Vágyakozás
(Amy szemszöge)
A lépések zaja ismeretlen volt, ugyanakkor volt benne valami ismerős ritmus is. Mintha hallottam volna már azelőtt, csak nem sokszor. A tudatalattim, egy négylábú valamit vetített a szemeim elé, ami kicsi volt, ugyanakkor rendkívül fenyegetően tudott nézni, ha akart. És én felismertem benne az álombeli farkast.
Ugyan olyan ében fekete bundája volt, mint annak, és a szemei is ugyanolyan dühöt árasztottak éppen. Majd hirtelen tele lett odaadással, és szeretettel. Nyilván én csak ilyenkor láttam, mivel valahogy furcsa volt azokban a gyönyörű barna szemekben haragot látni. Azok a szemek hasonlítanak valakinek a szemére. Méghozzá kísértetiesen.
Jaramie! Nem! Ő nem lehet farkas! Ő ember! Csak azt látom, amit látni akarok! Mivel a farkas is barna szemekkel rendelkezik, és Jaramie is, ezért csak odavetítettem azokat a szemeket, mivel túlságosan szeretek azokban a szemekben elmerülni. Túlontúl túlságosan is! A gondolataimat a léptek felerősödése zavarta meg. Közeledik. Gyorsan! Iszonyat gyorsan! Szememmel a körülöttem elterülő erdőt pásztáztam, és lehetőségeket kerestem a menekülésre. A kezemet és lábamat már nem én irányítottam. Úgy vettem fel a támadó pozíciót, hogy szinte nem is tudtam róla. Az izmaim megfeszültek, vad hörgés tört fel a torkom mélyéről és éreztem amint valami nyálkás dolog egyre jobban megtelíti a számat, ami kétség kívül nem nyál volt.
Ki kellett köpnöm, mivel a lenyelés nem tűnt valami jó ötletnek egy olyan folyadékkal kapcsolatban, ami belőlem jön, és jó formás nem is tudom, hogy mi a csuda az!
Ahogy távozott a számból, észrevettem, hogy beszívódik a földbe az a fémes csillogású valami, és a helyén rögtön kipusztul a fű. Mi a csuda volt ez a nem tudom mi?
Hátráltam egy lépést ijedtemben, hogy mit köptem ki. Ezzel csak azt értem el, hogy előbb éreztem meg az a csodás illatot.
Csodás illat volt, de az izmaim már megint nem az én irányításom alatt voltak így nem engedték, hogy kiegyenesedjek, és úgy köszöntsem azt a valamit, ami ilyen pompás illatot áraszt magából. Sőt mi több! Újra morgások zavarták meg a lépések ritmusát- az előzőnél sokkal hangosabbak, és vadabbak,- és az a valami megint megtelítette a számat.
De féltem kiköpni, nehogy itt ki irtsam az egész erdőt. Az a valami közeledett, és közeledett. Iszonyatos sebességgel. Az egyik felem kérdezgetni akarta, hogy kicsoda ő, a másik pedig a kérdezgetés helyett rögtön szétcincálta volna. Valahogy nem igen ismertem magamra. Nem vagyok én ilyen agresszív...
Ekkor megláttam azt, amire kezdettől számítottam. Egy utolsó vadállati hörgés, morgás hagyta el a számat, egy vicsorgás kíséretében, amitől kicsordult az a fémes csillogású valami a számból, egyenes utat törve a fogaim közt, majd az államat célozta meg, és lecsordult. Onnan pedig egyszerű volt az út a földig, amivel újabb pusztítást végeztem. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy veszett kutya, mégis az a valami csodálattal, és szeretettel sőt mi több, szerelemmel nézett rám.
Amint a szemébe néztem, elpárolgott minden düh, és ölni akarási vágy a testemből, csak a szerelem, és az odaadás maradt. A szeme, az Ő szeme volt. És most nem azt láttam, amit akartam, hanem azt, amilyen! Most nem a képzeletem játszott velem. Ez a valóság volt. Csak ő volt és én.
A testem önkéntelenül is ellazult, és minden olyan cselekvésem leállt, amit produkáltam azelőtt. Egy pillanatra mintha a szeme azt mondta volna, hogy ne aggódj, mindjárt visszajövök! Majd el is tűnt.
És én nem tudtam nem aggódni, viszont zavartak a csíkok az államon, amit az a valami hagyott ott, így letöröltem a pulcsim szélével. Azt hittem, hogy a pulcsim is el fog tünedezni, ahogy a növényzet az előbb, de szerencsére nem. Úgy látszik, csak az élőlényekre van ilyen hatással ez a nyálnak nem mondható folyadék, ami a számban termelődik.
Ekkor megpillantottam egy szál rövidnadrágban Jaramiet. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. legszívesebben odarohantam volna, és az ölelésébe zárkóztam volna hosszú órákon át. Sőt napokon, hónapokon át is akár. De mivel ezt nem tehetem meg, így maradtam a végigmérésénél.
Nagyon jól kidolgozott izmai vannak. Csupa izom az egész teste. Sokáig nem jutottam a végigmérésével, mivel megszólalt.
- Szia Amy! – mondta, miközben közelebb jött.
- Szia. – ennyit tudtam csak kinyögni miközben elkezdtem közelebb menni hozzá, mivel az amennyit felém jött, nem felelt meg az elvárásaimnak. Még mindig túl messze volt.
- Tudod, ez az egyik dolog, amit akartam mondani a felébredésed után. – rövidítette a köztünk lévő távot.
- Mi is? – túl messze van még... túl messze...
- Hát, hogy ugye farkas is vagyok. – mondta rejtélyeskedve. Mi még ha farkas is?
- És még mi? – túl messze... nem elég közel...
- Hát tudod, én harmadrészt vagyok csak ember. Mert a másik kettő harmadot a farkasság, és a ... a
- Mi az? Én nekem Jaramie vagy harmadrészt emberként is! – közeledtünk még mindig egymás felé, de még mindig túl messze...
- Rendben. Tehát egy harmad ember, egy harmad farkas, és.. egy harmad vámpír vagyok. – mondta ki az utolsó harmadot szemlesütve.
- És teljes egészében Jaramie. Én meg félig ember, félig vámpír vagyok! Na és? Hogy benned még farkas vér is van? Egye-fene! Te akkor is az a Jaremie vagy, akit én megismertem. – és akibe beleszerettem- tettem hozzá gondolatban, miközben megálltam, mivel elértem a majdnem célomat. Ugyanis a célom az, az volt, hogy teljesen odasimuljak a testéhez, és ráfonódjak felvéve a teste tökéletes alakját, helyette be kellett érnem azzal, hogy pár centi van csak közöttünk.
- Te pedig az, az Amy vagy, akit mindig is szerettem. Akire 12 hosszú évig vártam, és akiért minden percemet éltem. Aki után vágyódtam, és most itt vagy, és nem eresztelek el! Soha! - mondta, miközben imáimnak hála, végre beteljesülni látszódott a célom, mivel kezei a derekamat térképezték fel, majd a vállamon át felcsúsztak az arcomra.
- Helyes! Nem is kell! – és kezdtem becsukni a szemem. Még láttam azonban, hogy ő is épp becsukta a szemét. Éreztem a leheletét, azonban most nem a fülemnél, hanem a szám magasságában. Az enyém inkább zihálásnak minősült, de az övé sem állt messze attól. Újra éreztem azt a bódító illatot, amit magából árasztott, és beleszédültem. Az arcunk már csak egy centire volt egymásétól. Éreztem, ahogy egy kisebb áramütés terjed szét a testemben, amikor az orra gyengéden súrolja az enyémet.
- Szeretlek! – suttogta alig pár millimétere a számtól, mire én majdnem elrepültem a boldogságtól. Kimondta, hogy szeret! Szeret engem! Engem, és nem mást!
- Én is szeretlek! – suttogtam vissza, és az ajkaiért kaptam.
A kezeim megint csak önálló életre keltek, de most nem védekezés céljából, hanem Jaramiből akartak többet, és többet. Az ajkai olyan puhák voltak, hogy még jobban függő lettem. Nem bírtam tovább! Túl sok dózis kaptam már belőle. Még többet akartam! Még több csókot. Még többet.
A kezem közben Jaramie hajában turkált. Az ő egyik keze is a hajamat markolászta, a másik pedig a derekamnál fogva tolt maga felé. Segítettem neki. Magam olvadtam rá bronzos bőrére. Többet nem foglalkoztam a testünkkel, leginkább a csók érdekelt.
Az ő csókja. A mi csókunk! Ajkunk hevesen kereste a másikét. Majd megadóan elnyílt a szája, és én elkezdtem nyelvemmel feltérképezni a szájbelsőét. Ő is ugyanezzel foglalatoskodott. A csókja, mint a csepegtetett méz.
Ez a csók, a világtörténelem legszebb csókja. És valószínűleg a leghosszabb is! Mivel mi vámpírok vagyunk – legalább is részben -, ezért nekünk fölösleges a levegővétel. Így csókolózhatunk akár órákon át is. És mi pontosan azt tettük: órákon át csókolóztunk...
