Újabb eredményhirdetés, ami annyit jelent, hogy: MÁSODIK FORDULÓS LETTEM!! :D:D

Újabb örömhírrel kedveskedek!:D:D Legalábbis nekem öröm hír!:D Megfogadtam, hogy a Végtelen hajnal c. kis történetet, amit Angyal, és Bubi pályázatára írtam, csak akkor fogom kirakni, ha már megvan, hogy tovább jutottam e, vagy sem! :D Ééééééés... dobpergés és egyebek, mert.... MÁSODIK FORDULÓS VAGYOK!!! HURRÁÁÁÁÁÁ! Nekem legalábbis hurrá! :P Gratulálok az összes többi továbbjutónak, és sajnálom azokat, akik nincsenek benne a továbbjutott hétben! Na de itt a mű! :D:D Ha nem nagy kérés kommentárt kérnék! :)

Végtelen hajnal

Susan Greanger vagyok. 17 éves, és pontosan 2 éve, egy napot sem öregedtem! Hogy hogyan lehetséges ez? Nyugodj meg, most nem egy fiatalító reklámról fogok beszélni, hanem az életemről! Már ha lehet ezt életnek hívni... Nem változtattak vámpírrá, és nem vagyok halhatatlan sem. Igaz némely ismerősöm igen, de erről majd később. Az én nagy bajom, amit átokként húzok magam után minden egyes szürke napon, csupán csak annyi, hogy csak egy napot élek, már 2 éve... Mindig május 23.-át. Ugyan az a nap, ugyan azok a tettek, és nekem csak egy dolgom lenne. Megakadályozni azt a halálesetet, ami minden nap megtörténik... velem!

Első fejezet - Beilleszkedés

Minden egy rossz döntéssel kezdődött! És az a rossz döntés nem volt más, mint, hogy átiratkoztam a Black Dagger középiskolába. Még van visszaút... hitegettem magamat útközben – Még visszafordulhatok! Elvégre nem vagyok még ott! Akkor még nem tudhattam, hogy vissza is kellett volna fordulnom... Nem áthajtani a kitárt kovácsoltvas nagykapun a vadiúj fekete Cabriommal, és elszédülni a rettentően bódító rózsa illattól - amik egy szintén vas az ég felé állított tőrön voltak felfuttatva - , mint azt akkor tettem. Ez volt az első, és az egyik legnagyobb hibám! Ha nem a legnagyobb...

Ezt az évet itt fogom befejezni! Ebben a csodás rózsáktól hemzsegő kertszerű féleségben. Valószínűleg most csöngettek be éppen, mivel csak kevés diák lézengett az apró zúzott kövekkel teliöntött kiásott járdákon, és ők is sietősebbre fogták a kelleténél. A Cabriom kereke hangosan visított az apró kövek alatt, amitől csak még több figyelmet keltettem fel, mint eleinte az úton... Mert azért valljuk be egy vadonatúj fekete Cabrio azért eléggé feltűnő... főleg itt ezen a környéken! Nem is tudom, hogy minek ide kellett ezt az építészeti csodát tervezni! Nem szokás egy nyomornegyed közelébe kastélyt emelni... Mégpedig ez egy kastély... Egy hatalmas, gyönyörű, és egyben egy iskolának helyt adó kastély. A kezem a kocsi kilincsén ragadt. Sehogy sem akaródzott lenyomódni... vagy csak én nem akartam... Hiába volt gyönyörű a maga módján a környezet, maga a kastély taszított. A hideg tömör falak, az óriási ablakok, és a középkorba illő kinézete. Az iskola neve viszont ellenállhatatlanul vonzott. Ez a kettő nem fér össze. De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni...

Nagy nehezen rá erőltettem az izmaimat a mozgásra, és a kocsi ajtó kicsit megnyikordult amint jelezte, hogy szabad utamra enged. Kifúj, beszív, kifúj,... Gyakoroltam gondolatban is a légzést, mivel a kastély tüzetesebb megvizsgálása után félelem, és menekülési vágy, valamit a túlélési ösztönöm is bekapcsolódott az érzelem turmixba - mint utólag kiderült nem hiába. Felmérlegeltem a lehetőségeimet... Hülyeség! Mit csinálsz itt kint? Több veszély fenyeget idekint, mint a biztonságot adó tanteremben! Még meg is fázhatsz! – üvöltötte a hangom a fejembe, ami meglepő volt, mivel néha napján szoktam csak megszólalni odabent. Ami furcsán hangzik, de ha a barátaid valamilyen furcsa mód elfordulnak tőled egyik napról a másikra, akkor muszáj kommunikálnod valakivel! Ha nincs más, akkor csak a saját magad társaságát élvezheted! Viszont az előző állításom kissé valótlan: Még meg is fázhatsz! Ilyenkor? Május 21. –én? Verő napfény kíséretében? Megfázni? Ez őrültség! Tituláltam, hogy ezúttal mégis inkább a belső énemre hallgatok, és benyitok az ajtón.

A nagy fa ajtó réz kilincsel volt megáldva. Ahogy közelebbről megvizsgáltam az iskola címerét véltem felfedezni a mintázat sűrűjében, és pár várcseppet. Nem úgy értem, hogy a mintázatban, hanem a mintázaton! Tisztán kivehetők voltak a vérfoltok imitt amott... Nem tudtam hova tegyem ezt az információt, ezért félénken, és tele aggályokkal benyitottam az ajtón.

A bel tér hihetetlenül világos volt a szoba hátsófalának köszönhetően, ami szín tiszta üvegből készült. Mikor körbenéztem nem mértem fel rendesen a jelenlegi helyzetem. Amit nem vettem észre, az, az volt, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, sőt, miután átléptem ennek a teremnek a küszöbét, minden szem rám szegeződött. Minden megállt. Az egész teremben csend honolt egészen addig a percig, amíg egy fáradt öreg hangot nem hallottam.

- Oszoljatok gyerekek! Nincsen itt semmi látni való! Igaz nem minden nap érkezik hozzánk új diák, de akkor is! Köszönöm! Köszönöm! – fúrta ki magát a tömeg közül az alacsony termetű öltönyös ősz igazgató. Legalább is én annak néztem...

- Jó napot igazgató úr! – köszöntöttem illendően.

- Jó napot! A többit az irodában... Van akit felkavar az érkesése Miss. Greanger ! – kopaszodó fejével a csendes tömeg felé intett. És az én sejtésem is beigazolódott, miszerint ő az igazgató!

A távozásunkat a nagyteremből az izgalomtól egyre, egyre felerősödő beszélgetések követték. Gondolhattam volna... Te leszel az újdonság... az új csaj! – üvöltötte a hangom a fejembe, én meg kezdtem megőrülni... Miért is váltottam sulit... De most már késő bánat... Miután ezt a gyors magamban lefuttatott konferenciát berekesztettem, az ablakokon kezdtem kitekintgetni, amíg oda nem értünk az igazgató irodájához. Méltóságteljesen benyitott, és beinvitált engem is. Helyet fogalt a kipárnázott fekete bőr fotelében, majd a kezével intett, hogy én is tegyem mind ezt, csak én egy barna kárpitozású székbe.

- Nos, Miss. Greanger választott már, hogy melyik tantárgyakat veszi még fel az átlagosak közé?

- Még nem állt módomban átnézni a listát uram... – mondtam még mindig félelemtől ittasan.

- Akkor itt vannak a papírjai, és felőlem holnap is dönthet! – nyújtotta át a papírjaimat, majd legyintett egyet kezével a levegőben, hogy beigazolja nemtörődömségét.

A papíron különféle furcsa számomra érthetetlen címek szerepeltek. Mint például Vámpírológia kezdőknek. Vagy mint a Démoni szörnyek elűzése a környezetünkből. Fogalmam sem volt, hogy ezek mik lehetnek, de választanom kell majd... Döntöttem! Ezt a kettőt tuti felveszem! Értelmét nem láttam, de biztos érdekes! Habár nem fogom tudni hasznosítani őket az életben, de mindegy is...

- Nos, köszönöm a megtiszteltetést Greanger kisasszony! – terelte a témát a távozásomra az igazgató.

- Rendben! Köszönöm a tájékoztatást uram!- feleltem illedelmesen, és végig vonultam a diákokkal teli folyosón. Természetesen mondanom sem kell, de a szemük valahogy mindig rám tévedt.

Az órarendet már előbb megkaptam. Még a beiratkozáskor! Így – amennyire lehet fürkésző tekintetek társaságában – magabiztosan ballagtam a 145-ös terem felé, ahol ugyanis az órám lesz. Név szerint: Történelem. Mindig is imádtam a történelmet! Sokak nem ismerték fel a rideg bemagolhatatlan évszámok mögött a valódi jelentést: az emberek kiálltak az igazukért! Milliók haltak meg a háborúkban! Szinte az egész világ felmorajlott az elnyomás ellen. Az elnyomott országok, pedig szinte láncot alkotva küzdöttek elnyomóik ellen! Az igazságot akarták. Harcoltak a szabad akaratért! Együtt.

Ám én most egyedül voltam... Piszkosul egyedül. Nem nagyon tudtam volna mit kezdeni, míg becsöngetnek, ezért beültem az üres tanterembe. Sok érdekességet nem találtam az ős öreg falakban, és a zöld táblában, így a lassan beszállingózó diákokat kezdtem tanulmányozni.

Az egyik lánynak fogszabályzója, és félrefésült barna haja volt. Ő egy felzselézett hajú szőkeséggel beszélgetett, akit ha jól értettem Adamnek hívnak. A lányról lesütött, hogy bele van esve a fiúba, és a fiúnak sem közömbös, de mind a ketten túl félénkek. Ezt a csevejt addig tanulmányoztam, amíg egy szőke kerekarcú szemüveges lány meg nem szólított hátulról.

- Szia! Nem akarlak zavarni, de ez az én helyem! Csusszanj arrébb egy kicsit, ha megkérhetlek!

- O jaj bocs! Nem tudtam... – és már raktam is át a cuccomat a pad másik felre – Még egyszer bocs! – pirultam el... Hát igen én egy kicsit pirulós természet vagyok, ha még nem említettem volna...

- Semmi baj! Én Amanda vagyok! Amanda Belle! És te ki vagy? Azon kívül, hogy az új diák! – nevetett fel vidáman. Nos ha csak a nevet kérdezi, meg tudom mondani. Ha már többet is tudni akar... Mit mondhatnék? Egy a volt iskolájából kitaszított lány, aki másik suliban próbál szerencsét, hátha mások lesznek a reakciók? Tényleg ezt mondanám?

- Susan Greanger! Örülök a találkozásnak! – vettem fel a mára már jól ismert állmosolyt, ami az utóbbi időben sokat díszelgett a z arcomon... A régi sulimban! De nem itt! Itt talán más lesz minden! Talán más lehet minden...

- Én jobban! Nem sokszor jön ide új diák! Valami nagyon szigorú eljáráson kell keresztülmennie mindenkinek... Bár ennek az osztálynak nem kellett! – vonta meg a vállát.

- Akkor gondolom ezért kerültem ide! – állapítottam meg.

- Lehet! Mit is mondtál, hogy hívnak? Greanger?

- Igen Susan Greanger! Miért?

- Te Greanger vagy? Ú-ú-ú-úristen!- ámuldozott ég felé emelt tekintettel.

- Mit vagy úgy kiakadva? Mi különleges van a nevemben? – kérdeztem kíváncsi hangon. Ugyan mit tud, amit én nem, és amit a jelek szerint most fogok megtudni!

- Különleges? Ez nem különleges! Ez fenomenális! Atyám! Nem hiszem el, hogy találkozhattam egy Greangerrel! – nézett rám csodálattal a szemében.

- Miért? – még mindig nem értetem miért csodál... engem!

- Ide jössz tanulni, és nem tudod, hogy kik a Greangerek? Ejnye! Na gyere, kiokosítom a butus fejedet! – ezzel magával húzott ki a teremből, ki a folyosóra.

- Mit csinálsz? Mindjárt itt a tanár! – próbáltam ellenkezni, több-kevesebb sikerrel.

- Nyugii! Hoffman tanár úr mindig késik negyed órát. Gyere már piros szemű! – ordította a folyosó végről az utolsó mondatot.

- Nem vagyok piros szemű, viszont nem akarom, hogy kicsapjanak rögtön az első nap!

Nem válaszolt, csak behúzott egy szobába, és rámutatott egy fényképre a falon. Egy kopaszodó vérszomjas tekintetű 50-es évei elején járó férfit ábrázolt az idő által megsárgult kép.

-Ő Viktor Greanger! Az iskola alapítója, és első igazgatója! Hatalmas legenda, és mára csak pár Greanger leszármazott él! Naná, hogy neked nem kellett semmilyen próbát kiállnod, és nem voltak szigorú követelmények.

- Az én... Ősöm... Alapította! Ezt? Wáooo! Ez tök király! – hüledeztem, majd a végére megteltem büszkeséggel.

- Ja! De gyere, mivel Hoffman tanár úr már bent van a teremben! Siessünk!

- Mi? Bent van? A teremben? Nem azt mondtad, hogy negyed órát késik?

- De! De ha elmondom, hogy csak valójában öt percet, és abból már két perc elment, akkor nem jössz velem! – kacagott kacéran.

- És milyen igazad lett volna!

Tovább nem beszélgettünk, csak besomfordáltunk az órára, és a nap további részét Amandával, és a barátaival töltöttem, akik szintúgy meglepődtek, mikor megtudták ki vagyok. Kezdett minden rendben menni. Már nem húzott magába a mocsár, hanem kapaszkodtam a felettem lévő ágakba, és szépen lassan, de biztosan kezdtem felhúzni magam.

Már majdnem kint voltam, mikor nem várt hideg zuhany ért. A semmiből, mint egy nyári futó zápor. Az eget betakarták a fekete felhők, és villámdörgés közepette eleredt az eső visszanyomva engem pár centivel a mocsárba. És ez még csak rosszabb lesz... – így a kommentár a fejemben.

Második fejezet – A múlt sötét árnyai meghatározzák a jövődet

Ez a bizonyos nyári zápor gyorsan, és váratlanul csapott le. Olyan váratlanul, hogy reagálni sem volt időm. Csak a betanult reakcióim léptek működésbe, ám most ez is mind hiába.

Ezt a vihart a reggeli előzte meg. Ami már önmagában furcsa volt. Olyan előre jelzés a jövőt illetően. Egy figyelmeztetés.

- Sziasztok! – köszöntem vidáman a kis társaságnak, akit tegnap ismertem meg, és nagyon szimpatikusak voltak! Tegnap! Most viszont valami furcsa fény csillogott a szemeikben, és mind csak egy egyhangú „Sziá-val” köszöntek. A szemük is más volt a furcsa fényt leszámítva is más. Fekete színben pompáztak a szokott barna, valamint kék helyett. Amanda rám nézett, és így szólt:

- Helló! Észre sem vettelek! Annyira hasogat a fejem! Nincs valami fájdalomcsillapítód, vagy valami? – szorította a halántékához a két kezét, és összeszorított szemmel masszírozni kezdte.

- Sajna ni...- nem bírtam befejezni a mondatom, mivel Nate félbeszakított.

- Hozzá fogsz szokni!- tette a kezét a kezére – Előbb utóbb muszáj lesz mindnyájunknak... – a mondat végén jelentőségteljesen rám nézett, és a fekete szemeiben egy vörös fény csillant meg, majd mintha át szellemült volna, a pupillája kicsire szűkült, és az orra kitágult. Majd arra ébredtem, hogy Nate rám támad, azután Zac, és Carol vonszolják át a folyosón. Ekkor csúszott meg a lában a faágakon, és zuhantam vissza pár centit a mocsárba.

- Szerintem te most menj el, és szellőztesd ki a fejed, vagy menj az igazgatóiba! – mondta Carl, majd minden átmenet nélkül megkérdezte – Hányadikán jöttél a suliba?

- 21. Miért? – kíváncsiskodtam, ugyan az előző sokkhatást még nem hevertem ki.

- Hányadika van? – kérdezte az én kérdésemet sutba dobva.

- 22. Miért? – ismételtem magam.

- Akkor még ne menj az igazgatóiba! Inkább a szobádba! Majd holnap este vacsora után! Talán találnak megoldást! Majd én veled leszek, ha szükséges.

- De! Mi van? Mi köze van a dátumoknak Nate viselkedéséhez? Nem értem! – próbáltam ellenállni Carlnak, miközben húzott a szobám felé.

- Majd az igazgató elmondja! Annyit kell tudnod, hogy nagyon nagy jelentősége lesz a jövődben a holnapi napnak! Nagyon nagy! Délben benézek! Ne mozdulj innen! És zárd be az ajtódat! – puszilta meg a homlokom Carl, és távozott a szobámból, helyesebben távozott volna, ha nem fogom meg a karját, és nem rántom vissza.

- Mit szólnak majd a tanárok?

- Meg fogják érteni! Mindig megértik! Hidd el sajnálom! Viszont mindig tudnod kell, ha minden alkalommal el felejted is, én mindig kitartok melletted, és megvédelek, ha kell! – magához húzott, és amint a bőrünk találkozott, az ő meleg teste, és az én sokktól remegő jéghideg testem amint összeért, száz, meg százszor bevillant ugyanez a jelenet, más korokból. Mindig én voltam, és mindig Carl, de mindig máshol. Vagyis ugyanitt, ebben a szobában, csak más berendezéssel. Mikor elengedett, minden eltűnt. Még rémlett egy csók halvány képe, és rémlett, hogy régen már éreztem Carl testmelegét, de nem tudtam biztosan, hogy mikor.

- Ez mi volt? – kérdeztem a képsorokra utalva.

- Egy kis visszatekintő, hogy tudd, igazat mondtam! Vigyázok rád! Minden áron, ha kell! – még egy puszi a homlokomra, és már kint is volt.

Én meg úgy, ahogy mondta, kulcsra zártam az ajtóm, és délig bent gubbasztottam az sarokban, az ágyon ülve, és átfonva karjaimmal a térdemet. Így hintáztattam magam. Előre, hátra. Múlt, jelen. Veszély, biztonság. Carl, én... Gondolkodtam. A képkockákon, amik megjelentek a szemem előtt, mikor Carl megölelt. És arra az ismerősen, és piszkosul jó érzésre, mikor megölelt. És a reggelen. Naten. Mi ütött belé? És miért volt mindenki olyan furcsa? Mindenkinek a szeme... fekete volt! Kopogtatnak, majd Carl hangját vélem felfedezni az ajtó mögül.

- Susan én vagyok az Carl! Bejöhetek? Hoztam az ebédet!

- Persze. Kinyitom! – már ugrottam is volna.

- Van kulcsom! Nem kell! – de Carl mondata félbehagyatta velem a műveletet.

- Szia! – köszöntött vidáman mosolyogva.

- Szia! – én is aránylag vidám voltam a helyzetet tekintve.

- Na, ne búslakodj! Benned már most meg van, ami máskor nem volt! Most könnyebb lesz, mint máskor! Hidd el! Hiszel nekem?- ült le mellém az ágyra, és ő is bekuporodott a sarokba mellém. A tálcát pedig elém tolta.

- Hiszek, de miben is? – kíváncsiskodtam a levessel szemezve.

- Egyél! Nem raktak bene ciánt nyugi! Ellenőriztem! De ha nem bízol meg bennem, leletek az előkóstolód is! És örülnék, ha az én szememet is keresnéd... – erre a mondatra felkaptam a tekintetemet. Most kék. Kék, és nem fekete... miért?

- A szemed! Nem fekete! Most kék...

- Tudod te nem vagy rám olyan hatással, mint másokra! Én egy idő után lenyugszom. – mondta nyugodtan, de én még mindig nem értettem semmit sem.

- De miért volt fekete?- kíváncsiskodtam tovább.

- Bármennyire szeretnék mindent megadni neked, amit kívánsz, ezt nem mondhatom el! Majd holnap! És sajnálom! – nézett rám olyan szemmel, aki mindjárt megadja a derekát, még ha nem is szabad. De tudtam, hogy nem árulná el.

- Semmi baj! Holnap úgyis megtudom! Vagy nem? – vontam fel a szemöldökömet.

- De, de én nem ezért kértem bocsánatot! Sajnos ezt is holnap megtudod... – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, és lehajtotta a fejét bánatosan.

Én erre nem tudtam miként reagálni, így a kezét megsimítottam párszor, majd megszólaltam.

- Semmi baj bármi is legyen az!

- Ezt sajnálni fogod! De nekem mennem kell! Este megint jövök! Szia! – a homlokomon megint landolt egy puszi, és megint ezután kiviharzott a szobából. És én megint itt maradtam egyedül... A gondolataimmal. A reggel történtekkel, és a bizonytalan jövővel.

Kikanalaztam a levest, és a másodikat is jóízűen elfogyasztottam, majd letettem a tálcát a földre az ágyam mellé. A művelet befejezése után összegömbölyödtem az ágyon egy nagy gombócot formálva, majd álomba merültem.

Régi képkockák peregtek le a szeme előtt. Megsárgult fénykép az ősömről, egy ölelés Carlal, Nate arca az ajtóban. Az igazgató most, és egy váltás után Viktor Greanger áll az ajtóban. Én és Carl ölelkezünk, majd riadt arckifejezéssel nézünk fel az emberre, akit én apának szólítok.

- Hányszor mondtam, hogy nem találkozhatsz ezzel a söpredékkel!

- De ... NEM! Nem tilthatod meg! – üvöltöm kikelve magamból. De mégsem én vagyok! Csak így nézek ki. Vagy mégis én lennék? Olyan zavaros!

- Tényleg? Pont azt teszem! Takarodj ki a lányom szobájából! – utasítja Viktor Greanger Carl képmását, miközben a képmásom, Carl képmása mögé húzódik, és védekezést várva a vállaiba kapaszkodik.

- Amíg a lánya ki nem dob, addig nem! – válaszol Carl képmás Viktor Greangernek.

- Akkor hajrá Susan! – nem lehet, hogy őt is úgy hívják, mint engem... akkor ez nem én vagyok? De miért lennék én?! Vagy...

- Nem! Nem apám! Nem, mivel szeretem őt! Szeretem Carl Bedmingtont! Szeretem!- üvöltötte a képmásom, aki én is lehetnék, Viktor Greanger képébe.

Ám ezt rosszul tette, mivel Viktor Greanger kihúzta a lányt Carl Bedmington mögül, és a falnak vágta. Carl Bedmington ekkor rátámadt Viktor Greangerre. Az arcába vágta az öklét, és az hatalmas erővel csapott az orrába, amiből élénkpiros vér fröccsent ki. Carl Bedmingtont egy mozdulattal félre lökte, majd a lány hasába vágott egy tőrt, aminek fekete markolata, és csillogó éles pengéje. A fényben megcsillant a penge tövében, egy kis címer. Méghozzá az iskola címere. Mi a... ? Több időm nem volt, mivel Carl Bedmington felkelt a földről, és egy haláli sikoly kíséretében neki támadt az ősömre. Ám mikor meglátta mi van nála, meghátrált egy lépést.

- Nem! Nem... Ez csak valami vicc! Miért tetted ezt vele? Miért?

- Ha annyira szeretett, vajon megbirkózik e az örök fájdalom, és szenvedés, valamint a felejtés pecsétjével, hogy újra lásson?

- Szörnyeteg! Ááááááááááá – ezzel újból rátámadt Viktor Greangerre. Aki szintén bele vágta a tőrt a hasába, mint a lánynak.

- Lehet, hogy az vagyok, ám de te halott vagy!

Ezzel véget ért ez a furcsa álomkép, és helyet adott a valóságnak. Amiben ordítottam, és Carl karjaiban feküdtem, miközben ő próbált csitítgatni.

De a mindent elnyelő mocsártól ő sem tudott megvédeni. És ebből a mocsárból már épp hogy csak kint voltam. Kint voltam, és sikítoztam. Hadakoztam a végzetem ellen. Hadakoztam az idő ellen, ami ellenem dolgozik. A homokszemek egyre jobban potyogtak életem homokóráján. Ám akkor nem tudtam, hogy máshogy is lesz ez még. Teljesen máshogy! De még mennyire! Te sosem tudod befogni? Nem! És nem is akarom! Én csak figyelmeztetlek! Hamarosan te is megtudod, hogy milyen, ha az ember tudja mit ne tegyen a teste, de lélek lévén nem tudja mozgatni, és semmit sem tehet, miközben az a buta test a halálba evezi a csónakját az élet tengerén...

Harmadik fejezet - Lappangás


És én, mint a test igen csak a vég felé kormányoztam azt a bizonyos csónakot! A fájdalmas és ismerős vég felé. Igaz ez a test még nem ismerte, de tudtam, hogy ez lesz... Éreztem! Tudtam, hogy az álmom megvalósul! De a bizonytalan jelen, és a mindent eldöntő múlt megkockáztatta, hogy a jövőm kiszámítható legyen.

A sikoltozásom néha-néha megszakadt, majd zokogásba fúlt. Carl még mindig nem engedett el, csak ringatott, mint kisgyermeket az anyja, ha rosszat álmodott, és felriadt az éjszaka közepén. Ringatott, és én megnyugodtam. Bár üldöztek még az álom valósághű képei, de nyugodt voltam. Carl még mikor a nyöszörgésem is abbamaradt, akkor is ezt kántálta.

- Sajnálom! Sajnálom!

- Mit? Arról, hogy rosszat álmodtam, arról nem te tehetsz!

- Arról valóban nem, de hogy pont ezt, arról igen... – ekkor Carl az ajtóban álló személyre nézett, aki nem volt más, mint az igazgató. Nekem pedig eszembe jutott, hogy ezt a felállást már láttam valahol! Hát persze! Az álmom! Az is így kezdődött. Én pedig akaratlanul is gyorsabban kezdtem venni a levegőt.

- Mond el neki! – utasította Carlt az ajtóban álló igazgató, aki elkezdett közelíteni felénk, majd pár lépés után meg is állt.

- Szóval, mint azt láttad az álmodban, Viktor Greanger – némi harag, és düh volt érezhető a hangjában, mikor kimondta a szóban forgó személy nevét – az apád volt! Mármint nem a tied, de a leszármazottja vagy! Ő csak az 1800-ban élő éned apja! Tudom kissé furcsa, de úgy ahogy te, én is ekkor születtem.

- Mi? – ezt nem értem! Én nem 1800-ban, hanem 1992-ben születtem! Ez baromság!

- Figyelj! Először is vagyunk mi emberek! Ebben a suliban mi vagyunk a legtöbben, de vannak rajtunk kívül farkasok is! Őket zavarja a mi szagunk. Legalábbis azoké, akik utazók!

- Utazók? Az meg mi? – most már nem értek végképp semmit sem!

- Hagyd, hogy befejezzem, kérlek! Szóval. Nate farkas! Ezért támadt rád! Amanda is az lesz! Azért nem bírta nagyon a közelségedet! Te csak felgyorsítottad mindenki átváltozási folyamatát.

- Micsodáját? – kérdeztem kissé magas hangon.

- Átváltozási folyamatát! Azt mondtam, hogy a suli többsége ember! De azt nem, hogy mindig az is marad! Ide csak olyan gyerekek járnak, akik valamiféle misztikus lénnyé alakulnak majd át! Van itt farkas, vámpír, és vagyunk mi utazók! Mi nem alakulunk át semmivé, nekünk csak egy dolgunk van! Megakadályozni a saját halálunkat, egy nap alatt.

- Mit? – kikerekedett szemmel bámultam Carlra.

- Amit álmodtál! Én már megtettem, és most rajtad a sor! Ha meg tudod akadályozni a halálodat, akkor nem fog ismétlődni ez az egész! De amíg neked nem sikerül, addig én is folytonosan átélem ezt a napot!

- Hogy érted, hogy ezt a napot?

- Mindig május 23.-a lesz! Addig, amíg meg nem akadályozod a halálod, meg áll az idő! Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy folyton visszapörög! Egy végtelen körforgásban leszel...

- De ez könnyű lesz! Nem csinálom ugyan azt és kész! – ezen Carl nevetett egy nagyot. Kinevet engem?

- Én is azt hittem... Ne becsüld alá a feladatodat! Holnap már nem fogod tudni ezeket, amit elmondtam! Vagyis a tested nem fogja tudni! Így nem tud engedelmeskedi majd...

- Gyertek! Itt az idő! Mennünk kell! Öt perc múlva éjfél, és lejár az időnk! – ezek a mondatok már az igazgató szájából hangoztak el.

- Gyere! – mosolygott bátorítóan Carl, és segített felállni.

Átballagtunk a kihalt folyosókon, és Carl eközben mindvégig a kezemet szorongatta, ami jólesett. Jólesett, mivel tudtam, hogy mellettem van, segít, ha bajba kerülök, és jól esett, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Oda értünk az igazgatói iroda ajtajához, és megálltunk. Én már kérdésre nyitottam volna a számat, hogy miért nem megyünk be, de a kilincs megnyikordult, lenyomódott, és az ajtó kinyílt.

Carl megszorította a kezemet, mielőtt beléptem volna, majd visszahúzott a karjaiba, és erősen tartott. A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy az ajkunk eggyé forrt össze, és én eszeveszetten boldog voltam. A keze a hajamat markolta, én pedig a nyakát szorítottam, nehogy elillanjon ez a pillanat. Ám mégis csak véget ért. Véget ért, és mi egymás karjai közt lihegtünk az érzéseinktől, és a kifáradtságunktól. De ez jóleső fáradtság volt. Carl elengedett, de visszahajolt a fülemhez, és belesuttogott.

- Szeretlek Susan Greanger! Sajnálom, hogy mindazon át kellett menned, amit a szerelmünk szült, de nem bántam meg azt a döntésemet, hogy átlagos ember lévén beiratkoztam a Black Dagger középiskolába! – miután befejezte az utolsó mondatot is, visszahúzta az arcát, és borús arccal belépett az irodába, magával húzva engem is. Nekem pedig könnybe lábadt a szemem. Sosem voltam ennyire boldog, mint ebben a pár másodpercben, és most mégis mindennek vége szakad. Nem akartam, hogy így nyom nélkül elfelejtsem ezt a pillanatot. Én elfelejtem, de Carl nem... Egy hirtelen ötlettől vezérelve szólásra nyitottam a számat, és ez azt szülte, hogy a könnyem, ami megrekedt az ajkaim redőiben, lecsorgott a torkomon, és még jobban könnyezni kezdtem.

- Én is szeretlek Carl! Bár nem ismerlek, de tudom, hogy szeretlek! –erre Carl megfordult, és a szeme megcsillant, attól, amit hallott tőlem. Aztán visszaváltozott a bús kemény rideg arccá, és a távolba meredő szemekkel figyelt egy alakot, aki közelített felénk.

Egy sötét köpenyes férfi volt, és mire oda ért pár méterre elénk, felismertem a fényképen lévő alakot. Viktor Greanger.

-Susan! – kezdte fáradt öreg hangján – Hányszor mondtam, hogy ne erre a söpredékre pazarold a drága idődet! Te sosem tanulsz? – ordította a képembe. Én meg megdermedtem a félelemtől. – Mindig ugyan azt csinálod... Most már semmi élvezet nincs ebben! Minduntalan megkönnyíted a dolgomat! – ekkor a sötét köpenye mögül egy hegyes csillogó valamit húzott elő, és ekkor rám törtek az emlékek!

Az álmom, és minden, amit eddig átéltem. Az összes élet összes emléke egyetlen testre csapott le. És mindegyikben szerepelt ez a tőr. A Fekete Tőr! Hirtelen megértettem, hogy miért pont ez az iskola neve... Miattam! Miattunk! Az egész miatt! További gondolkodási idő nem állt rendelkezésemre, mivel személyesen is megtapasztaltam azt, amit emlékek formájában. A tőr, ami az előbb az egész emlék kavalkádot idézte, a hasamba mélyedt, és én iszonyú kínok közt a földre rogytam. Sikítottam, és vergődtem. A testem rázkódni kezdett, és mindent eltakart a fájdalom. Az egész világ, fájdalommá változott. A mocsár, amiből eddig még kint voltam, iszonyú sebességgel nyelt magába. a világ megszűnt, és mielőtt az utolsó homokszem is lehullt volna azon a bizonyos homokórán, az óra elütötte az éjfélt, és minden megszűnt. Egyszeriben minden megváltozott. Újra éreztem a fájdalmat, de most nem erősödött, hanem éppen hogy kezdett megszűnni. Éreztem, ahogy tér vissza belém az élet, és láttam, ahogy minden visszafordul. Láttam Carl felcsillanó szemét, majd újra átéltem a csókunk okozta mámort, aztán visszafelé sétáltunk a folyosón. Ezután ott hevertem Carl karjaiban, és ezután minden megszűnt.

Reggel van. Fekszem az ágyamban, mintha semmi sem történt volna. Fekszem, de mintha nem én lennék... Én vagyok, de nem csak én! Mintha be lennék zárva. Próbálom kinyitni a szemem, vagy felemelni a karom, de nem megy! Nem vagyok ura magamnak! Végre az a valaki, aki a testem irányítja, felkel, és felel a kérdéseimre. Amik a következők:

Mi a fene történt? Engedj ki! Ez én vagyok! Add vissza a testem! Most!

Mit adjak vissza? Fogd be! Mostanság az őrületbe kergetsz!

Én kergetlek téged? Tudtommal nem tőled vették el a tested! Add vissza!

Hogy? Mind a ketten én vagyok! Csak képzelődök! Mint mostanság oly sokszor...

Ekkor rájöttem! Mind az-az idegen gondolat, amit én is hallottam azelőtt, az előző énem gondolata volt! Figyelmeztetett! Megmondta előre, és én nem hallgattam rá... Akkor a mostani testem tulajdonosa, aki szintén én vagyok, miért hallgatna rám? Tényleg nem lesz egyszerű... Így beletörődve abba a tudatba, hogy nem tehetek semmit, nézetem, ahogy a testem elköveti a hibáit, amiket nem szabadna.

Eljött az este, és Carl meglátogatott minket. Csupa olyan dologról beszéltek, ami engem untatott. Én is közbe akartam szólni, így mind végig próbálkoztam.

Mond meg neki, hogy itt vagyok! Mond meg! Mond meg, hogy szeretem! Gyerünk! Szólalj már meg! Naaaa!

NEM! Nem mondok semmit sem a te nevedben!

De! Mond meg! Gyerünk! Mond meg! Szólalj meg!

-NEM! – üvöltötte a testem Carl szemébe, aki meghökkent.

Úristen! Most tuti hülyének nézett...

Nem néz annak! Tudja, hogy itt vagyok!

Mi? Hogy tudná? Te csak egy hang vagy a fejemben, amit bármikor meg szüntethetek!

De... Nem! Nem csak egy hang vagyok! Én vagyok a testem jogos tulajdonosa! Add vissza! Nem tudsz megszüntetni! És igen is tudja! Carl itt vagyok! Szeretlek! Mondd meg neki!

- Dehogy is! Még jobban hülyének nézne!- mondta már megint hangosan a testem. Nekem meg beugrott, hogy az elején én is kimondtam, amit a fejemben lévő volt tulajnak szántam...

- Tessék? – kérdezte Carl.

Ez az! Ez az! Ez az!

Csak ne örvendezz itt! Kimagyarázom magam!

Na halljuk!

-Tudod... Gondolom, most hülyének fogsz nézni, de egy hang a fejemben megkeseríti a minden napjaimat! Azt üvöltözi, hogy Szeretlek Carl! – Carl szeme megcsillant, mert tudta, hogy szóra bírtam a testem!

Kimondtad! Hehe! Csak rávettelek!

Hééééé! Ez így nem ér!

-Mond meg neki, hogy én is őt! Vagyis hallod amit mondok? Akkor hát! Tudom, hogy te nem fogod elfelejteni! De ő igen! Szóval szeretlek Susan! Tudom, hogy képes vagy rá! Jó úton haladsz... – mosoly villant meg az arcán, én pedig nyugtáztam, hogy sikerült! Sikerült a tudtára adnom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy leküzdjem a halált!

Én is szeretlek! Bárcsak tudnám mozgatni a kezem... meg az egész testem...

Mi? Ezt most képzeltem az tuti... Mi az, hogy hozzád beszél? Vagyis hozzám vagy ... Mi van?

Nem képzelődtél! Mondtam, hogy tudja, hogy itt vagyok!

Ez így ment más fél évig. Ez alatt az idő alatt megtanultam, hogy hogyan bírjam beszédre a testem és hogy, hogy mozgassam észrevétlenül a kezét. Így néha napján, ha koncentráltam, meg tudtam cirógatni Carl arcát. Ő ezt mindig egy bátorító mosollyal, és néha egy-egy szerelmes szóval jutalmazta. Minden egyes nap újra, meg újra átéltem a fájdalmas szúrást a hasamban, és minden egyes nap újra győzködtem a testem, hogy hallgasson rám, de sosem tette! Kezdett az unalmam kiteljesedni, de nem hagytam, hogy itt rekedjek. Ki akarok jutni innen, és ki is fogok! Nem csak közvetetten érek hozzá Carlhoz, de közvetlenül is.

A következő fél évem azzal telt, hogy elmondtam Carlnak, mennyire szeretem, és a bíztatásából erőt merítettem. Volt, amikor már pár lépés erejéig, de uraltam a lábát a testemnek, de ez sosem tartott huzamosabb ideig. Ilyenkor minden idegszálamat meg kellett feszítenem, és minden energiámra szükség volt.

Negyedik fejezet- Utoljára ketten

Az elmúlt két év alatt, megtanultam egyet, s mást. Néha a testem elhitte, hogy igazam van, hogy hallgatnia kell rám, aztán konstatálta, hogy őrült, és nem foglalkozott velem. Ezen a napon viszont máshogy keltünk fel. Minden ugyan az volt, de mégis más. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Életerőm csak az enyém volt, és nem az övé. Ő levert, és kiszámítható volt. Befolyásolható. Ez az! Ez kell nekem! Pontosan ez!

Szia! Hogy aludtál? Mivel én nem tudom...

Jaaaj ne kezd már megint... Amúgy meg nagyon jól tudod, hogy mit álmodtam! Helyesebben kiről álmodtam!

Ha nem mondtam volna már elégszer, én csak egy napot élek... és nem tudom mi történik 22.-én! Én csak 23.-án élek!

Könnyítés: Carl! Róla álmodtam... megint!

Erről abszolúte nem én tehetek! Én szeretem! Arról nem tehetek, hogy az érzésem hatására te is kezdesz beleszeretni...

Ja persze! Ha nem éreznél így, akkor nekem sem kellene így éreznem!

Na, hagyjuk! Indulj, mielőtt elkésel az első óráról... igaz, doga van szóval... És mivel nem tanultál, mint általában ezen a napon sosem, így segítek... Én már kívülről fújom az egész reneszánszt!

Honnan tudod, hogy doga lesz?

Ja, és Hoffman tanár úr azzal kezdi majd, hogy : Kedves Greanger kisasszony! Örülök, hogy egyáltalán szándékozik megjelenni a Történelem órám!

Ja persze...

Végig ballagtunk a folyosón, és sietősen betántorogtunk a terembe, ahol Hoffman tanár úr a számomra rémesen unalmas, és ismerős mondatát ismételte.

- Kedves Greanger kisasszony! Örülök, hogy egyáltalán szándékozik megjelenni a Történelem órám!- ekkor kicsit önelégülten mocorogtam a testem fejében, és ezt ismételtem:

Nem meg mondtam?

Mikor kezdte kiosztani a lapokat a röpdolgozathoz, még önelégültebben felnevettem, és hozzá tettem:

Még mindig kételkedsz bennem? Ja és mellesleg a kettes feladatot még én sem tudom! Sosem tudtam!

Ho... honnan... mi a fene?

Bízz bennem! Elmondom, mit ne tegyél! Egy csomó hibát el fogsz követni ezen a napon, ami a halálodat okozza! Én nem halok meg, hanem itt fogok vergődni továbbra is, és egy újabb test tulajdonost próbálok meggyőzni, hogy mit ne tegyen!

De... És mi van, ha rád hagyatkozom?

Nem halsz meg!

Ígéretes... És miért higgyek neked?

Ha elég azt mondanom, hogy két éve itt tengődök, és ha most nem engeded, hogy segítsek, akkor további akár száz évet is itt ragadhatok, akkor szerintem, meggyőzlek!

Na jó! Ha ötös lesz a dogám, akkor hiszek neked!

Mindig négyesre írod meg! Szóval...

Akkor, ha négyes lesz!

Megegyeztünk!

A dolgozat kitöltése gyerekjáték volt. Igaz én már két éve ugyan ezeket a kérdéseket látom, és hallom a választ rá. Szóval... Már alig vártam, hogy összeszedje, majd kijavítsa a dolgozatokat a tanár. Persze a türelmetlenségemet a testem is észrevette. Nem törődtem vele. Hamarosan úgyis rájön, hogy igazam van, és engedi, hogy közvetetten irányíthassam.

Teltek a percek, és az óra mutató csigalassúsággal mozgott. Ám elérkezett az, az idő is, mikor Hoffman tanár úr, kiosztotta a dolgozatokat, és én elégedetten nyugtáztam, hogy innentől kezdve gyerekjáték lesz, ugyanis, mint várható volt, a dolgozat négyes lett.

Na, mit is mondtál a dolgozat előtt?

Hogy ha négyes lesz a dogám, akkor hiszek neked...

És hányas lett?

Négyes...

Szóval?

El hiszem azt amit mondtál, és hagyom hogy segíts nekem...

De persze ez kölcsönös, mivel akkor kiszabadulok innen végre...

Szóval mit kell tennem?

Először is ígérd meg, hogy bármilyen helyzetben bízol bennem, és rám hallgatsz!

Okés! Megígérem!

A másik pedig, ha azt mondom, hogy tedd ezt és ezt, akkor megteszed!

Jó! Mint például?

Ha azt mondom, mond azt, hogy szép, akkor azt mondod, hogy szép. Vagy ha azt mondom emeld fel a kezed, akkor felemeled a kezed!

Rendben! Ez egyszerű!

De ígérd meg!

Megígérem!

Ezzel szövetségesekké váltunk. Én kiszabadulok, ő pedig nem hal meg. Legalábbis így hittem. Én vissza fogok kerülni a testembe, de azt nem tudtam, hogy ő hova jut. Hogy mi lesz vele. Mivé válik, ha nem lesz itt. Mit csinál, ha megtudja, hogy nem tudom hova megy, ha már csak én leszek itt. Ha meg tudja, hogy lehet, hogy így is úgyis semmivé válik... Hogy lehet, hogy csak az én emlékezetemben él tovább, mint a test, aki átadta nekem a helyét, hogy én élhessek. Ha csak egy lesz a sok közül, aki végül bezárta a sort a végtelen hajnalok között...

A nap hátra lévő részében ezen rágódtam, ám neki nem akartam megmutatni a gondolataimat, így a fejünk távoli zugában elrejtőzve a világ elől vártam a hibáinkat, amiket kijavítunk a közbenjárásommal. Ha kellettem odaszóltam, hogy mit ne csináljon, de ugyan úgy telt ez a napom is, mint a többi. Keserűen, és lassan. Nem tudtam mivel üthetném el az időt, de a bűntudat, hogy őt beletaszítom egy világba, amit én sem ismerek, iszonyúan emésztett. Mire az igazgatói felé mentünk, mint a két évben mindig, nem bírtam tovább.

Állj! – parancsoltam rá, mivel el kellett neki mondanom, hogy ha nem akarja, ne tegye!

Igen? Mit csináljak?

Mondani akarok valamit!

Oké! Kinek?

Nem! Nem azt akarom, hogy te mond ki, hanem én akarom mondani neked!

Jó... – hallatszott a hangján, hogy meghökkentette az előző kijelentésem.

Nem kell ezt tenned!

De ezt már megbeszéltük! Én nem halok meg, te szabad leszel!

De én nem tudom, hogy veled mi lesz, ha nem halsz meg...

Ezt hogy érted?

Az eddigi két évem alatt bármit meg tettem volna, hogy kijussak innen! Bármi áron. Viszont most, hogy itt van a nagy lehetőség, megtorpanok. Eddig senki sem vett emberszámba rajtad kívül. Így én sem vettem őket! Nekem Mindig ők csak a test voltak! Viszont te emberként tekintesz rám!

Mert az is vagy! Tied ez a test, én csak egy átutazó vagyok benne. Egy bérlő.

Átutazó... A furcsa az, hogy Carl engem hívott utazónak... Azt mondta két évvel ezelőtt, hogy ebben az iskolában vannak farkasok, vámpírok, és mi utazók... És most te használtad magadra ezt a jelzőt... Ami lehet, hogy igaz... Mivel ha én, innen kitaszítalak, mert minden bizonnyal azt csinálom... elutazol egy teljesen számomra ismeretlen helyre, ahol nem tudom mi vár rád. Lehet, hogy az is jobb lenne, ha meghalnál... Az ismeretlenbe küldelek! Lehet, hogy úgy jársz, mint a többi test tulajdonos, akit nem sikerült megpuhítanom. Lehet, hogy nem leszel többé, lehet, hogy csak én fogok rád emlékezni...

De te tudni fogod, hogy léteztem! Én visszaadom azt, amit két évvel ezelőtt elvettek tőled. Visszaadom azt, amit már réges-régen kellett volna.

De nem neked kell meglakolnod más bűnéért! Nem veszem el tőled az életedet!

Te mondtad, hogy így is úgyis meghalok! Legalábbis szerinted! Ha meg kell halnom, ha ez a végzetem, hogy csak egy napig élhettem ebben a testben, akkor úgy haljak meg, hogy tudom jót tettem a halálommal. Mert jót fogok neked tenni!

Ezzel elindultunk a vesztőhelyre. Én minden erőmet arra fordítottam, hogy az irányításom alá vonjam a végtagjainkat, de mind hiába. Stabilan, és biztonságosan elzárva tartotta az irányítása alatt a dolgokat. Nem engedett a közelébe.

Az ajtó megint csak kinyílt magától, és mi megint csak besétáltunk rajta. Képzeletbeli szemeimet könny áztatta, de volt erőm, hogy válaszolja a kérdésére.

Na és most hogyan tovább?

Nem tudom! Ki kellene játszanod, hogy ne ő öljön meg minket, hanem mi őt.

Rendben! Menni fog!

Ne becsüld alá a feladatot! Én is azt hittem, hogy sikerül valamelyik testet az irányításom alá vonni, de nem volt könnyű... és nem és egy testet vontam az irányításom alá...

De! Én csak egy TEST vagyok! Gondolj rám így! Legalább is most! Ha már nem leszek,... nos akkor viszont ne csak egy test legyek, hanem A test, aki átadta, a helyét, a jogos tulajdonosnak!

Rendben, de nem segítek... csak annyit mondok, hogy meg kell ölnöd! A többit intézd el te.

Viktor Greanger megint megjelent a fekete köpenyében, és megint ugyan úgy rákezdett.

-Susan! – kezdte fáradt öreg hangján – Hányszor mondtam, hogy ne erre a söpredékre pazarold a drága idődet! Te sosem tanulsz? – ordította a képünkbe.

- Nem! Nem is akarok! És tudja meg, hogy annak a Susanak, akinek a testében vagyok, már nagyon elege van magából! Unalmas a szövege... Ja, és nem ártana kicserélni a lemezt! Ugyanis megakadt! – vágott vissza a másik énem.

- Mi? – lepődött meg Viktor, és az a bizonyos kés nem került elő időben, ugyan is az óra éjfélt ütött, és minket még nem szúrtak le!

- Nagyon fárasztó... ha meg akar ölni, csak tessék! – nyilván a másik felem rájött, hogy nem tudjuk úgy megölni, ha nincs nálunk a tőr, így egy kis fifika, plusz ügyesség, és hopp már le is lesz szúrva.

- Te akartad... – elő vette a csillogó pengéjű tőrt, és belénk szúrta volna, ha a kezünk meg nem állítja.

Egy apró, mégis hatékony mozdulattal kicsavartuk a kezéből a tőrt, ami a padlóra esett. Az egyetlen gond, csak az volt, hogy közelebb volt hozzá, mint hozzánk. Ideje taktikát váltani!

Rúgd el!

Mi? A tőrt?

Ne! Azt ne! Viktort! A szekrények felé! Gyerünk!

Nem hiszem, hogy sikerülne...

Dehogynem! A tőrt is kijátszottad a kezéből! Gyerünk rajta!

A bíztatásom meghozta a hatását, mivel akkora erővel csapódott a szekrénybe, hogy elkábult kissé. Felvettük a tőrt, én pedig újra szólásra nyitottam a számat.

Mennyire vagy jó célzó?

Nem tudom... Fogalmam sincs!

Még mielőtt a szívébe mélyesztenéd a pengét, tudnod kell, hogy hiányozni fogsz! Neki pedig azt kell tudnia, hogy ezt mind ezt Susan Greanger, és Carl Bedmington szenvedéséért, és meggyilkolásáért kapja!

-Mind ezt Susan Greanger, és Carl Bedmington meggyilkolásáért kapja!- ezzel egy határozott mozdulattal a szívébe döftük a tőrt, és én éreztem, ahogy a testem az enyém lesz!

Te is hiányozni fogsz! Ja és úton vagyok az ismeretlen új világ felé, ami nem is olyan szörnyű... itt célzok a helyes ismeretlen fiúkra...

Szia!

Szia! Sok sikert az életedhez!

Köszönöm neked is!

Még tudom, hogy hallotta, amit mondtam, de nem tudott rá válaszolni. Ebben a tudatban, hogy az énem másik része jó helyen van, és hogy én is a legkiválóbb helyen vagyok, illetve majdnem legkiválóbb helyen! A legkiválóbb hely számomra Carl karjai közt, de nem tudom, hogy hol van...

Az, az ismerősen furcsa érzés megint maga alá kerített, és már megint minden visszafelé kezdett pörögni... Jaj neeeeee! Ám a kétségbe esésem alaptalannak bizonyult, mivel ugyan megéltem újra a május 23.-át, de most utoljára.

Reggel van, fekszem az ágyamon, és kétség kívül csak én vagyok! Senki más nincs a fejemben... Egyedül vagyok. Olyan egyedül, amilyen egyedül már rég nem voltam. Ám érzek még valakit. De szerencsére nem a fejemben, hanem közvetlen mellettem. Kinyitom a szemem, és nyugodtan konstatálom, hogy Carl fekszik mellettem, karjaival szorosan magához láncolva.



A többi novelát, kissebb történetet ITT találjátok! :) A továbbjutottak listáját, pedig ITT!! :)