A lány a hintánál
(egy kívülálló szemével)
A kék eget betakarják a szürke felhők, melyek hamarosan esővel örvendeztetik meg a földet. Ám még ebben az ítéletidőben is van valaki, aki a közeli játszótér hintáján hajtja magát.
A lány szőke haját cibálja a vad erőszakos szél, mégsem száll le a hintáról…
Löki magát, becsukott szemmel, és a szája fájdalmas mosolyra húzódik… Biztos szomorú. Hisz már sír is… Bár nehéz megállapítani innen, jó 10 méterre tőle. Valamint az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy amint a könnycsepp utat tört a szeméből, rákezdett az eső. Így hihetem azt is, hogy csak egy kósza csepp esett le az arcára.
Gyorsan behúzódtam egy kapualjba, és onnan figyeltem tovább a lányt. Tudom a leskelődés nem helyes, de bántott a gondolat, hogy egyedül van. Könnyen megeshet, hogy jár erre valaki - aki erősebb muszklikkal van felszerelve, mint én-, és nem csak megnézné a lányt, hanem…
Na, ez az amire inkább gondolni sem mertem. Mert a gondolatoknak nagy ereje van, és nem akartam bunyóba keveredni. Mondjuk, esélyem sem lenne. Bármennyire is az erősebb nemhez tartozom, sosem voltam olyan, aki önként veti bele magát a harcba. Csendes megfigyelőnek lehetne nevezni.
Mosolyognom kellett a szóhasználatomon… Mivel most is az voltam! Csendes megfigyelő. Nem mentem oda, és nem vigasztaltam meg őt, mint ahogy az helyes lenne. Helyette itt támaszkodom a kapunak, és nézem őt.
A hosszú szőke haját, ahogy belekap a szél, a karját, amivel a hintát karolja át gyengén. Hirtelen az ujjai elengedték a hintát, és az arcára tapasztotta őket, majd lehajtotta a fejét. Már biztos lehettem abban, hogy sír, mivel idáig hallottam, ahogy szipog.
Egyre jobban, és intenzívebben sírt, és egyre jobban, és intenzívebben hullott fentről az égi áldás… Ha nem épelméjű ember lennék, azt hinném, hogy ez a két dolog egybe függ. Viszont nem kételkedtem az elmém minőségében, így ezt a gondolatot a csírájában fojtottam el magamban!
Teltek a percek, ám nem nagyon változott semmi sem. A lány sírt, én figyeltem őt, illetve az eső esett… Egyhangúvá vált a helyzet, viszont nem tudtam innen elmenni. Nem akartam itt hagyni őt, magányosan. Mondjuk nem nagyon élvezhette a társaságomat, mivel nem volt rá oka. Azt sem tudta, hogy itt vagyok! Így pedig nehéz valakit felvidítani…
Oda mehetnék hozzá, de maximum elküldene a fenébe, mivel azt sem tudja, ki vagyok… Viszont valamit mégis csak kellene tennem… Nem állhatok itt tétlenül!
Az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége, csak előtte el kellett szenvednem az érvelések, és az ellenérvek hosszadalmas sorozatát. Így, hogy döntöttem, lassú léptekkel megindultam a lány felé. Hátulról közeledtem felé, és amit leges leg először észrevettem, hogy amint megtettem pár lépést, a háta megfeszült, és hangosabban kezdte el venni a levegőt. Mintha még halk morgások is elhagyták volna a száját, de nem lehettem benne biztos, mivel túl messze voltam.
Minden bátorságomat összevetettem, és megszólaltam…
-Szia! Láttam, hogy itt ülsz egy ideje, és gondoltam idejövök, megnézem, hogy jól vagy e…
Gratulálok! Ennél gázabb belépőd nem is lehetett volna!!!
Ennek ellenére a lány lassan megfordította a törzsét, ám az arcát még mindig nem láttam. Szőke haja lágyan keretezte az arcát, sőt, elért egészen a derekáig. Vékony száját teltebbé tette vörös színe, és hófehér bőre. Nem csak az ajkait emelte ki makulátlanul fehér bőre, hanem a szemeit is, ami ugyan ki volt sírva pirosra, ám nem áztatta könny a…. A vérvörös íriszeit…
Hátrahőköltem a meglepettségtől, ő pedig elmosolyodott, ám volt valami kínzó fájdalom is abban a mosolyban…
-Sajnálom! De annyira rossz… - zengte mézédes hangján.
Annyira elkábított hangjának dallamos csilingelése, hogy nem is figyeltem a szavai jelentését. Nem is figyeltem semmire, csak rá! A tökéletességre.
Felállt a hintából, és lassan elindult felém. Hosszú lábait eszeveszett kecsesen tette egymás után. Nem volt benne semmi különös, ám mégis a tökéletesség érzését nyújtotta. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy csak egy farmer rövidnadrág van rajta, és egy kék topp, miközben ítéletidő uralkodik. Nem is érdekelt. Mivel a tökéletesség sétált felém. Épp felém, a kis szürke egérhez.
Fél méterre megállt tőlem, és én nem tudtam betelni csodálatos lényének nézésével. Végig futtattam a szemem karcsú lábán, telt idomain, és végül gyönyörűen csábító arcán… Még azok a szemek sem riasztottak meg annyira, mint az előbb.
Ezt a némaságot ő törte meg, azzal, hogy felém intézte a következő szavakat.
-Tudod, nagyon különleges vagy, ezért nem bírom ki. Ha elmész, követlek! Hidd el, utolérnélek… Szóval muszáj… Mert annyira rossz…
Megint csak megjelent az arcán a fájdalom, és kemény maszkot öltött rajta. Nem akartam, hogy megint szomorúság vesse maga alá, így gyengén megérintettem a vállát.
-Én elhiszem…
Mást is akartam mondani, de megint csak furcsa dologra lettem figyelmes.
A langyos eső ellenére is jéghideg volt a bőre. Rosszabb volt, mintha jég kockákat fogdosnék. Ez lehetetlen. Hiszen ilyen testhőmérséklettel már régen halott lenne. De hiszen itt áll előttem, és nagyon is élő, valamint valóságos. Nem tudtam elviselni ezt a hideget, így elrántottam a kezemet.
-Te… A bőröd…hideg! – akadozva, de sikerült kiböknöm.
A lány szája megint csak arra a mosolyra húzódott, de nem érdekelt. Nem tudom mi ő, de nem emberi! Túl tökéletes ahhoz, hogy ember legyen! Valamint az a hideg…
-Mond jól vagy? – kérdeztem, miközben egy lépést hátráltam.
Ő csak bólintott egyet, és egy másodperc alatt, átszelte a kettőnk között lévő távot.
-Jól leszek… - hunyta be a szemét.
Az ember feletti gyorsaság megrémisztett. Hogyan képes erre?
- Mi a franc vagy te? – kérdeztem, és hátráltam egy lépést.
- Számodra a halál… - szavait lemondó sóhaj kísérte.
Hogy mi? A halál? De hát… A gyorsaság, no meg a hideg bőr! De hogy jön ide a halál?
Nem sokat törődtem a kérdéseimmel, inkább egyre jobban hátráltam tőle. A második lassú, tétova lépésemnél felpattantak a szemei, amiben immár ijedtség honolt. Ijedtség? Nekem lenne okom megijedni, de neki?!
-Ne!
Ezzel villámgyorsan rám vetette magát, és a földön landoltunk. Az eső még mindig szállt alá az égből, ám a jelen helyzetben nem nagyon érdekelt. Egy valami érdekelt, de az nagyon. Kijutni a lány alól.
Ám ez a gondom is kisebb lett, amint megéreztem a nyakamon azt a szúró érzést, majd a fájdalmat, illetve, hogy valamit kiszívnak belőlem. Mondhatnám azt is, hogy az életet, és a gondolkodáshoz szükséges „anyagokat”, viszont nem tudtam mi is történik valójában.
Csak az érzéseimben lehettem biztos! Abban, hogy az én homokórámban, már csak pár homokszem maradt. Abban, hogy a fájdalom mindent beterít. Abban, hogy a levegő nem tud eljutni egészen a tüdőmig, sőt, nagyon a belélegzése sem megy.
Egyszerűen minden egyre nehezebb lett. A gondolkodás, a fájdalom észlelése, és úgy amblokk a létezés. Elnehezült végtagjaim markolták a levegőt, ám semmi kapaszkodót nem találtak, ami visszarántott volna ebből az állapotból…
Egy tompa suttogás hallatszódott közvetlen mellőlem.
-Sajnálom, de muszáj volt…
A lány hangja… Akit nem is ismertem, mégis véget vetett mindennek…
Ez volt az utolsó gondolatom. Utána vége lett. Vége lett mindennek… Nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem a szél lágy cirógatását, nem éreztem az esőcseppek puha ölelését, és nem éreztem magamat. Súlytalanul lebegtem egyedül a semmiben. Azt hiszem, ilyen lehet a halál…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése