A harmadik novella: Egy lépés a végzetünk felé

Egy lépés a végzetünk felé

Ültem a farönkömön, az egymással versenyző hullámokat nézve. Még a természet is az én hangulatomhoz igazodott. Az ég még a szokottnál, is borúsabb, a hőmérséklet csak kicsivel nulla felett lehet. Csípős szél fúj, de nem törődöm vele. A térdemet átkarolva próbálom magam melengetni, miközben gondolkodom. Hogy min? Jó kérdés. Lehet, hogy a pár nappal ezelőtti szakításunkon Daniel-el, de lehet, hogy az ez utáni életemről. Nehéz eldöntenem. Hisz mind a kettő szomorú tény, számomra. De most határozottan arra a napra emlékszem vissza, mikor elküldött.
Verőfényes reggelre ébredtem. Semmi sem mutatta jelét az ez utáni „katasztrófának”. A madarak csicseregtek, a felhők eltűntek az égről, csak a nap ragyogott kitartóan. Gyönyörű idő volt. Csábítottak a természet hangjai, így lementem a partra sétálni. Annyira belemerültem a parton játszó gyerekek tanulmányozásába, hogy alig hallottam meg a telefonomat, ahogy a kedvenc dalomat üvölti. Így az utolsó csörgésre vettem fel. Daniel volt. Láttam előre a kijelzőn. Megörültem, mint mindig, ha ő hívott. Egy pillanatra a semmiből bekúszott egy felhő a nap elé. Hallottam, ahogy a gyerekek feljajdultak. Majd felvettem.
- Halló?- szóltam bele csilingelő hangon.
- Szia Liz itt Daniel!- hallatszott a hangján, hogy nem nagyon akarja ezt a beszélgetést sokáig húzni.
- Igen. Mit szeretnél?
- Mondani szeretnék valamit, de nem telefon téma.
- Akkor gyere le a partra! Úgyis pont itt vagyok.
- Rendben. Megyek. Szia!
- Szia!- mondtam, de csak magamnak, mivel már letette a telefont.
Leültem a fatörzsemre. Arra, amin mindig is szoktam ülni, és vártam. Amíg vártam azon gondolkoztam, hogy vajon mi az a „nem telefon téma”? Sokáig nem jutottam a gondolkodással, mert nem sokára megérkezett Daniel.
- Szia Liz!
- Szia! Mit akartál mondani?- néztem fel rá.
- Hát tudom nehéz ezt kimondani, de valahogy csak a tudtodra kell adnom... – hezitál... ez nem jó jel!
- Mond már! – nógattam, miközben felálltam. Csak nem lehet olyan szörnyű...
- Hát jó! Szakítani akarok veled! - ... vagy mégis?
- Mi? – mi az hogy szakítani akar? Tegnap még semmi baja sem volt! Ma meg csak úgy szakítani akar?
- Jól hallottad! Sajnálom, de nem mehet ez így tovább...
- Hogy? – kérdeztem. Vagy az ordítottam jobb kifejezés?
- Úgy, hogy már nem érzek irántad semmit sem.
- Mióta? – nem tudtam felfogni, hogy egyik napról a másikra kiszeret belőlem!
- Egy ideje. Csak halogattam a dolgot, hogy ne okozzak annyi fájdalmat.
- És mire mentél vele? Ugyan úgy szenvedek most, mint akkor szenvedtem volna. Vagy még jobban!
- Sajnálom! – mondta, és indult felém, hogy megvigasztaljon. Megvigasztaljon? Ezek után?
- Nekem te ne sajnálgass itt senkit! Főleg engem ne! Azok után, hogy lapátra tettél, még van merszed itt ácsorogni, valami bocsánatkéréssel? Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! Érted? Soha többé!- üvöltöttem kikelve magamból.
Ezzel el is ment. Leroskadtam a homokba a fatörzsem mellé, és sírtam. Közben az eget beborították a felhők, és az eső is rákezdett. Lassan már meg sem tudtam különböztetni az esőcseppeket a könnycseppjeimtől.
Az emlék hatására újra zokogni kezdtem. Csöndesen folytak a könnyeim, miközben a tengert bámultam. Időközben az eső is csöpörögni kezdett, és a fatörzsemet elárasztották az aprócska fekete pontok, amik engem is megcéloztak. Nem sokkal később már zuhogott, de még így is gyönyörű volt a tenger. Senki nem volt kint rajtam kívül. Ilyen időben természetes is volt, hogy kihalt a part. Az eső csendesedni kezdett, és végül el is ált. A nap is megjelent a színen, és az eső utó hatásaként egy szivárványt véltem felfedezni az égbolton. Gyönyörű volt. Ez a látvány, hogy egy kiadós zápor után milyen csodát visz végbe a természet a nap segítségével, arra késztetett, hogy felálljak, és elinduljak. Hisz az élet útján vannak göröngyök, amikben elbotolhatunk, de fel kell állnunk, hogy meg tegyük a következő lépést a végzetünk felé...