Helóka! Tudom, hogy most sokan a 10. fejezetet várnátok, de közbe jött valami! Egy születésnap. Még hozzá anyukám születésnapja! Szóval most nem nagyon tudtam írni. Helyesebben a történetemet írni. Mivel írtam én, és ezt szeretném itt közzétenni! Az igazság, hogy holnap lesz anyu szülinapja, ezért még holnap is ezt írom, holnap után, meg a szemügém miatt kell bemennem bajára, de szombaton ígérem megírom a 10. fejezetet, és remélhetőleg vasárnap fent lesz! De leg később hétfőn. Szoval jöjjön a két művem! ( Mivel ma este csak ennyit tudtam alkotni... De itt lesz nekem a reggel, meg a délelőtt- amit jó eséllyel átalszok, ha még itt sokáig nyomigálom a billentyűzetet! )( Megírási sorrendben! )Egyébként az első nagyon béndzsa lett! Nem mint ha a második nem, de mindegy is!
A levél
Hurrá! Ma vagyok 18 éves! Végre! Egész életemben erre a napra vártam, és most eljött. Annyira izgatott vagyok. Végre hivatalosan is felnőtt lettem. El sem hiszem, hogy ez a valóság! Lehet, hogy még mindig álmodom? Elvégre még az ágyban vagyok, szóval elképzelhető, hogy visszaaludtam. De nem. Nem vagyok én olyan kreatív, hogy ilyet tudjak álmodni! Különben is akkor nem érezném a muffin-ok, és egyéb nyalánkságok finom édes illatát, amik a földszinti konyhából szivárognak fel a szobámba. Na meg nem lennék ennyire tudatomnál! Szóval ébren vagyok. Gyorsan az ágy szélére csúsztam, majd belebujtattam a lábaimat a fehér nyuszis papucsomba ügyelve, hogy nehogy a bal lábamat tegyem le először! Először még szédültem, és forgott velem a világ, de pár pislogás után a zöldes árnyalatú falak is ott maradtak a helyükön, mint ahogy az egy rendes falhoz illik. Gyorsan leszaladtam - a lépcsőfokokat kettesével véve, - a konyhába, a többiekhez. Láttam, amit anyu valamit tömköd a hűtőbe, és láttam a kishúgomat is, ahogy rajzol valamit. Látszott, hogy nagyon óvatosan húzza a ceruzát a papíron, nehogy elrontsa az épp készülő remekművet. Ez mosolygásra késztetett. Annyira aranyos volt. Látni, hogy valamin munkálkodik. Láthatóan észre sem vettek engem. De ez mind nem kötött le annyira, hogy ne jusson eszembe a többi barátom. Így hát elindultam az ajtó felé, és felmarkoltam a földről a leveleket, amiket még reggel hozott a postás. Átfutottam a feladókon, csupa ismerős név. Susan, Andy, Ted, Nina, és még sokan mások. Gondolom mind szülinapi üdvözlet. Rutinszerűen kezdtem válogatni a leveleket, amíg meg nem akadt egyen a szemem. Egy névtelen feladótól érkezett, nekem. Biztos Melissa küldte már megint - villant be a tudatomba. Kedves lány. Mindig megtréfál valamivel. Tavaly ilyenkor is egy névtelen levélben fogalmazta meg nekem szánt gondolatait. Mivel akkor a kíváncsiság hajtott, ezért azt a levelet téptem fel először. De most ezt fogom direkt utoljára hagyni. Minden levelet alaposan áttanulmányoztam. Már nyúltam volna a következő levélért, hogy megnézzem ki küldte, és a meglepődöttségtől elejtettem az összes levelet, amit a kezemben tartottam- ugyanis a névtelen levelet zsebre vágtam, hogy még véletlenül se kezdjem előbb bontogatni. És ez nagy zajjal járt.
- Mi a baj Maggie? – kérdezte anyu meglepődötten. Jé! Mégiscsak tudták, hogy itt vagyok? De az is lehet, hogy csak a hangos zajra lettek figyelmesek, és abból arra következtettek, hogy csak én lehetek, mivel a család másik két tagja a konyhában van.
- Se. Se. Semmi! – mondtam a meglepettségtől még mindig akadozva.
Nem lehet! Vagy ez megint csak egy vicc akar lenni? Vagy más is megirigyelte Melissa ötletét, és most ő küldött ilyen levelet? Vagy Melissa már megint tréfás kedvében volt, és megint csak azt akarja, hogy a névtelen levelét olvassam el először? Akár hogy is van, most van egy olyan levelem, amit Melissa küldött – a jelek szerint nem csak egy, hanem rögtön kettő - , és van egy olyan, amit nem tudom, hogy ki küldött. Ezen gondolkodva felrobogtam a szobámba, letelepedtem az ágyamra, és feltörtem a viaszt a névtelen levél hátulján. Viasz... Ötletes! Kíváncsi vagyok ki volt a kitaláló! Először is ami a kezeim közé akadt, a borítékban turkálás közben, az egy kotta volt. Egy kézzel írt kotta. odaléptem a szobám tövében álló zongorához, és a magam sajátosan béna módján, billentyűt ragadtam, és finoman el kezdtem játszani az ismeretlen dalt. Igaz, ami igaz, nagyon jó ízlése van ennek a valakinek, akárki legyen is az. Legalább is zenetéren. Mikor az utolsó billentyűt is leütöttem, és a Cisz hang távozott még a levegőből is, megsimítottam a zongorám tetejét, és visszatelepedtem az ágyra. A hátamat a falnak vetettem, majd mohón olvasni kezdtem.
„Kedves Maggie!
Tudom, hogy nem tudod, hogy ki vagyok, de nem is ez a legkülönösebb dolog, amit hallani fogsz. Gondolom, nehezen fogadnád, ha elmondanám, ki vagyok, ezért maradjon ez titok. Beszélni fogok még veled - vagyis nem én, hanem a leszármazottam-, a te idődben, és el is fogja magyarázni, hogy, hogy kaphattad meg ezt a levelet. Te először nem fogod tudni, de később rá fogsz jönni, hogy ki vagyok! Amíg nem találkoztok, addig is ezt a dalt küldöm neked. Nem mondom, hogy remélem tetszeni fog, mert tudom, hogy tetszik!
További szép 18. születésnapot!”
Hát ez remek! Semmi aláírás, se más utalás a kilétére! Meg mi az, hogy „a te idődben” ? Ez tuti, hogy egy vicc! Tuti, hogy már megint szórakoznak velem a barátaim, mert tudják, hogy szeretek zongorázni, na meg mivel szülinapom van! Nem is érdekel! Ennyi erővel azt is írhatták volna, hogy például Beethoven írta ezt a levelet! A gondolataim befejezése után, bevágtam a levelet az íróasztalom legalsó fiókjába. A kottát persze elől hagytam, mivel nagyon gyönyörű maga a dal. Ezek után szuper sebességgel fogat mostam, majd átöltöztem a fekete nadrágomba, és a fekete alapon fehér mintás fölsőmbe. Majd a loboncos hajamat negyed óra alatt egy - nem annyira gyönyörű – fél kontyra cseréltem. Már csak az ezüst - karkötő, fülbevaló, és nyaklánc - hiányzik. Mikor az ékszerekkel is meg voltam, megnéztem magam a tükrömben. Párszor idegesen végig simítottam a hajamon, majd a ruhámon, és lementem a földszintre. Leültem a pult mellett elhelyezett három szék egyikébe, és vártam a vendégeket. Közben azon gondolkoztam, vajon ki lehetett a feladó...
A piros tulipán
Ideges vagyok! Naná hogy ideges vagyok! Ma lesz életem első randia, naná hogy remegek, mint a kocsonya - de lehet, hogy még azt is felülmúlom remegésben! Fogalmam sincs, hogy, hogy is kezdjem a készülődést! Teljesen szét vagyok esve! Csoda hogy anyának még el tudtam mondani értelmes mondatokban! Mi lesz velem ott? Hülyének fog nézni, ha össze-vissza dadogok! Éééééédes Istenem! Nem is néztem, hogy merre megyek, így könnyen majdnem fellöktem Sophi nagyit.
-Ó! Jaj! Bocsi. Nem nagyon figyeltem merre megyek! Valahol a Marson lehet az agyam! Megyek és utána lövetem magam az űrbe! – mondta a kicsit zakkant énem. És mindezek után egy ideges nevetést sikerült hallatnom, ami inkább hasonlított egy fuldokló macska nyávogására, mint sem nevetésre.
- Nem mész te sehová! – mondta Sophi nagyi miközben megfogta a két vállamat. – Esetleg velem, és elmondod, hogy mi ütött beléd! Úgy jársz-kelsz a házban, mint egy élőhalott!
- Ááááá semmiség! Nem akarlak ilyenekkel fárasztani nagyi!
- Én viszont akarom, hogy fárassz! – ezzel behúzott a szobájába. – Na mond miért vagy ilyen furcsa!
- Hát igazából ez csak egy kis semmiség! - mondtam miközben ide-oda nézegettem, csak Sophi nagyira nem.
- Hát a viselkedésedből nem ez látszik! – tromfolt le nagyi. Kénytelen leszek előbb-utóbb kiköpni... – Hanem, hogy nagyon ideges vagy valami miatt! - ...inkább utóbb! Úgyis kitalálja... – Tán nem randia lesz valakinek? – ...mondtam én! Nem meg mondtam? Bárcsak ilyen szerencsém lenne a lottón is...
- Hááááát... – mi lesz mááááár! Elvégre kitalálta! – Iiiiiii... – kezdésnek nem rossz, csak hiányzik utána a g, az e, és az n betű! - ...gen. – ügyeees!
- Nyugodj meg! Az első randevúja előtt mindenki eléggé ideges! Valaki még a 10.-nél is legalább annyira, mint az elsőnél! – nevetett fel.
- Elmondod, hogy neked milyen volt az első randid? – kérdezősködtem most már az ágyon ülve a hintaszékben ringatózó nagyit.
- Ha tudni akarod... – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, majd az arcán látszott, hogy elmerül az emlékek tengerében.
Kis idő múlva megszólalt:
- Én is ideges voltam! Nagyon ideges! Nem tudtam, hogy hol áll a fejem. De valahogy elkészültem. Egy csinos kék szoknya, és hozzá illő kék csipkés blúz volt rajtam. A hajamba egy világosabb kék szalagot tettem. Amíg keresztülmentem a városon, mindenki dicsért, és némely fiútól, még gyönyörű virágot is kaptam. Természetesen kéket. Szerettem a kék színt. Nagyon szép. De térjünk is vissza ahhoz a naphoz! Odaértem a várromhoz a megbeszélt időben, de a kiszemeltem, még nem volt ott. Nem volt ott senki sem. Senki rajtam kívül. Vártam. Hátha eljön, de nem jött. A nap már lenyugodott, és alkonyodott. Már éppen indulni akartam, mikor egy fekete köpenyes alakot láttam felém közeledni. Messze volt, így nem tudtam kivenni az arcát. De gazdagnak nézett ki, mivel nem minden ember viselt akkoriban köpenyt. Csak a jómódú emberek, és fiaik. Az alak elérkezett hozzám. A szél fújt, így a hajamtól nem láttam semmit sem, ugyan is a szemembe fújódott. Az egyik kezével kisöpörte a hosszú sötétbarna hajamat a szememből, de még így sem láttam az arcát. A másik kezében egy kisebb csokor piros tulipánt tartott. Oda adta, majd így szólt: „Ezt neked hoztam széplány!” És sarkon fordult. A csokorhoz egy papiros volt kötözve, amin a piros tulipán jelentése állt: halhatatlan szerelem. Azóta sem láttam soha sem azt a férfit, de a csokrot megőriztem. – felkelt, és a komód felső fiókjából kivette a csokrot. Óvatosan fogta, nehogy letörjön egy darabja is.
- Ez gyönyörű! Nem csak a csokor, a történet is! – mondtam, miközben ujjaim finoman végig simítottak a nagyi kezében lévő csokron. Valóban gyönyörű volt. Még így szárazon is. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem!
- O! Ez semmiség! De teneked el kellene, kezdenek készülődni! Hacsak nem így akarsz menni!
- Nem dehogy! Még csak az kéne! – megöleltem nagyit, és elmentem a szobámba öltözködni.
Kiválasztottam egy csodaszép fekete szoknyát piros mintával, Egy piros csipkeszerű rövid ujjú felsőt fekete szatén szalaggal megkötve a mellem alatt, és a fekete topánkámra kötöttem egy piros szalagot, ami nagyon jó néz ki így együtt! Át futtattam a hajamon még párszor a fésűt, majd egy félig piros, félig fekete szívet lógattam a nyakamba, és ugyan ilyen fülbevalót a fülembe, égszer gyanánt. Meggyőződtem róla, hogy kistáska a vállon, ruha rajtam, haj rendben, szájfény passzol, és mind ezek után elindultam. Ráérősen lépdeltem a park felé ahol találkozom Adammel. Nem siettem. Minden lépésem lassú, és megfontolt volt. Már messziről kiszúrtam fekete haja miatt. Volt abban valami, ahogy ott áll, egy lámpaoszlop fényében, és rám vár, kezében egy piros tulipánnal...
