Kémkedés
(Amy szemszöge)
Még mielőtt a városba értem volna, lelassítottam. Nehezen szántam rá magam, viszont nem kockáztathatom, hogy valaki meg lásson, miközben nem éppen emberien viselkedem. Hideg éjszaka volt. A sötét utcákon haladva, ahová nem kúszott be a közvilágítás erős fénye, megengedtem magamnak egy kis száguldozást, ám újra lassítanom kellett, mikor bekanyarodtam egy kivilágított utcába. Egyre nagyobb léptekkel haladtam, pedig több ember is lézengett errefelé. Nyugodt szívvel fordultam be a mi utcánkba, ahol már nem volt világítás, de beszűrődtek a főúti fények.
Mielőtt még beléptem volna, Jaramie már ki is rontott az ajtón, és szorosan a karjaiba zárt, majd elengedett, és alaposan megnézett.
- Nincs semmi bajod? Netil nem volt hajlandó elárulni semmi, mielőtt elment.
- Netil elment? Akkor valószínűleg meg kapta az üzenetemet… - hihetetlen nyugalom áradt szét bennem a szavak hallatára.
- Milyen üzenetet? – kérdezte Jaramie kíváncsian.
Nyugtalanul körbenéztem mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, majd elkezdtem bevonszolni Jaramiet a házba.
-Inkább idebent tárgyaljuk meg.
Mire a nappaliba értünk csak addigra vettem észre, hogy páran vannak csak itthon. Jaramie önként sorolni kezdte az okokat a kevés létszámra.
- Athalie Netillel ment, hogy biztos senki se emlékezzen erre a kis malőrre. Philis leváltott engem, az őrjáratban, és persze Benji is menni akart. Tud olyan akaratos lenni, hogy nehezen tudsz vitába szállni vele. – mosolyodott el, majd le is hervadt az arcáról. – És most te jössz! Mi történt?
Haboztam, mivel fogalmam sincs, hogy mi történt. És ez a pár ember pont arra kíváncsi, amit nem tudok. Így csak az igazságnak megfelelően szólhattam.
-Nem tudom. Vagyis elmondhatom, hogy mi történt, de nem tudom meg magyarázni. – folytottam magamba a szót egy pillanatra, majd szinte egy szuszra hadarni kezdtem – Csak elmentünk moziba, és elaludtam. Álmodtam, aztán pedig Aston hozzám ért, és bevillant egy kép, amint menekül előlem. Nem tudtam hová tenni, és a következőt sem. Ilyen még nem volt, hogy kettő látomásom lett volna ilyen kevés szünettel közötte. Annyira kimertő…
Csapódott az ajtó, amint Netil Athalie és Carmen lépett be. Carmen rögtön hozzám futott, és szorosan megölelt, miközben beszélt.
- Amy! Úgy megiedtem, hisz olyan riadt voltál, és olyan gyorsan eltűntél. – elengedett, de szemeit még mindig az enyémbe fúrta – Minden rendben? Netil nem mondott semmit.
- Igen minden rendben. – mosolyogtam rá halványan.
Megéreztem, ahogy Netil belemászott a fejembe, de nem akartam tudomást venni róla. Egészen addig nem is foglalkoztam vele, amíg az összes emlékemet át nem lapozta, majd meg nem szólalt.
- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.
(Netil szemszöge)
Amy emlékei zavarosabbak a kelleténél. Alig találok felhasználható információt. Csak furcsa képek összevisszasága, melyeket a félelem jócskán át itatott. Csak átfutok rajtuk, hátha valami ismerősön megakad a szemem. Egy erdő, félelem, és félelem. Aston riadt arca. Egy lány vérben tocsogva…
Hirtelen egy emlék tör be a többi közé. De nem Amyé a sajátom. Ugyan ez a lány a suli igazgatói irodája előtt. Mosolyogva köszönti az igazgatót, majd kérdez valamit. Emlékszem pont akkor csöngettek be, és én amúgy sem figyeltem rájuk, csak megláttam a lányt. Így nem hallottam, amit kérdez. Mostanra már bánom, amiért nem figyeltem jobban…
- Ezt a lányt láttam már! – mindenki felcsapta a fejét a szavakra.
- Milyen lányt? – kérdezte Margaret a kanapén ülve.
- A lány Amy látomásában. Hosszú szőke haj, Vékony kezek, lábak. Eltűntnek nyilvánították pár napja. Emlékszem rá a suliból. Nem itteni diák csak… - motyogtam ez eddigi információkat amik a birtokomban voltak.
Muszáj volt befejeznem a mondandómat, hisz fontos lehet. De nem tudtam többet. Hátha valaki a városban jobban informált mint én.
Végig futottam a mostanra alvó városon. Temérdek álom, és rémálom. Lényegtelen vackok. Próbáltam minél több embernek az emlékeibe belesi, de nehéz, ha közben angyalkák, dínók, és tündérek kergetik az embert minden utcasarkon. De mégis találtam valamit. Méghozzá az igazgató fejében.
-Jó napot igazgató úr. Az apámhoz jöttem. Meg tudná mondani merre találom?- mosolyogva kérdezi az őszes, kopaszodó úrtól.
- Nos, a tanáriban nincsen. Előbb ment be az osztályához, témazárót íratni. – feleli az igazgató szintén mosolyogva.
- Rendben, köszönöm. Akkor megvárom itt. – és ezzel leült a szemben lévő padra.
- …az apjához jött. Most olvastam ki az igazgató fejéből. Azt hiszem… - megint csak belemerültem a város lakóinak emlékeibe.
Ám most kifejezetten a tanári karra összpontosítottam. Irodalom, rajz, történelem… Minden szakon végig haladtam már, mire a biológia tanárnál találtam valami használhatót.
A tanár úr kimért léptekkel haladta tanári felé. Majd amint meglátta a lányt, gyorsabb tempóra váltott, s mosolyogva köszöntötte.
-Szia kislányom! Hogyhogy itt találkozunk?
- Szia apa. – ölelt meg, majd el is engedte gyorsan – Anya temetését intéztem, és gondoltam megbeszélem veled a részleteket.
- Oh. Igen… A baleset. Próbáltam nem gondolni rá az utóbbi időben… - szomorúan lehajtotta a fejét, majd felnézett lányára – És, Walter hogy viseli?
- Nehéz még neki. Érthető okokból… - hajtotta le a lány is a fejét, majd az apja hirtelen magához szorította.
- Persze. Mindenkinek nehéz most…
A képe eltűnt, de elegendő információvolt a tarsolyomban a visszatéréshez.
- … a biológia tanár lánya lehet. – akadozva, de befejeztem a mondandómat.
- Ez megmagyarázná, miért olyan meggyötört a tanár úr. – vágott közbe Carmen.
- Igen, minden bizonnyal. – helyeselt Amy is.
Én nem szóltam egy szót sem. Mivel én tudtam még egy okot arra, miért lehet ilyen gyászos hangulatban. Ez az ok, a neje másodszori elvesztése. És most, még a lánya is, aki egyedül tengődik vérszomjas újszülött vámpírként a nagyvilágban..
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése