(MAJDNEM) MINDEN PÓTOLVA!:)

Hellóka!:)

Örömmel jelentem be, hogy mindent pótoltam. Illetve majdnem mindent... A kedves szavaitokat a hozzászólásokban nem tudtam pótolni... Nagyon fognak hiányozni... :( 

Rád talál a jövő - 4. fejezet

Kémkedés

(Amy szemszöge)

   Még mielőtt a városba értem volna, lelassítottam. Nehezen szántam rá magam, viszont nem kockáztathatom, hogy valaki meg lásson, miközben nem éppen emberien viselkedem. Hideg éjszaka volt. A sötét utcákon haladva, ahová nem kúszott be a közvilágítás erős fénye, megengedtem magamnak egy kis száguldozást, ám újra lassítanom kellett, mikor bekanyarodtam egy kivilágított utcába. Egyre nagyobb léptekkel haladtam, pedig több ember is lézengett errefelé. Nyugodt szívvel fordultam be a mi utcánkba, ahol már nem volt világítás, de beszűrődtek a főúti fények.

   Mielőtt még beléptem volna, Jaramie már ki is rontott az ajtón, és szorosan a karjaiba zárt, majd elengedett, és alaposan megnézett.

- Nincs semmi bajod? Netil nem volt hajlandó elárulni semmi, mielőtt elment.

- Netil elment? Akkor valószínűleg meg kapta az üzenetemet… - hihetetlen nyugalom áradt szét bennem a szavak hallatára.

- Milyen üzenetet? – kérdezte Jaramie kíváncsian.

Nyugtalanul körbenéztem mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, majd elkezdtem bevonszolni Jaramiet a házba.

-Inkább idebent tárgyaljuk meg.

   Mire a nappaliba értünk csak addigra vettem észre, hogy páran vannak csak itthon. Jaramie önként sorolni  kezdte az okokat a kevés létszámra.

- Athalie Netillel ment, hogy biztos senki se emlékezzen erre a kis malőrre. Philis leváltott engem, az őrjáratban, és persze Benji is menni akart. Tud olyan akaratos lenni, hogy nehezen tudsz vitába szállni vele. – mosolyodott el, majd le is hervadt az arcáról. – És most te jössz! Mi történt?

  Haboztam, mivel fogalmam sincs, hogy mi történt. És ez a pár ember pont arra kíváncsi, amit nem tudok. Így csak az igazságnak megfelelően szólhattam.

-Nem tudom. Vagyis elmondhatom, hogy mi történt, de nem tudom meg magyarázni.  – folytottam magamba a szót egy pillanatra, majd szinte egy szuszra hadarni kezdtem – Csak elmentünk moziba, és elaludtam. Álmodtam, aztán pedig Aston hozzám ért, és bevillant egy kép, amint menekül előlem. Nem tudtam hová tenni, és a következőt sem. Ilyen még nem volt, hogy kettő látomásom lett volna ilyen kevés szünettel közötte. Annyira kimertő…

   Csapódott az ajtó, amint Netil Athalie és Carmen lépett be. Carmen rögtön hozzám futott, és szorosan megölelt, miközben beszélt.

- Amy! Úgy megiedtem, hisz olyan riadt voltál, és olyan gyorsan eltűntél. – elengedett, de szemeit még mindig az enyémbe fúrta – Minden rendben? Netil nem mondott semmit.

- Igen minden rendben. – mosolyogtam rá halványan.

   Megéreztem, ahogy Netil belemászott a fejembe, de nem akartam tudomást venni róla. Egészen addig nem is foglalkoztam vele, amíg az összes emlékemet át nem lapozta, majd meg nem szólalt.

- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.

(Netil szemszöge)

   Amy emlékei zavarosabbak a kelleténél. Alig találok felhasználható információt. Csak furcsa képek összevisszasága, melyeket a félelem jócskán át itatott. Csak átfutok rajtuk, hátha valami ismerősön megakad a szemem. Egy erdő, félelem, és félelem. Aston riadt arca. Egy lány vérben tocsogva…

   Hirtelen egy emlék tör be a többi közé. De nem Amyé a sajátom. Ugyan ez a lány a suli igazgatói irodája előtt. Mosolyogva köszönti az igazgatót, majd kérdez valamit. Emlékszem pont akkor csöngettek be, és én amúgy sem figyeltem rájuk, csak megláttam a lányt. Így nem hallottam, amit kérdez. Mostanra már bánom, amiért nem figyeltem jobban…

- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.

- Milyen lányt? – kérdezte Margaret a kanapén ülve.

- A lány Amy látomásában. Hosszú szőke haj, Vékony kezek, lábak. Eltűntnek nyilvánították pár napja. Emlékszem rá a suliból. Nem itteni diák csak… - motyogtam ez eddigi információkat amik a birtokomban voltak.

   Muszáj volt befejeznem a mondandómat, hisz fontos lehet. De nem tudtam többet. Hátha valaki a városban jobban informált mint én.

   Végig futottam a mostanra alvó városon.  Temérdek álom, és rémálom. Lényegtelen vackok. Próbáltam minél több embernek az emlékeibe belesi, de nehéz, ha közben angyalkák, dínók, és tündérek kergetik az embert minden utcasarkon. De mégis találtam valamit. Méghozzá az igazgató fejében.

-Jó napot igazgató úr. Az apámhoz jöttem. Meg tudná mondani merre találom?- mosolyogva kérdezi az őszes, kopaszodó úrtól.

- Nos, a tanáriban nincsen. Előbb ment be az osztályához, témazárót íratni. – feleli az igazgató szintén mosolyogva.

- Rendben, köszönöm. Akkor megvárom itt. – és ezzel leült a szemben lévő padra.

-  …az apjához jött. Most olvastam ki az igazgató fejéből. Azt hiszem… - megint csak belemerültem a város lakóinak emlékeibe.

Ám most kifejezetten a tanári karra összpontosítottam. Irodalom, rajz, történelem… Minden szakon végig haladtam már, mire a biológia tanárnál találtam valami használhatót.

 A tanár úr kimért léptekkel haladta tanári felé. Majd amint meglátta a lányt, gyorsabb tempóra váltott, s mosolyogva köszöntötte.

-Szia kislányom! Hogyhogy itt találkozunk?

- Szia apa. – ölelt meg, majd el is engedte gyorsan – Anya temetését intéztem, és gondoltam megbeszélem veled a részleteket.

- Oh. Igen… A baleset. Próbáltam nem gondolni rá az utóbbi időben… - szomorúan lehajtotta a fejét, majd felnézett lányára – És, Walter hogy viseli?

- Nehéz még neki. Érthető okokból… - hajtotta le a lány is a fejét, majd az apja hirtelen magához szorította.

- Persze. Mindenkinek nehéz most…

   A képe eltűnt, de elegendő információvolt a tarsolyomban a visszatéréshez.

- … a biológia tanár lánya lehet. – akadozva, de befejeztem a mondandómat.

- Ez megmagyarázná, miért olyan meggyötört a tanár úr. – vágott közbe Carmen.

- Igen, minden bizonnyal. – helyeselt Amy is.

   Én nem szóltam egy szót sem. Mivel én tudtam még egy okot arra, miért lehet ilyen gyászos hangulatban. Ez az ok, a neje másodszori elvesztése. És most, még a lánya is, aki egyedül tengődik vérszomjas újszülött vámpírként a nagyvilágban..

Rád talál a jövő - 3.fejezet

Látomások(k)

(Amy szemszöge) 

   Hazaérve Netil rögtön elújságolta a hírt, hogy emberek látogatnak el hozzánk. Athalie kirobbanó örömmel fogadta, ami az anit Amy club tagjainak számát erősítette. Philis viszont irtózott a gondolattól, hogy ember tegye be a lábát az ajtón. Már csak azért is, mert a vérének a zamata akkor is itt fog keringeni a helyiségben, ha már régen elment innen… Mondjuk jogos.

   De sajnos ketten nem voltunk elegen ahhoz, hogy fél 6 előtt öt perccel meg ne szólaljon a csengő. Úgyhogy kíntelen kelletlen, odaballagtam az ajtóhoz, és beinvitáltam a jövevényeket.

-Sziasztok, gyertek be! – mondtam unottan, ám a mosolygós embereket ez nem zavarta, akkor is besétálnak, ha nem akarom…

   Jessica, és Aston mosolyogva léptek be a nappaliba, ahol Carmen rögtön keblükre ölelte őket, és elkezdte a bemutatkozósdit.

-Netil, Philis, Athalie, Amy, Benji, ők itt Jessica, és Aston. – mutatott mindig a megfelelő emberre.

   A többi falkatag járőrözött, és csak Benjit hagyták hátra. Ő persze ódzkodott, mivel hogy sosem engedik, hogy harcoljon. Mivel most ennek a lehetősége fent állhat, így megint nem mehetett.

-Helló! – köszöntek kórusban.

   Netil, Carmennel egyetemben felhúzta Jesst az emeletre öltözködni. Elvégre Seattle-be lesz a kiruccanás, ki kell valahogy nézni. Elhatároztam, hogy kicsit később megyek fel, mikor már a ruha tucat felét felpróbálták.

   Nekem teljesen megfelelt a mostani fekete farmer, fehér ujjatlan topp ezzel a fekete nyaklánccal, de tudom, hogy Carmennek lesz ehhez egy pár szava, így majd hagyom, hogy öltöztetősdit játsszon velem. De nem most! Inkább bevonulok a konyhába.

   Ám nem voltam egyedül, hiszen Aston már ott ácsorgott, ki nézegetve a teraszra. Ott állt, a szürke pólójában, és a bő fajmerjában, a konyha közepén. Zöld szemeit a kinti tájra szegezve. Mikor észrevett, megfordult, és megszólalt, mielőtt kivonulhattam volna a konyhából, feltűnés nélkül.

- Szép ház… - bírt maradásra, illetve szóra.

- Az. Én is szeretem…

Egy röpke mosoly, és már fordulnék is sarkon, de megint csak megszólal. Sosem szabadulok?

-Te úgy költöztél ide ugye? – lépdelt ki a tornácra.

Gondolom abban a reményben ment ki, hogy követni fogom. Azt lesheti…

- Igen. – maradtam a konyhában, nekidőlve az ajtófélfának.

- Nem vagy valami bőbeszédű… - sétált vissza, mivel rájött, hogy nem mozdulok.

- Idegenekkel nem is! –válaszoltam, és figyeltem közeledő alakját.

- Akkor tegyünk az ellen, hogy idegen legyek számodra. – mosolyogva megállt előttem, ujjaival kisimított egy kósza világosbarna tincset a szeméből.

   A válasz alól Netil sürgető szava mentett ki, ami az emeletről jött.

-Amy! Ugye nem ilyen toprongyosan akarsz moziba menni? – a lépcső tetején állt, és mosolygott.

   Még egyszer visszanéztem Aston-ra, aki még mindig mosolygott, és csillogó szemeit az enyémbe fúrta. Visszapillantottam a mosolygó, rám váróm Netil-re, megint Aston, és elrohantam. Fel a lépcsőn. Mielőtt beléptem volna a szobámba, visszanéztem a konyhaajtóra, és meglepve tapasztaltam, hogy Aston ott támaszkodik, ahogy én az előbb, és a szemeit már megint rajtam meresztgeti.

   Nem bírtam tovább a mosolyát, így inkább belevetem magam a ruhapróbába, mintsem, hogy magamon érezzem a pillantását. Becsuktam az ajtót magam mögött, ezután Carmen rögtön rám vetette magát.

   Olyan rémisztő ruhákat próbáltatott fel velem, ami biztosan, nem az én szekrényemből került elő. Mivel én nem tartok fekete mini ruhát az ódon faajtó mögött. Így bármennyire is imádták volna, ha azt feszem fel, én nem óhajtom mindenemet kirakni. Szóval muszáj volt megbékélniük egy kevésbé vadabb darabbal.

   Egy kék V kivágású felső, és egy ugyanilyen színű farmer mellé egy tornacsuka rám eröltetése után ők is elkezdtek szedezlőzködni. Csupa fodor, ékszer, és rózsaszín volt mindenki. Jess bronzvörös tincseit remekül feldobta az a kis masni a hajában, ami barna szemével egy két árnyalattal világosabb volt. Carmen ezüstszínekben pompázott, jó pár arany lánccal.

   Végül mire mindenki elkészült, rögtön csörtettünk lefelé a lépcsőn. Aston Philis-el beszélgetett, Athalie valami inni való félét öntött ki poharakba, Netil pedig úgy komferálta fel érkezésünket, mintha valami divatbemutatón lennénk.

-Hölgyeim, és uram! A következő lányok a szekrényeink, illetve az én közreműködésemmel válhattak ilyenné.

   Eddigre persze mindenki leért, bár Netil élvezte. Aston felállt a kanapéról, és álmélkodva odasétált hozzánk.

- Hűha… Csodásan néztek ki. – ámuldozott, miután alaposan végig mért minket új mivotunkban.

- Meg kellene indulnotok, mielőtt az összes jó filmet levetítik. – sürgetett minket Netil.

    Taszigált minket az ajtó felé. Felmarkoltam a kisasztalról a kocsi kulcsot, és már kint is voltam.

- Nem gond, ha a te kocsiddal megyünk mindannyian? – kérdezte Jess.

- Ugyan dehogy. – szálltam be a kocsiba.

   Jess, Aston, és Carmen hátul ültek, és beszélgettek. Én pedig a kormány előtt­. Jobb is volt, hogy nem kellett beleavatkoznom a beszélgetésbe, mivel nem igen érdekeltek a sulis pletykák, ám Aston néha próbált belevonni a beszélgetésbe olyan mondatokkal, mint: „Neked erről mi a véleményed?” vagy „Szerinted is szakítani fognak?” Persze ekkor valami kitérővel kihúztam magam, viszont néha muszáj volt felelnem.

   Az egész utat alapjában véve egész csendben töltöttem. Így kicsit nyugtalanul parkoltam le a mozi előtt, ugyanis itt már nem hivatkozhatok a vezetésre, ha felelni kell…

   Carmen kiváltotta a jegyinket, és beültünk a terembe.

  Maga a film egy totálisan elcseszett vígjáték, amin a nyugdíjas éveiket taposó emberek nevetnek, de én speciel nem.  Így nem telt el sok idő, mire a szemem megadta magát, és pihentető álmokat ígérve le nem csukódott.

…

   Egy erdőben voltam egy kislánnyal. Átöleltem reszkető testét, de nem apadtak a könnyei. A közelből vészjósló sikolyok, és levélzörgés neszei hangzottak. Majd mindennek vége lett. Hirtelen elcsendesedett minden. Tudtam, hogy van valaki a hátam mögött, de nem mertem megfordulni. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak. Majd valaki váratlanul hozzám ért, és megválltozott a kép.

   Tudtam, hogy nem álmodom, de nem is lehet a valóság, mivel Aston fejvesztve futott előttem. Menekült. Hallottam, ahogyan kapkodja a levegőt, és láttam, mennyire fájdalmasan teszi meg az utolsó pár métert, mielőtt összerogy.  A fáradtságtól, és a félelemtől. Kapkodva veszi a levegőt, és hátrál. Előlem…

   Pár másodperc múlva újra a moziban vagyok, és megint csak Aston arcát látom, ám mosolyog. Arcvonásai cseppet sem tükröztek félelmet, vagy bármiféle riadtságot. Békés arcvonásai örömöt tükröztek.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – segített fel az ülésből.

- Szerintem is uncsi film volt… Bár volt benne pár jó poén. Neked hogy tetszett Amy? – kérdezte Carmen.

- Nos Amy szinte végig aludt, szóval… - húzott ki Aston a csávából.

   Ugyanis nem igen tudtam megszólalni.  Letaglóztak az előbbi jelenetek. Még mindig éreztem a félelmet az ereimben.

-És, most hova tovább? – szegezte felénk Jess.

- Mit szólnátok a közeli parkhoz? Le is tudunk ülni, beszélgetni. – ajánlotta Aston.

   Persze mindenki kirobbanó örömmel fogata az ötletet, így oda sétáltunk. Tényleg közel volt, és gyönyörű virágok tarkították. A kis út mentén padok voltak, és egy játszótérhez vezettek. Egyedül voltunk, mégis iszonyú robajt csaptak Carmenék. Én csak mentem a többiek után, a hinták felé.

- Mindig ilyen csendes szoktál lenni, vagy csak szerény személyem miatt van?  Esetleg Jess miatt? – szegődött mellém Aston.

- Általában ilyen vagyok. Nem ti tehettek róla. – szemeimet mereven előreszegeztem, ahol Jess, és Carmen hintáznak önfeledten.

   Pár másodpercig néma csend honolt, majd Aston hirtelen szóra nyitotta ajkait.

- Nincs kedved hintázni? – mosolygott.

- Hány évesek is vagyunk? – álltam meg a hinta mellett.

- Nem korfüggő… Nos? – mutatott a hintára – Majd én löklek.

   Mosolyogva beleültem a hintába, Aston pedig rögtön meglökött. Ahogy egyre feljebb értem, annál élesebben rajzolódott ki előttem egy kép.

   A lámpákat már felkapcsolták, mégis túl sötét van, hogy bármit is lássak. De egy lány ugyanebben a hintában hajtja magát. Csak lágyan löki magát, hosszú szőke tincsei himbálóznak vörös szemei előtt… Felhúzza térdeit, és összekulcsolja a kezeivel. Ekkor veszem csak észre, hogy mindene csupa vér.

   A kép eltűnik, és én kijózanodom. Rettegés tör rám, hiszen abban a hintában ülök, ahol a lány is ült.

-Állj! Állj! Állj! – kiabálom eszeveszetten, minek hatására Aston leállítja a hintát, én pedig kizuhanok belőle.

   Minél messzebb akarok kerülni a hintától. Szapora lélegzetvételeim kíséretében hátrálok. Hallom Jess hangját, ahogyan megkérdőjelezi az ép elmém, és Astont, aki  a ’Mi a baj?’ kérdést hajtogatja.

   Kivettem a zsebemből a kocsi kulcsot, ledobtam, majd elfutottam.  Hátam mögött hagyva a képeket.  Minnél előbb haza akartam jutni. Egyre csak azt kántáltam a fejemben, hogy:

’Netil! Mond meg Carmennek, hogy semmi bajom, menjenek haza!’

Hátha meghallja, és továbbítja. Nem tudhattam, mikor érem el a gondolatátvitel határát. Lehet, hogy elsőre is meghallotta, ám lehet, hogy csak az 20. próbálkozás után jutott el hozzá.

   Mindezek felett azt is reméltem, hogy egyik látomásom sem volt igazi, vagy esetleg megakadályozható. Abban bíztam, hogy Netil, vagy valaki otthon talál magyarázatot, megoldást a képek tömkelegére. 

Rád talál a jövő - 2.fejezet

Gondolatok

(Amy szemszöge)

      Az elmúlt bő egy hónapban az elmémet elöntötték a rózsaszín fodrok, a ruhatervek, illetve virágok tömkelege. Persze én koránt sem rajongtam a rózsaszín színért, nem akartam méregdrága ruhát, és nem agyaltam különféle virágok beszerzésén, de Netil igen. Valahogy kicsúszhatott a szokásos kontrolja alól, és minden gondolata átszökött hozzám.

   Most is, a biológia és a kémia terem között akaratlanul is a az orchidea és a gerbera közt hezitáltam. Tudtam, hogy Netil jobban be van sózva az egész esküvő dologtól, mint én, de ha boldoggá teszi a szervezkedés, hát elviselem suli végéig az esküvői ruhákat, a virágokat, és a díszítésről szóló terveket a fejemben… Végülis júniusig már csak három és fél hónap van hátra. Addig csak kibírom!

   A biológia teremhez érve kisebb lány csapat állta el az utat a bejáratnál.

- Nem, én akkor is az orchideára szavazok! Nem tudom miért, de az jobb… - a szavak egy vörösre festett hajú lány szájából hangzottak el, akit a szőke barátnője próbált meggyőzni állításának valótlanságáról.

- Azt csak hiszed! A gerbera sokkal dekoratívabb! – kelt ki magából a szőke lány.

   Igen én kibírom, de ők nem… Főleg, mivel azt sem tudják, hogy mik ezek az idegen gondolatok a fejükben, illetve nem tudják, hogy hogyan álljanak ellen. Én már megedződtem, miközben Demetri-vel teli gondolatokat sugározott felém, de ők gyengék…

   A mellettem ballagó Netilre néztem, aki rettentően bele volt merülve a gondolataiba. Hát igen, mondjuk ezt addig is tudtam, amíg nem néztem rá, mivel amerre ment, heves vitákba keveredtek az emberek. Muszáj volt kizökkentenem őt ebből az állapotból, mert még lázadás tör ki a suliban…

   Egy pillanatra mosolyogva elképzeltem, amint a diákok tömkelege kettészakad, és ’ORCHIDEA’ illetve ’GERBERA’ feliratú táblákkal hajtják az igazukat.

   Elhessegettem a képet, és visszaringattam magam a valóságba. Ahogy körbe néztem, észleltem a helyzet súlyosságát, és rájöttem, hogy a képzelgésem nem állt nagyon messze a jelenhelyzettől… Muszáj, észhez térítenem Netilt, különben megélünk egy lll. világháborút, még az esküvő előtt.

- Netil, Netil! – szóltam vádlón a mellettem ballagó vámpírnak.

- Mi az? – ébredt fel „álmából” Netil.

   Az arcán már nem látszódtak nyomai az előbbi csatának. A többi ember elméjéből is kezdtek eltűnni a Netil okozta homály darabkái. Kicsit mindenki megzavarodva, tántorogva vonult a dolgára. De legalább már nem álltak akaratlanul is Netil hatása alatt.

- Ez így nagyon nem lesz jó… - rángattam be a terembe.

- Micsoda? – na hát igen… Ő mit sem tud az előbb történtekről!

- Tudod az egész sulit transzban tartottad, a gondolataid által! – világosítottam fel.

- Mi van? – értetlenkedett, miközben leült a padjába.

- Nem tartottad kordában a gondolataidat! Mindenkihez eljutott! – támaszkodtam a padra.

- Úristen… - omlott össze – Ilyen esküszöm még nem fordult elő velem… Sajnálom! – könyörgő szemeit enyémbe fúrta.

- Ne tőlem kérj bocsánatot… Csak ügyelj a gondolataid hatáskörére! – ezzel sarkon fordultam, és leültem a padomba, Carmen mellé.

   Kicsivel ezután a tanár is belépett a terembe, és borús arccal tette le iratait az asztalra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy férfi létére majdnem sírva rohan ki az osztályból. Ha tehetné… Vajon mi az, ami miatt ennyire búskomor?

   Gondoltam Netil tudhatja, így ránéztem, mire ő csak a vállát vonogatta. Fura, hogy Netil nem tud semmit sem. Hiszen ő gondolatolvasó… Lehetetlen, hogy nem látja a fejében!

   Belenyugodva, hogy ezt már nem fogom meg tudni, előre fordultam, és próbáltam a tanárra figyelni.

- Jó napot gyerekek! – kezdte kicsit derűsebben, valamint mosolyt erőltetve az arcára.

- Jó napot… - zengte az egész osztály válaszul.

Unott lassúsággal letelepedett az asztalához, elővette a tankönyvet, és megszólalt.

-Nyissátok ki a 123. oldalon a könyvet, és olvassátok el az anyagot. Jövő órán átbeszéljük részletesebben… - bukott bele a naplóba.

   Hát szó-szó, nem sok kedve volt máma a biológia órához. De végül is nem tartozik rám… Én csak a diákja vagyok, a magánéletében lévő mozzanatokba nem vagyok köteles bele okoskodni!

   Inkább a leckébe kellene bele ártanom magam. Úgyhogy azzal a tudattal, hogy elterelhetem a gondolataimat belebújtam a tankönyvbe. Sokat nem haladtam, mivel Netil gondolataim mindig bele másztak az elmém legrejtettebb zugaiba is. Nem, most nem azért, mert nem figyelt oda a határra, hanem mert a véleményemet kérte ki.

Szerinted melyik ruha enne a legjobb? A fodros, vagy az egyszerűbb?

   A gondolatot rögtön egy hatalmas uszállyal rendelkező fodor építmény követte. Egyszerűen túl sok volt rajta mindenből! A fodrok nem csak az alsórészét célozták meg, hanem kecsesen átíveltek a ruha tetejére is, a mellrészhez. A ruha úgy nézett ki, mint egyetlen hatalmas fodor, feltekerve a bábura. Ezt némiképpen ellensúlyozta a hatalmas csipke uszály, ami a derekánál kapcsolódott a ruhához, de nem eléggé…

   A nemtetszésemet nem tudtam eltakarni Netil elől, így gyorsan elkapta a szemeim elöl a ruhaszörnyet, és egy sokkal letisztultabb, sokkal természetesebbet tolt elém.

   Úgy simult a bábura, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tökéletes szabását a gyöngy rátét még jobban kihangsúlyozta. Ugyanis nem csak a mellrész tetején helyezkedtek csigamintába a gyöngyház fényű gyöngyök, hanem egy lágy csigavonalban levonultak egészen a szoknya alsórészére is. Nem takarták be a ruha egészét, csak az alján egy kicsit, és a tetején. De az összekötő vonalak mégis sokkal díszesebbé tették, mint a másikat.

   A kép eltűnt, és Netil gondolata váltotta fel a helyét.

Nos? Melyik a jobb?

   Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz tudhatta, hogy melyik az, ami száz százalékig megfelelne, de gondolom, az én számból akarja hallani…

A második…

   Ezután figyelhettem a tananyagra, ha szándékomban állt volna. Netil persze rögtön belemélyedt a könyvbe, így még vele sem tudtam elütni az időt. Magamra maradtam. A mellettem ülő Carmenre néztem. Próbáltam felidézni azt a napot, mikor védelmezően szorította karjaimat, nehogy apámhoz rohanjak.

   Azóta nem hallottam apám felöl. Egy árva szó sem… Mi lehet vele? Azt mondta, jelentkezni fog. De mikor? Akár mennyire is gyilkos, az apám… Hiányzik!

   A csöngő szó riasztott fel elmélkedéseimből. A tanár rögtön elrohant, mint aki menten síró görcsöt kap. Ez még mindig nagyon furcsa volt, de hát mit lehet ellene tenni? Semmit. Legalábbis számomra! Hiszen mint már mondtam nincsen sok közöm a lelki helyzetéhez.

- Szia! Jössz a menzára? – Netil máris ott termett a könyökömnél, mosolyogva.

- Furcsa, hogy épp te kérdezed ezt, aki nem is szokott enni, de mind egy! Attól függetlenül igen, megyek! – válaszoltam nevetve.

  Időközben Carmen is csatlakozott, aki az egyik osztálytársunkkal diskurált pár méterrel arrébb.

- Hellóka! Nem gond, ha elrabolnálak máma estére Seattle-be egy jó kis mozizásra? – kérdezte nagyon felvidultan, és csillogó szemekkel Carmen.

- Honnan az ötlet? – indultam meg a menza felé, ami azt eredményezte, hogy két kísérőm is jött velem.

- Igazából nem csak ketten leszünk…. – vallotta be, miközben becipzárazta a táskáját, majd felvette.

- Hoppá… Nos akkor ki az a bátor, aki velem meg veled menne moziba? – hangomban volt egy kis ellenszenv, ugyanis mióta ebbe a suliba járok, én vagyok az a csaj, akit mindenki elkerül.

   Ezt mondjuk nem is bánom, mivel nem kell álbeszélgetéseket folytatnom emberekkel, ha éppen komolyabb dogokról akartam szót váltani Netillel, vagy Carmennel.  Ez a suliba járás is nyűg a nyakunkon… Inkább eljátszanám a saját halálomat, mintsem hogy itt rostokoljak. De muszáj… Netil, Athalie, Philis, Jaramie, Carmen, és a falka tagok is jobbnak látják, ha meg van az érettségim.

-Hát, Jennifer, Ben, és Aston a három vállalkozó szellem. Előtte pedig eljönnének hozzánk. Legalábbis Jennifer, és Aston biztosan.

  Odzkodtam egy embert is közel engedni a misztikus lényekkel tele szőtt otthonomba, most meg Carmen rögtön kettőt ráncigálna oda?

- Muszáj? – ültem le az asztalunkhoz.

- Ajj… Úgy csinálsz, mintha fizikai fájdalommal járna az, hogy emberekkel is létesíts kapcsolatokat! – telepedett a mellettem lévő székre, a kör alakú asztalnál.

- Miért nem Netilt szidod? Neki sincsenek ember barátai a suliban! – förmedtem rá.

- Arra nem gondolsz, hogy fogalmam sincs, miről lehetne beszélgetni egy mostani emberrel! Ha belegondolsz, nos, én már kicsit öregebb vagyok nálatok… - piszkálgatta az előtte lévő tálcán az almáját.

   Igaz Netil is félvér, de neki nem igazán ízlik az emberi étel…

-Jó bocs! – tekertem le a limonádém kupakját, és belekortyoltam eggyet.

- Szóval, Jen, és As jöhetnek… - elvette Netil elől az almát, és bele harapott.

- Most miért? – hiányolta Netil az almáját.

- Úgysem etted volna meg! – nevetgélte Carmen.

- De jó elvolt az, az én tálcámon, amíg könyörtelenül e nem csaptál rá, és meg nem gyilkoltad! – harcolt az igazáért továbbra is.

- Hidegvérű gyilkos vagyok… - harapott bele megint Carmen az almába.

   Az ebédszünet elkövetkezendő részében csöndben ettünk, illetve hallgattuk Netilt, ahogy ócsárolja az emberi ételt…

   A csöngő szó keltett fel az asztaltól, és elindultunk a matek órára. A tanár a szokásos szigorral vetette bele magát, és minket a képletek szövevényébe. Negyvenöt perc elteltével hálásan fogadta az egész osztály a csengőt.

   A történelem tanárom még mindig rossz szemmel nézett rám, azért, mert akkor elrohantam, így feszengve léptem be a terembe. Leültem a helyemre, és hallgattam Netil kibővített mondandóját, ami a tananyagról szólt, de nem csak ember szemmel.

   Érdek feszítve hallgattam Netil verzióját. A jelző csengőt az agyam alig akarta elfogadni, viszont az óra további öt percében már magán tanárom sem okított, így az óra végét jelző csengő után kisiettem a teremből. Nem akartam a tanárnő elé keveredni, semmi képen.

- Nem értem, miért csak órán beszélsz a történelmünkről… - rohantam le Netilt, mikor kilépett a teremből.

- Hát eddig soha sem kértél rá, hogy máskor is meséljek… - vigyorogva szökdécselt a kijárat felé.

   Mivel ez volt az utolsó óránk, követtük őt. Carmennel az oldalamon próbáltuk beérni a túlpörgött Netilt. Hihetném azt, hogy azért ilyen vidám, mert vége a sulinak, a mai napra, viszont ő imádott suliban lenni. Szóval lövésem sincs.

   A parkolóban értük csak utol, akkor is csak azért, mert már ott toporgott a kocsinál, hogy beszállhasson.

- Mire ez a nagy jókedv? – kérdezte Carmen nevetve Netiltől, én meg kinyitottam az autót.

- Nos, vendégek jönnek hozzánk hamarosan, szóval miért ne? – még mindig mosolyogva beszállt a kocsi hátsó ülésére.

   Carmen az anyósülésre, én meg a kormány elé.

Rád talál a jövő - 1. fejezet

A lány a hintánál

(egy kívülálló szemével)

   A kék eget betakarják a szürke felhők, melyek hamarosan esővel örvendeztetik meg a földet. Ám még ebben az ítéletidőben is van valaki, aki a közeli játszótér hintáján hajtja magát.

   A lány szőke haját cibálja a vad erőszakos szél, mégsem száll le a hintáról…

   Löki magát, becsukott szemmel, és a szája fájdalmas mosolyra húzódik… Biztos szomorú. Hisz már sír is… Bár nehéz megállapítani innen, jó 10 méterre tőle. Valamint az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy amint a könnycsepp utat tört a szeméből, rákezdett az eső. Így hihetem azt is, hogy csak egy kósza csepp esett le az arcára.

   Gyorsan behúzódtam egy kapualjba, és onnan figyeltem tovább a lányt. Tudom a leskelődés nem helyes, de bántott a gondolat, hogy egyedül van. Könnyen megeshet, hogy jár erre valaki - aki erősebb muszklikkal van felszerelve, mint én-, és nem csak megnézné a lányt, hanem…

   Na, ez az amire inkább gondolni sem mertem. Mert a gondolatoknak nagy ereje van, és nem akartam bunyóba keveredni. Mondjuk, esélyem sem lenne. Bármennyire is az erősebb nemhez tartozom, sosem voltam olyan, aki önként veti bele magát a harcba. Csendes megfigyelőnek lehetne nevezni.

   Mosolyognom kellett a szóhasználatomon… Mivel most is az voltam! Csendes megfigyelő. Nem mentem oda, és nem vigasztaltam meg őt, mint ahogy az helyes lenne. Helyette itt támaszkodom a kapunak, és nézem őt.

    A hosszú szőke haját, ahogy belekap a szél, a karját, amivel a hintát karolja át gyengén. Hirtelen az ujjai elengedték a hintát, és az arcára tapasztotta őket, majd lehajtotta a fejét. Már biztos lehettem abban, hogy sír, mivel idáig hallottam, ahogy szipog.

   Egyre jobban, és intenzívebben sírt, és egyre jobban, és intenzívebben hullott fentről az égi áldás… Ha nem épelméjű ember lennék, azt hinném, hogy ez a két dolog egybe függ. Viszont nem kételkedtem az elmém minőségében, így ezt a gondolatot a csírájában fojtottam el magamban!

   Teltek a percek, ám nem nagyon változott semmi sem. A lány sírt, én figyeltem őt, illetve az eső esett… Egyhangúvá vált a helyzet, viszont nem tudtam innen elmenni. Nem akartam itt hagyni őt, magányosan. Mondjuk nem nagyon élvezhette a társaságomat, mivel nem volt rá oka. Azt sem tudta, hogy itt vagyok! Így pedig nehéz valakit felvidítani…

   Oda mehetnék hozzá, de maximum elküldene a fenébe, mivel azt sem tudja, ki vagyok… Viszont valamit mégis csak kellene tennem… Nem állhatok itt tétlenül!

   Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége, csak előtte el kellett szenvednem az érvelések, és az ellenérvek hosszadalmas sorozatát. Így, hogy döntöttem, lassú léptekkel megindultam a lány felé. Hátulról közeledtem felé, és amit leges leg először észrevettem, hogy amint megtettem pár lépést, a háta megfeszült, és hangosabban kezdte el venni a levegőt. Mintha még halk morgások is elhagyták volna a száját, de nem lehettem benne biztos, mivel túl messze voltam.

   Minden bátorságomat összevetettem, és megszólaltam…

-Szia! Láttam, hogy itt ülsz egy ideje, és gondoltam idejövök, megnézem, hogy jól vagy e…

   Gratulálok! Ennél gázabb belépőd nem is lehetett volna!!!

   Ennek ellenére a lány lassan megfordította a törzsét, ám az arcát még mindig nem láttam. Szőke haja lágyan keretezte az arcát, sőt, elért egészen a derekáig. Vékony száját teltebbé tette vörös színe, és hófehér bőre. Nem csak az ajkait emelte ki makulátlanul fehér bőre, hanem a szemeit is, ami ugyan ki volt sírva pirosra, ám nem áztatta könny a…. A vérvörös íriszeit…

   Hátrahőköltem a meglepettségtől, ő pedig elmosolyodott, ám volt valami kínzó fájdalom is abban a mosolyban… 

-Sajnálom! De annyira rossz… - zengte mézédes hangján.

   Annyira elkábított hangjának dallamos csilingelése, hogy nem is figyeltem a szavai jelentését. Nem is figyeltem semmire, csak rá! A tökéletességre.

   Felállt a hintából, és lassan elindult felém. Hosszú lábait eszeveszett kecsesen tette egymás után. Nem volt benne semmi különös, ám mégis a tökéletesség érzését nyújtotta. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy csak egy farmer rövidnadrág van rajta, és egy kék topp, miközben ítéletidő uralkodik. Nem is érdekelt. Mivel a tökéletesség sétált felém. Épp felém, a kis szürke egérhez.

   Fél méterre megállt tőlem, és én nem tudtam betelni csodálatos lényének nézésével. Végig futtattam a szemem karcsú lábán, telt idomain, és végül gyönyörűen csábító arcán… Még azok a szemek sem riasztottak meg annyira, mint az előbb.

   Ezt a némaságot ő törte meg, azzal, hogy felém intézte a következő szavakat.

-Tudod, nagyon különleges vagy, ezért nem bírom ki. Ha elmész, követlek! Hidd el, utolérnélek… Szóval muszáj… Mert annyira rossz…

   Megint csak megjelent az arcán a fájdalom, és kemény maszkot öltött rajta. Nem akartam, hogy megint szomorúság vesse maga alá, így gyengén megérintettem a vállát.

-Én elhiszem…

   Mást is akartam mondani, de megint csak furcsa dologra lettem figyelmes.

   A langyos eső ellenére is jéghideg volt a bőre. Rosszabb volt, mintha jég kockákat fogdosnék. Ez lehetetlen. Hiszen ilyen testhőmérséklettel már régen halott lenne. De hiszen itt áll előttem, és nagyon is élő, valamint valóságos. Nem tudtam elviselni ezt a hideget, így elrántottam a kezemet.

-Te… A bőröd…hideg! – akadozva, de sikerült kiböknöm.

A lány szája megint csak arra a mosolyra húzódott, de nem érdekelt. Nem tudom mi ő, de nem emberi! Túl tökéletes ahhoz, hogy ember legyen! Valamint az a hideg…

-Mond jól vagy? – kérdeztem, miközben egy lépést hátráltam.

Ő csak bólintott egyet, és egy másodperc alatt, átszelte a kettőnk között lévő távot.

-Jól leszek… - hunyta be a szemét.

   Az ember feletti gyorsaság megrémisztett. Hogyan képes erre?

- Mi a franc vagy te? – kérdeztem, és hátráltam egy lépést.

- Számodra a halál… - szavait lemondó sóhaj kísérte.

Hogy mi? A halál? De hát… A gyorsaság, no meg a hideg bőr! De hogy jön ide a halál?

   Nem sokat törődtem a kérdéseimmel, inkább egyre jobban hátráltam tőle. A második lassú, tétova lépésemnél felpattantak a szemei, amiben immár ijedtség honolt. Ijedtség? Nekem lenne okom megijedni, de neki?!

-Ne!

   Ezzel villámgyorsan rám vetette magát, és a földön landoltunk. Az eső még mindig szállt alá az égből, ám a jelen helyzetben nem nagyon érdekelt. Egy valami érdekelt, de az nagyon. Kijutni a lány alól.

   Ám ez a gondom is kisebb lett, amint megéreztem a nyakamon azt a szúró érzést, majd a fájdalmat, illetve, hogy valamit kiszívnak belőlem. Mondhatnám azt is, hogy az életet, és a gondolkodáshoz szükséges „anyagokat”, viszont nem tudtam mi is történik valójában.

   Csak az érzéseimben lehettem biztos! Abban, hogy az én homokórámban, már csak pár homokszem maradt. Abban, hogy a fájdalom mindent beterít. Abban, hogy a levegő nem tud eljutni egészen a tüdőmig, sőt, nagyon a belélegzése sem megy.

   Egyszerűen minden egyre nehezebb lett. A gondolkodás, a fájdalom észlelése, és úgy amblokk a létezés. Elnehezült végtagjaim markolták a levegőt, ám semmi kapaszkodót nem találtak, ami visszarántott volna ebből az állapotból…

   Egy tompa suttogás hallatszódott közvetlen mellőlem.

-Sajnálom, de muszáj volt…

   A lány hangja… Akit nem is ismertem, mégis véget vetett mindennek…

   Ez volt az utolsó gondolatom. Utána vége lett. Vége lett mindennek… Nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem a szél lágy cirógatását, nem éreztem az esőcseppek puha ölelését, és nem éreztem magamat. Súlytalanul lebegtem egyedül a semmiben. Azt hiszem, ilyen lehet a halál…