Látomások(k)
Hazaérve Netil rögtön elújságolta a hírt, hogy emberek látogatnak el hozzánk. Athalie kirobbanó örömmel fogadta, ami az anit Amy club tagjainak számát erősítette. Philis viszont irtózott a gondolattól, hogy ember tegye be a lábát az ajtón. Már csak azért is, mert a vérének a zamata akkor is itt fog keringeni a helyiségben, ha már régen elment innen… Mondjuk jogos.
De sajnos ketten nem voltunk elegen ahhoz, hogy fél 6 előtt öt perccel meg ne szólaljon a csengő. Úgyhogy kíntelen kelletlen, odaballagtam az ajtóhoz, és beinvitáltam a jövevényeket.
-Sziasztok, gyertek be! – mondtam unottan, ám a mosolygós embereket ez nem zavarta, akkor is besétálnak, ha nem akarom…
Jessica, és Aston mosolyogva léptek be a nappaliba, ahol Carmen rögtön keblükre ölelte őket, és elkezdte a bemutatkozósdit.
-Netil, Philis, Athalie, Amy, Benji, ők itt Jessica, és Aston. – mutatott mindig a megfelelő emberre.
A többi falkatag járőrözött, és csak Benjit hagyták hátra. Ő persze ódzkodott, mivel hogy sosem engedik, hogy harcoljon. Mivel most ennek a lehetősége fent állhat, így megint nem mehetett.
-Helló! – köszöntek kórusban.
Netil, Carmennel egyetemben felhúzta Jesst az emeletre öltözködni. Elvégre Seattle-be lesz a kiruccanás, ki kell valahogy nézni. Elhatároztam, hogy kicsit később megyek fel, mikor már a ruha tucat felét felpróbálták.
Nekem teljesen megfelelt a mostani fekete farmer, fehér ujjatlan topp ezzel a fekete nyaklánccal, de tudom, hogy Carmennek lesz ehhez egy pár szava, így majd hagyom, hogy öltöztetősdit játsszon velem. De nem most! Inkább bevonulok a konyhába.
Ám nem voltam egyedül, hiszen Aston már ott ácsorgott, ki nézegetve a teraszra. Ott állt, a szürke pólójában, és a bő fajmerjában, a konyha közepén. Zöld szemeit a kinti tájra szegezve. Mikor észrevett, megfordult, és megszólalt, mielőtt kivonulhattam volna a konyhából, feltűnés nélkül.
- Szép ház… - bírt maradásra, illetve szóra.
- Az. Én is szeretem…
Egy röpke mosoly, és már fordulnék is sarkon, de megint csak megszólal. Sosem szabadulok?
-Te úgy költöztél ide ugye? – lépdelt ki a tornácra.
Gondolom abban a reményben ment ki, hogy követni fogom. Azt lesheti…
- Igen. – maradtam a konyhában, nekidőlve az ajtófélfának.
- Nem vagy valami bőbeszédű… - sétált vissza, mivel rájött, hogy nem mozdulok.
- Idegenekkel nem is! –válaszoltam, és figyeltem közeledő alakját.
- Akkor tegyünk az ellen, hogy idegen legyek számodra. – mosolyogva megállt előttem, ujjaival kisimított egy kósza világosbarna tincset a szeméből.
A válasz alól Netil sürgető szava mentett ki, ami az emeletről jött.
-Amy! Ugye nem ilyen toprongyosan akarsz moziba menni? – a lépcső tetején állt, és mosolygott.
Még egyszer visszanéztem Aston-ra, aki még mindig mosolygott, és csillogó szemeit az enyémbe fúrta. Visszapillantottam a mosolygó, rám váróm Netil-re, megint Aston, és elrohantam. Fel a lépcsőn. Mielőtt beléptem volna a szobámba, visszanéztem a konyhaajtóra, és meglepve tapasztaltam, hogy Aston ott támaszkodik, ahogy én az előbb, és a szemeit már megint rajtam meresztgeti.
Nem bírtam tovább a mosolyát, így inkább belevetem magam a ruhapróbába, mintsem, hogy magamon érezzem a pillantását. Becsuktam az ajtót magam mögött, ezután Carmen rögtön rám vetette magát.
Olyan rémisztő ruhákat próbáltatott fel velem, ami biztosan, nem az én szekrényemből került elő. Mivel én nem tartok fekete mini ruhát az ódon faajtó mögött. Így bármennyire is imádták volna, ha azt feszem fel, én nem óhajtom mindenemet kirakni. Szóval muszáj volt megbékélniük egy kevésbé vadabb darabbal.
Egy kék V kivágású felső, és egy ugyanilyen színű farmer mellé egy tornacsuka rám eröltetése után ők is elkezdtek szedezlőzködni. Csupa fodor, ékszer, és rózsaszín volt mindenki. Jess bronzvörös tincseit remekül feldobta az a kis masni a hajában, ami barna szemével egy két árnyalattal világosabb volt. Carmen ezüstszínekben pompázott, jó pár arany lánccal.
Végül mire mindenki elkészült, rögtön csörtettünk lefelé a lépcsőn. Aston Philis-el beszélgetett, Athalie valami inni való félét öntött ki poharakba, Netil pedig úgy komferálta fel érkezésünket, mintha valami divatbemutatón lennénk.
-Hölgyeim, és uram! A következő lányok a szekrényeink, illetve az én közreműködésemmel válhattak ilyenné.
Eddigre persze mindenki leért, bár Netil élvezte. Aston felállt a kanapéról, és álmélkodva odasétált hozzánk.
- Hűha… Csodásan néztek ki. – ámuldozott, miután alaposan végig mért minket új mivotunkban.
- Meg kellene indulnotok, mielőtt az összes jó filmet levetítik. – sürgetett minket Netil.
Taszigált minket az ajtó felé. Felmarkoltam a kisasztalról a kocsi kulcsot, és már kint is voltam.
- Nem gond, ha a te kocsiddal megyünk mindannyian? – kérdezte Jess.
- Ugyan dehogy. – szálltam be a kocsiba.
Jess, Aston, és Carmen hátul ültek, és beszélgettek. Én pedig a kormány előtt. Jobb is volt, hogy nem kellett beleavatkoznom a beszélgetésbe, mivel nem igen érdekeltek a sulis pletykák, ám Aston néha próbált belevonni a beszélgetésbe olyan mondatokkal, mint: „Neked erről mi a véleményed?” vagy „Szerinted is szakítani fognak?” Persze ekkor valami kitérővel kihúztam magam, viszont néha muszáj volt felelnem.
Az egész utat alapjában véve egész csendben töltöttem. Így kicsit nyugtalanul parkoltam le a mozi előtt, ugyanis itt már nem hivatkozhatok a vezetésre, ha felelni kell…
Carmen kiváltotta a jegyinket, és beültünk a terembe.
Maga a film egy totálisan elcseszett vígjáték, amin a nyugdíjas éveiket taposó emberek nevetnek, de én speciel nem. Így nem telt el sok idő, mire a szemem megadta magát, és pihentető álmokat ígérve le nem csukódott.
…
Egy erdőben voltam egy kislánnyal. Átöleltem reszkető testét, de nem apadtak a könnyei. A közelből vészjósló sikolyok, és levélzörgés neszei hangzottak. Majd mindennek vége lett. Hirtelen elcsendesedett minden. Tudtam, hogy van valaki a hátam mögött, de nem mertem megfordulni. A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak. Majd valaki váratlanul hozzám ért, és megválltozott a kép.
Tudtam, hogy nem álmodom, de nem is lehet a valóság, mivel Aston fejvesztve futott előttem. Menekült. Hallottam, ahogyan kapkodja a levegőt, és láttam, mennyire fájdalmasan teszi meg az utolsó pár métert, mielőtt összerogy. A fáradtságtól, és a félelemtől. Kapkodva veszi a levegőt, és hátrál. Előlem…
Pár másodperc múlva újra a moziban vagyok, és megint csak Aston arcát látom, ám mosolyog. Arcvonásai cseppet sem tükröztek félelmet, vagy bármiféle riadtságot. Békés arcvonásai örömöt tükröztek.
- Jó reggelt Csipkerózsika! – segített fel az ülésből.
- Szerintem is uncsi film volt… Bár volt benne pár jó poén. Neked hogy tetszett Amy? – kérdezte Carmen.
- Nos Amy szinte végig aludt, szóval… - húzott ki Aston a csávából.
Ugyanis nem igen tudtam megszólalni. Letaglóztak az előbbi jelenetek. Még mindig éreztem a félelmet az ereimben.
-És, most hova tovább? – szegezte felénk Jess.
- Mit szólnátok a közeli parkhoz? Le is tudunk ülni, beszélgetni. – ajánlotta Aston.
Persze mindenki kirobbanó örömmel fogata az ötletet, így oda sétáltunk. Tényleg közel volt, és gyönyörű virágok tarkították. A kis út mentén padok voltak, és egy játszótérhez vezettek. Egyedül voltunk, mégis iszonyú robajt csaptak Carmenék. Én csak mentem a többiek után, a hinták felé.
- Mindig ilyen csendes szoktál lenni, vagy csak szerény személyem miatt van? Esetleg Jess miatt? – szegődött mellém Aston.
- Általában ilyen vagyok. Nem ti tehettek róla. – szemeimet mereven előreszegeztem, ahol Jess, és Carmen hintáznak önfeledten.
Pár másodpercig néma csend honolt, majd Aston hirtelen szóra nyitotta ajkait.
- Nincs kedved hintázni? – mosolygott.
- Hány évesek is vagyunk? – álltam meg a hinta mellett.
- Nem korfüggő… Nos? – mutatott a hintára – Majd én löklek.
Mosolyogva beleültem a hintába, Aston pedig rögtön meglökött. Ahogy egyre feljebb értem, annál élesebben rajzolódott ki előttem egy kép.
A lámpákat már felkapcsolták, mégis túl sötét van, hogy bármit is lássak. De egy lány ugyanebben a hintában hajtja magát. Csak lágyan löki magát, hosszú szőke tincsei himbálóznak vörös szemei előtt… Felhúzza térdeit, és összekulcsolja a kezeivel. Ekkor veszem csak észre, hogy mindene csupa vér.
A kép eltűnik, és én kijózanodom. Rettegés tör rám, hiszen abban a hintában ülök, ahol a lány is ült.
-Állj! Állj! Állj! – kiabálom eszeveszetten, minek hatására Aston leállítja a hintát, én pedig kizuhanok belőle.
Minél messzebb akarok kerülni a hintától. Szapora lélegzetvételeim kíséretében hátrálok. Hallom Jess hangját, ahogyan megkérdőjelezi az ép elmém, és Astont, aki a ’Mi a baj?’ kérdést hajtogatja.
Kivettem a zsebemből a kocsi kulcsot, ledobtam, majd elfutottam. Hátam mögött hagyva a képeket. Minnél előbb haza akartam jutni. Egyre csak azt kántáltam a fejemben, hogy:
’Netil! Mond meg Carmennek, hogy semmi bajom, menjenek haza!’
Hátha meghallja, és továbbítja. Nem tudhattam, mikor érem el a gondolatátvitel határát. Lehet, hogy elsőre is meghallotta, ám lehet, hogy csak az 20. próbálkozás után jutott el hozzá.
Mindezek felett azt is reméltem, hogy egyik látomásom sem volt igazi, vagy esetleg megakadályozható. Abban bíztam, hogy Netil, vagy valaki otthon talál magyarázatot, megoldást a képek tömkelegére.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése