogy nagyon is tudod, hogy ki vagyok! Ami meg lep, mivel jó formán én sem tudom, hogy ki vagyok mostanság! – hú tudok én ilyen hangos is lenni?

- Hazudtam. – most már keresztbe tett karral ült.

- Ha-ha nagyon vicces. Szerintem inkább most hazudtál! Nagyon is valóságosan adtad elő az előbbi „hazugságodat”!

- Akkor valósághűen tudok hazudni.

Ekkor, mint egy végszóra megjelent anya, hogy meg nézze mi ez a csetepaté.

-Amy, mi ez a... – ekkor megakadt a szeme a mellettem ülő Jaramien, és egy gyűlölettől izzó pillantás kíséretében megszólalt – Tartsd távol magadat Amytől!

Jaramie pillantása nem tükrözött annyi gyűlöletet, az övé inkább szomorúságot, szenvedést, és mérhetetlen fájdalmat mutatott. Majd lemondó hangon megszólalt:

-Meglátom mit tehetek. Jashmine.

Mi folyik itt? Anyámat nem is Jashminenek hívják, hanem Brigitnek! Ezt most nagyon nem értem! És ezt velük is tudatni akartam!

- Mi folyik itt? Mi az, hogy Jashmine? És minek kellene távol tartania magát tőlem? Mármint nincsen semmi ellenvetésem, - na, most egy óriásit hazudtam! – csak nem értem! Beavatna valaki engem is?

- Maradj ki ebből Amy! Nem szeretném, ha bármi bajod esne... – most először nézett Jaramie a szemembe, hogy anya csatlakozott hozzánk. Nem tudtam mire vélni az aggódást a szemeiben. És még valamit. Féltés? Féltene engem?

- Ne kezeljetek így! Igenis akarom tudni, hogy mi ez az egész!

- Akaratos, mint mindig! – mondta Jaramie egy mosoly kíséretében.

- Semmi keresni valód a jövőjében, se a jelenében! – szűrte a fogai között anyám. De szeretem, ha engem mindenből kihagynak...

- De a múltjában volt! – ezt Jaramie címezte anyámnak, és neki leesett, hogy miről van szó, mivel még inkább gyűlölettől át itatott szemekkel méregette, de nekem viszont nem! Mi ez az egész? Mit titkolnak előlem?

Mint egy végszóra, bemondták, hogy pillanatok múlva leszállunk, és hogy szedelőzködjünk, ezért anyának el kellett mennie a helyére. Amit én nem is nagyon bántam, mivel, több kételyt már nem nagyon tudott volna befogadni az amúgy is terhelt agyam. Amint anya a helyére sietett, kérdőn néztem Jaramire, amire csak ennyit mondott:

- Sajnálom Amy! Nagyon sajnálom, de ezt nem csak tőlem kell megtudnod.

- Mi az, hogy nem csak?

- Nem nekem kell először elmondanom!- és már távozott is a helyéről. Majd mikor már majdnem az ajtónál volt, visszafordult és visszakiáltott nekem:

- Őrülök, hogy újra találkoztunk! – jelentőség teljesen megnyomta az „újra” szócskát. Gondolom ezzel anyámat akarta bosszantani.

Amint kiértünk a repülőtérből, kérdésre nyitottam a számat, de anya leintett. Ezek után némán ballagtunk a taxi felé, és a kocsiban sem szólaltunk meg. Amit valamilyen szinten nem is bántam, mivel gondolkozni akartam az előbbi szóváltásokon. „Jobban ismersz, mint hinnéd! És hidd el én is jobban ismerlek a kelleténél!” „Semmi keresni valód a jövőjében, se a jelenében!” „De a múltjában volt!”...

Utolér a sors - 3. fejezet

Változások

Lusil zokogva borult a karjaimba, mint egy megbántott gyerek az anyjáéba. Ez meglepett. Nem voltunk annyira jóban Lusillel, hogy tanúja legyek efféle megnyilvánulásainak. Ezért kissé zavart állapotban megkérdeztem:

- Lusil mi a baj?

- Megtudtam, hogy Jess kikezdett a pasimmal, és hogy ő nem is ellenkezett. Most meg beállított, hogy dobni akar. Hát nem szörnyű?

- De. – fogalmam se volt, hogy ez milyen érzés, mivel nekem még nem volt barátom. Soha.

Miután leültünk a kanapéra, elmesélte szóról szóra, hogy mit mondott Jess, és hogy mit mondott Carl. Aztán végül arra eszméltem fel, hogy már az egész világot szidja. Főként a férfiakat! Lusilen alig lehetett elmenni - nekem valahogy soha sem sikerült. Egyszer vagy minden szavadat kiforgatja, vagy tök mindegy hogy mit mondasz, csak hallgasd végig. Most az utóbbi állapotban volt. Nem is vette észre, hogy alig fogom fel a szavait. Lusil düh kitöréseinek a papír zsebkendő látta kárát. Minél dühösebb lett, annál többet bőgött. Egészen 6-ig itt volt, és akkor is csak azért ment haza, mert meg jött anya, és nem akart tovább itt maradni. Én meg döbbenten vettem észre, hogy már 6-kor ilyen álmos vagyok. Anya meg is kérdezte:

- Így elfáradtál?

- Úgy látszik... Pedig alig csináltam ma valamit. Azon kívül, hogy Lusil sirámjait hallgattam.

- Hát az eléggé fárasztó... Szóval meg van rá minden okod!

- Viszont aluszékonyságom ellenére farkas éhes vagyok!- ez meglepett- úgy mint a hirtelen jött fáradtságom. Mivel eléggé sokat ettem, és még 4 környékén is ettünk rendesen Lusillel. Valami nincsen rendben velem...

- Máris csinálom a vacsorát!

- Á... én addig nem tudok várni. Addigra elalszom. Majd csinálok egy szendvicset.

És ennek fényében elindultam a hűtő felé. Viszont félig üres volt. Ilyen sokat ettem volna? Világosan emlékszem, hogy szinte tele volt a hűtő mikor Lusillel ettünk. Ez kezd furcsa lenni... Mint egy végszóra, a gyomrom meg kordúlt, és én meg gyors összeütöttem magamnak a meg maradt alapanyagokból egy szendvicset... Meg mégy egyet,... meg még egyet,... és végezetül még egyet. Nem tudom hogy mire voltam ilyen éhes de a teli gyomromtól úgy el bágyadtam, hogy most már nem is igazán érdekelt. Mire végeztem az evéssel, anyu meg is jegyezte:

- Hu te aztán éhes voltál...

- Ja. Nem tudom mi van velem mostanában... Olyan más lettem! Határozottan más.

- Mi ez itt a hátadon? – kérdezte anyu mikor meg látta a beütésem. Mivel én hülye, véletlen olyan fölsőt vettem fel, amiből pont kilátszik. És az összekontyozott haj sem volt most előnyömre.

- O... az. Hát... – egy ideig gondolkoztam, hogy milyen mesét is adjak be anyámnak, de végül eszembe jutott, hogy futás közben egyszer kétszer el is estem- elestem futás közben. Tegnap.

- Tegnap?

- Igen.

- Hát ez nem úgy néz ki mint ha tegnap szerezted volna... Ez olyan, mint ha már bő egy hetes sérülés lenne.

- Mostanában nagyon megváltoztam.

Ezen elgondolkoztam. Hogy a fenébe, hogy ilyen gyorsan gyógyul? Mi a fene van velem? Egyáltalán nem értek semmit sem. Miért vagyok én ilyen? Hogy, hogy? Jézusom... Töprengéseimből az riasztott fel, hogy anyu leült velem szemben az asztalhoz, és úgy nézett rám, mint aki most egy nagyon, nagyon, nagyon, fontos dolgot akar valakivel tudatni. Majd meg szólalt:

- Mióta érzel magadon változást?

- Tegnap óta. Mit számít ez?

- Miféle változásokat?- kérdezte figyelem nélkül hagyva az én előző kérdésemet.

- Hát... – gondolkoznom kellett, hogy eszembe jusson mind – hogy gyorsan gyógyulnak a sérüléseim-vagyis ez, meg hogy aluszékony vagyok, nem is fáradékony! Meg hogy farkas éhes vagyok, de szinte minden percben, meg furcsa álmok. Vagyis álom. Eddig ezek.

- Jesszusom! Elkezdődött... – mondta halálra rémülten, és már nem engem nézett, hanem a szeme a semmibe meredt.

- Mi a baj anyu? Mi kezdődött el? – nagyon foglalkoztatott, hogy mitől rémült halálra anyu ezért folytattam- Anyu? Anyu? Mi a baj? Mi az ami elkezdődött? Anyu? Felelj már az Istenért!

- Menj fel a szobádba kicsim. Nekem még van egy kis elintézni valóm. Nem sokára mindenről tudni fogsz!

- Mi? – kérdeztem, mivel fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Semmi. Nyugodj meg. Csak felhívom Clara nagyit.

Engedelmeskedtem. Felmentem a szobámba, és ott meg azon filóztam, hogy mit jelenthetett anyu megriadt arckifejezése, és hogy mi kezdődött el? Na és mi köze van ehhez Clara nagyinak? És hogyha az a valami elkezdődött, akkor mi váltotta ki? Ezt az egy kérdést tudtam megválaszolni, mivel a „nem ember”-rel való találkozásom óta viselkedem ilyen furcsán. Na és akkor neki mi a fene köze van ehhez az egészhez, amihez nekem, és Clara nagyinak is köze van?

Utolér a sors- 2. fejezet

Az álom

Miközben összekötöttem a sötétbarna hajamat a fürdéshez, egyszer csak észrevettem, hogy a földhez csapásnak meg lett az eredménye! Egy nagy kék folt éktelenkedett a hátam azon részén, amit eddig eltakart a hajam. Nem is vettem észre hogy fájt volna, pedig szépen kialakult már a szép kékes, lilás színe, de nem fáj! Miért nem fáj? Ez szokatlan. Ha egy ember beüti magát valamibe, - méghozzá én elég nagy erővel csapódtam a földbe-akkor a folt fáj, és érzi az ember, ha hozzá ér. De én nem éreztem semmit sem. Mi van velem? Ez a kérdés csak addig foglalkoztatott, amíg lentről meg nem hallottam anyut sikoltozni. Rögtön azt hittem, hogy Ő jött el ide és most anyut akarja megölni... Ezért, olyan sebességgel futottam le a konyhába, mint egy hurrikán.

- Anyu mi a baj?- kérdeztem halálsápadtan a rémülettől, és a hangomon is érződött hogy eléggé megijedtem.

- Ó kicsikém semmi baj csak egy... egér...- mondta szégyenkezve anyám, mert látta rajtam hogy halálra rémisztett.

- Mi a vacsi?- kérdeztem, hogy egy kicsit eloszlassam az előbb keletkezett feszült légkört.

- Csirke mell filé, burgonya pürével. – mondta mosolyogva anyám, mivel tudta, hogy ez az egyik kedvencem.

- Nyami. Imádom! – lelkendeztem.

- Tudom. – válaszolta majd rám kacsintott.

Én viszonzásképpen egy mosolyt is küldtem a kacsintás mellé. Majd felmentem és biztos, ami biztos bezártam minden létező ablakot a szobámban, majd az egész házban is. Kezdett is ez furcsa lenni az otthonlevőknek, ezért meg is kérdezték, hogy miért zártam be minden ablakot? Nem hittek volna nekem, ha elmondom, hogy mibe keveredtem, vagy inkább kivel akadtam össze, ezért azt mondtam, hogy mikor jöttem hazafelé nagyon sok szúnyog volt – ez igaz is -, és nem akarom, hogy egy is meg zavarja, az álmom- zavarni fogja azt más nem kellenek ide szúnyogok. Nem akartam még aludni, mert féltem, hogy olyan képek kerülnek majd a retinámra amiktől szabadulni akarok. Ezért vacsora után felhívtam az egyik barátnőmet Lusilt, és miközben kicsöngött reménykedtem hogy nem hívom rosszkor. A sokadik búgásra, csak felvette:

- Halló- szólt bele unott hangon.

- Szia! Amy vagyok. Rosszkor hívtalak?

- Nem dehogy! Csak azt hittem, hogy Ben az. Folyton azzal nyaggat, hogy kezdjük újra, de nem érti, hogy én már nem szeretem.

- Aham értem. Figyu? Lenne kedved holnap délelőtt átjönni? Úgyis szombat van.

- Hát lenne csak a délelőtt nem jó...

- Akkor délután?

- Okés akkor megbeszéltük! Hányra mennyek?

- Nem tudom. Amikor neked jó. Nekem tök mindegy.

- Okés akkor holnap kettő?

- Ja. Úgy jó lesz. Köszi. Szia. Akkor holnap találkozunk!

- Ja holnap találkozunk. Szia.

Nem voltunk a legjobb barátok Lusilel de holnap képtelen lennék egyedül itthon lenni. De még egy dolgot máma meg kellett tennem:

- Szia, Anyu!

- Szia, kicsim!

- Figyelj. Bocsi hogy nem fogadtam kirobbanó örömmel a költözést, de tudod amióta apu ugye hát hogy is mondjam... egy Forks féle esős városba hurcol ...nyaranként,...valahogy nem igazán bírom bevenni ...az esőt...meg a hideget...meg...hát...ja, ezeket.

- Jaj kicsim semmi baj! Nem a te hibád hogy apád egy tahó aki nem veszi figyelembe a lánya kérését! És az sem...

Folytatta volna, de leállítottam:

- Anyu...

- Ja, jó bocsi. Kicsit el kapott a pillanat heve...

- Ja mint általában ... – mormoltam alig hallhatóan.

- Mit mondtál kicsim?

- Semmit anyucikám! Az ég világon semmit!

- Na azért! Látszik hogy már nem vagy kicsi... jaj Istenem de jó volt még akkor.

- Anyu minden ember eléri a 17 éves kort nem csak én!

- De nekem csak TE vagy az egyetlen lányom!

- Na jó ez igaz..De az én állításom is igaz!

- Tudom kicsikém.

Ásítottam egy jó párat majd így szóltam:

- Na azt hiszem megyek aludni... – ekkor ásított egyet- neked is el kéne egy kis alvás!

- Én is úgy érzem. Jó éjt kincsem!

- Jó éjt anyu! – nyomtam egy puszit az arcára és felmentem a szobámba.

Elégedetten dőltem hanyatt az ágyon, és nem tudom miért de kezdtem várni az utazást. Pedig még bő egy hét van hátra addig... Nagyon meg változtam, mit tett velem ez a „nem ember”? Ezen gondolkozva süllyedtem a tudatlanság alá...

...

Sajnos, amitől féltem bekövetkezett! Álmomban egy iskola parkolójában voltam, és éppen amikor beültem volna a kocsimba, találtam egy újabb papirost az ülésen. nem néztem, meg hogy mi van ráírva, csak széttéptem, és beledobtam a legelső kukába, amit megláttam. Aztán ahogy vezettem haza, hirtelen lefulladt a kocsi és én gyalog mentem el a közeli autószerelőhöz. Bár ne tettem volna. Az autószerelőt holtan találtam és Ő ott gubbasztott a teteménél. Ahogy megérezte, hogy ott vagyok felkapta a fejét, és én véletlen belenéztem abba a vérvörös szemébe. Ekkor elkezdtem futni, de sajnos Ő ott termett rögtön előttem, és egy újabb morgás hagyta el a torkát én ettől annyira megrémültem, hogy sikítottam és nem csak álmomban. Arra ébredtem, hogy a torkomat kaparja valami, és hogy valami éles hang fájdítja a fülem. Sikítás. Én sikítok. Ránéztem az órámra, ami a falon függött, és ketyegett megrendíthetetlenül. Még csak 8 óra volt. Mivel tudtam, hogy Lusil csak du. 2-kor jön, ezért első gondolatom az volt, hogy visszafekszek még egy kicsit aludni, de rögtön el hesegettem ezt a gondolatot, mivel akkor valószínű, hogy az előző álmom képkockái fognak a retinámra keveredni. Ezért kimentem a fürdőbe, és lemostam az arcomról a ragadós izzadságot, amit az álom hatásának tekintettem, majd beálltam a zuhany alá jól lecsutakoltam magam. Mire minden fürdő szobai dologgal végeztem, meglepetten észleletem, hogy már három negyed 9 lesz pár perc múlva. Gyors leszaladtam a földszintre, és találtam egy papirost az asztal közepén. Alig mertem megnézni. Majdnem ez is úgy járt mint az álombeli, de csak majdnem. Mivel felvetettem azt hogy lehet hogy anyu írta. Remegő kézzel kezdtem kinyitni. Igen. Szerencsére anyu írta. Ez állt rajta:

„Szia, édesem!

Sajnos nekem el kellett mennem egy megbeszélésre. Estefelé jövök. Érezzétek jól magatokat Lusillel! Jó szórakozást!

Puszil, Anyu”

Megint egy megbeszélés... Sajnálom őt. Mivel soha sincsen szabad ideje... Én nem tudnék így élni...Ezen töprengve betettem a tegnapról megmaradt csirkét a mikróba melegedni, és mivel nem maradt már hely mellette, ezért a tűzhelyen kezdtem el melegíteni a pürét. Miután megmelegedett mind a kettő, gyors belapátoltam, és azon töprengtem, hogy mivel üssem el az időt 2-ig. Eszembe jutott a futás lehetősége, de most inkább kihagyom... Aztán a kocsikázásé, de nem akartam az álomnak még egy kis esélyt se adni, hogy valóra váljon. Így maradtam az olvasásnál. Levettem a polcomról az egyik kedvencem, az Üvöltő szeleket, és - már nem is tudom hányadszorra –bele kezdtem. Egészen belefeledkeztem az olvasásba, így alig hallottam meg a csöngőt ami azt jelezte hogy valószínűleg Lusil megjött. Rápillantottam a karórámra, és kettő volt pontban. Nem is tudtam hogy Lusil tud pontos is lenni. Mikor kinyitottam az ajtót nagyon meglepődtem.

Utoér a sors - 1. fejezet

Utolér a sors

„Nem ember! És veszélyes! Főként most...”

Futottam. Nem tudom, hogy hova csak el innen! Nem akartam itt maradni! Fájt felismernem, hogy rossz szemmel nézem, hogy el kell költöznünk. Hogy a jól meg szokottat lecseréljük valami újra. Új lakás... új szoba... új hely... új iskola... új tanárok... új osztály... új barátok... ez mind alkotta az új életet! Amit én nem akartam! Harcoltam az ellen hogy újra el keljen szenvednem mind azt, amit egyszer már megtettem. Amit átéltem és most újra át kell élnem minden bizonnyal. Méghozzá egy elégé rendesen letaglózott állapotban, amit az eső fog majd kiváltani belőlem. Ez az eső Forksi eső lesz... Ide akarunk költözni... ide KELL költöznünk! Mivel apu itt kapott állást, ezért a jó öreg és megszokott New Yorkot „ lecseréljük” a teljesen ismeretlen Forksra... Még mindig szélsebesen futottam a parton, és nem érdekelt hányan bámulnak meg. Nem szerettem soha sem, ha a figyelem közép pontjában álltam... most mégis egy ilyen helyzetbe hoztam magam... pedig ezeket a helyzeteket, megnyilvánulásokat kerülöm. De, ha egyszerűen elkapott a futás ritmusa, akkor elengedtem magam, mint amikor az oroszlán hajtja az elejtendő vadat. Nem számított semmi csak a sebesség és a friss szél, ami vagy épp lökött előre, vagy hátráltatott, és ezzel csak még sebesebb iramra késztetett. Most hogy elértem a part azon szakaszát ahol szinte nincsen senki sem, megálltam kifújni magam. Leültem egy padra, és azon gondolkodtam, hogy nekem mi is a bajom a költözéssel, addig, amíg egy eddig számomra ismeretlen ember meg nem szólított:
- Hát te? Mit keresel errefelé?- kérdezte kissé baljósló hangon, amitől bukfencezett egyet a gyomrom. Ez meglepő volt.
- Ki maga? Mit akar? Mit keres itt?
- Ki vagyok? Legyen elég annyi a kíváncsi természetednek hogy nem ember! És veszélyes! Főként most...
- Mit akar?- kezdtem bepánikolni . Mit akar ez a „nem ember”? És ha nem ember, akkor mi? És mit ért az alatt hogy veszélyes? És mi az, hogy főként most? És mit jelent ez rám nézve? Meg akar ölni? Jézusom! Pont azt akar: megölni!
- Sose volt még ilyen kíváncsi áldozatom. – aha tehát sorozatgyilkos ... ez nem jót jelent rám nézve. Esélyem sincs, de talán ha futnék ... – De, szerintem hogy mit akarok arra te is rájöttél valamilyen formában... ,csak nem teljesen.
- Mit akar?- húztam az időt hogy még egy kicsit kifújhassam magam, aztán teljes erőből futhassak.
- Ó... ugyan ne mond már hogy nem jöttél rá...- ekkor elkezdett közelíteni – hát téged... vagyis egy részedet! De így is úgy is meg halsz, szóval mondhatjuk hogy téged.
Ez a „nyíltan beszélés a saját tulajdon halállamról” téma megzavart. De őt is valami megzavarta, ezért, nyertem egy kis időt, hogy gyorsan végig pásztázzam a környéket és találjak valami utat a civilizációhoz. Ő még mindig nem figyelt ide valami más elterelte a figyelmét nem tudom, hogy mi de akármi is volt az, áldom az eszét, mivel megtaláltam azt amit kerestem. Egy ösvény, amin - remélhetőleg – jöttem. Még szerencse hogy el tudtam valahonnan rugaszkodni és hogy pihentem egy kicsit. Úgy csináltam mintha le ejtettem volna a karkötőm és felvenném, de csak azért, hogy rajthelyzetbe kerüljek és teljes erőmből futhassak. Sajnos ő is észrevette hogy menekülök, és rögtön mellettem termett. Ez még gyorsabb iramra késztetett. Közben meg mint ha csak versenyeznénk mellettem futott, és beszélt hozzám:
- Tudod még senki sem volt ilyen gyors, mint te, és ha már alkalmam nyílik rá, akkor kihasználom a helyzetet. Lássuk, meddig bírod még. - majd egy őrjítő morgást hallatott, amitől még jobban megijedtem. Az ijedtség még nagyobb iramot diktált nekem.
- Nagyon ügyes!- mondta elismerően. Hát valahogy most nem az ő szájából akartam hallani az elismerést...- Most akkor kapcsolhatunk a következő fokozatra...- és én azt hittem, hogy gyorsítani fog vagy megint morog, de nem ezt tette. Megragadta a karom, és neki vágott a földhöz. – Na, akkor most, hogy meglehetősen kifáradtál folytathatjuk... - ezzel elindult felém és én becsukott szemekkel és kifulladva vártam a halálom. Ilyenkor ugye lepörög az ember élete a szeme előtt, de nálam nem történt semmi sem! Csönd, csönd és sötétség. Aztán hirtelen megszólalt, és nekem rögtön felpattant a szemem:
- A fenébe! - egy öklös a fába a fejem mellé - mert már mellettem térdelt-, és már el is tűnt.
Nem tudom mi váltotta ki belőle ezt az „a fenébe-t” de nem is nagyon érdekelt. Most csak egy dolog érdekelt: eltűnni innen, de nagyon gyorsan! Ezt meg is valósítottam. Pár percen belül már otthon voltam. Ám nem várt „ajándék” várt rám az ágyamon. Egy papiros összehajtva, amin ez állt:
„Még találkozunk. Ígérem! Nagyon a szívem csücske lettél! És máskor nem lesz ekkora szerencséd, hogy a kutyák beleavatkoznak a mi kis dolgunkba. Egyébként nagyon szép a szobád! Remélem nem bánod, hogy egy kis ajándékot is hagytam itt. De úgy éreztem, hogy tudnod kell arról, hogy lesz még következő találkozásunk is. Csak még nem tudni, hogy mikor...”
Hát köszönöm, de inkább nem lennék pont az Ő szíve csücske! És milyen kutyák? Egy ártalmatlan kutyától ijedt volna meg az a „nem ember”? ! Ez nevetséges. És hogy jutott ide be a szobámba...?Na ez már nem nevetséges hanem ijesztő...

Köszöntök mindenkit az oldalon!

Helóka!
Ezen az oldalon a saját Twilight-os Fanfic-em lesz olvasható. Remélem hogy mindenkinek fog tecceni. Ez az első írományom, szóval kezdő vagyok. A kritikát is elfogadom természetesen, de a dícséret is nagyon jól esik. Viszont ha nem tetszik akor lécci írd meg hogy miért nem. Elvégre a hibáiból tanul az ember. És én olyan fejezeteket szeretnék majd itt közzé tenni amik teccenek nektek. Lehet névtelenül is írni szóval hajrá!:) Ragadjátok meg a billentyűzetet az én kedvemért... :$ Ha bárni kérdésetek van akkor nyugodtak írjátok ide. Köszi!

Köszönöm hogy ide keveredtél, és ha tetszik a történek akkor nézz be máskor is! :)

Viszlát!:)