Utolér a sors - 9. fejezet

Emlékek, és mellékhatásai

Az örvény beszippantott, és egy parton találtam magam. La Push partján. Láttam amint egy nő játszik a gyermekével, és láttam, egy terhes nőt is. Az agyam rögtön kapcsolt, mivel az anyámat véltem felfedezni a terhes nőben. Igaz sohasem láttam még, de valami ösztön ezt sugallta. Láttam amint a gyerek odafut az anyjához, és megöleli. A kisgyerek nevetéséből arra a következtetésre jutottam, hogy ő Jaramie. Majd a gyanúm beigazolódott, miután az igazi anyám odahívta magához. Nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, de láthatóan rólam volt szó. Majd mind a hárman elindultak egy kunyhó felé. A kép megváltozott. Egy ágyon láttam anyámat, és mellette volt az a nő, aki a parton játszott Jaramievel. Nyilvánvalóan az anyja lehetett. Ez a születésem pillanata volt. Anyám nagy kínok között, de megszült engem. Majd átvittek egy teljesen más szobába, és ott pillantott meg Jaramie. A szeme amint az enyémmel találkozott, teljesen megváltozott. A pillantása tele volt szeretettel, oda adással, és mindent elsöprő szerelemmel. Nem tudtam levenni a szemem róla. Az sem érdekelt, hogy én hogy nézek rá, csak ő érdekelt. És az, ahogy engem nézett. Ekkor valami az agyamban azt suttogta, hogy ez a bevésődés pillanata. Majd meghallottam anyám hangját, amint arra kérleli a körülötte lévőket, hogy vigyenek oda hozzá. És Jaramie hangját, hogy had vehessen a kezébe. Majd kis idő elteltében Jaramie karjaiban jutottam el anyámhoz. Majd megint ugrott egyet a kép, és láttam amint én és Jaramie játszunk a parton. Fogócskáztunk. Majd megint egy hirtelen váltás, és egy erdőben találtam magam. Láttam, ahogy anyám harcol egy idegen vámpírral, és láttam, hogy én egy fa tövében húztam meg magam. Majd az ismeretlen vámpír megölte anyámat. És a gyilkosa elszaladt. A fa tövéből előbújtam, és odaszaladtam a haldokló édesanyámhoz. A könnyeim ráfolytak az arcára, de ettől csak elmosolyodott, mivel tudta, hogy élete utolsó perceiben is mellette vagyok. Majd megjelent a Tanács három tagja is, és elráncigáltak anyám mellől. Ordítottam, sőt egyiküket még meg is haraptam. Az egyetlen vigaszom csak az volt, hogy megígérték, hogy amint a házban leszünk, beszélhetek Jaramievel. Majd megint egy véletlenszerű ugrás, és a házban találtam magam. Ott volt a mostani anyám, és a Tanács is. Még Jaramie is a szüleivel. Majd mindenki rám nézett, és Netil oda jött hozzám, majd így szólt:
- Tudod, ami anyukáddal történt, az egy különös eset. Nem tudtunk közbeavatkozni, mivel ezt az erőt, csak egy nálunk hatalmasabb erő tudja legyőzni.
- Milyen erő?
- Tudod ez bonyolult. Az évek során a fajunk erősödött. Túlnőtte az ősi erőket. Minden ember, és vámpír által több lett az utódok ereje. Így a szülőket felváltották a gyerekek, majd őket is a gyerekeik. A többiek is harcoltak, de ha ilyen s fajta harcot láttak, mint ami anyukád, és az ismeretlen vámpír között folyt, abba inkább nem avatkoztak bele. Mivel a gyermekeik eléggé erősek voltak az ilyen harcokhoz.
- Úgy tetszik érteni, hogy én megvédhettem volna anyut?
- Nem! Még nem tudtad volna. De idővel igen. De mivel anyukád támadója téged akart, ezért most elmész ezzel a nénivel, egy szép helyre.
- Jaramie is velünk jön?
- Nem. Ő kicsim itt marad. Most pedig szépen csukd be a szemed, és aludj. Köszönj el mindenkitől, aki fontos neked.
Hát, naná hogy Jaramiehoz futottam először. Majd nagyihoz, és így sorba. Majd lefektettek egy ágyra, és én akkor még nem tudtam, hogy mi az a hókuszpókusz, amit hallok, de most már tudom. Ez az, az „áldás” volt, amit azért adtak rám, hogy ne találjon rám anyám gyilkosa. Majd a kép elhomályosult, és én kis naiv, már kezdem azt hinni, hogy egy újabb emlék foszlány fog a szemem elé keveredni, de mivel az emlékezetem kitörlése megvolt, így már nincsen semmi olyan, amiről ne tudnék. Gondoltam én. De volna egy két ember, aki nem ezt vallaná. Amint az utolsó hiányzó emlék is a helyére került az elmémben, hirtelen enyhe zsibbadást éreztem a lábamban, ami szúró fájdalommal is járt. Majd ez az érzés át terjedt a derekamra, felcsúszott a gerincoszlopomon, és a nyakamat célozta meg. Amint ott végzett, neki feszült a koponyámnak, és behatolt az agyamba. Iszonyú zsivaj volt itt bent. Nem tudtam, hogy most ezt az emlékeim hatásának tekintsem-e, vagy a mostani furcsaságok közé soroljam. A zsivaj erősödött, és erősödött. Végül nem éreztem mást, csak azt, hogy a lábamtól elbúcsúzik az erő, és a padlón végzem. Vagyis majdnem a padlón. Két erős kéz tartott a karjaiban. Majd kezdtek a házban lévő zajok is az agyamhoz jutni. A koponyámat elengedte az a szúró, lüktető érzés, és a gerincem felé húzódott. Ami nem volt kellemes, de azt jelentette, hogy visszavonulót fújt. Éreztem, ahogy lefektetnek egy göröngyös kanapéra, és fog az a valaki. Még mindig nem engedett el. Nem tudom, hogy miért nem, de nem is bántam. Iszonyú jó érzés volt a karjaiban lenni. Majd hallottam, ahogy valaki lépked felénk, és megszólal:
-Most aludni fog jó néhány órát. Ez így természetes. – az a valaki Netil volt.
- Ha felébred emlékezni fog? – mondta egy mézédes hang közvetlenül mellettem. Oly annyira mellettem, hogy még a hűvös leheletét is éreztem az arcomon. Jaramie. Ó drága jaramie. Most még jobb érzés volt ezekben a karokban tartózkodni, hogy tudtam kihez tartoznak.
- Igen. Mindenre. – ezek után Netli távozott, és én megpróbáltam megtalálni a hangszálaim mozgatásához szükséges izmot.
- Jaramie! – suttogtam erőtlenül, és kábultan.
- Igen? – hallottam, hogy mosolyog. Nyilván nagyon tetszet neki a helyzet, hogy félkómás állapotomban is utána áhítozok.
- Tu… Tudok mindenről! – az eleje döcögősre sikeredett, de csak összehoztam.
Erre felnevetett. Áldás volt a füleimnek. Jaramie olyan volt nekem, mint a drog. Mindig többet, és többet akartam belőle. Függővé váltam. Nem tudtam nélküle élni. Főleg hogy minden emlékemet, érzésemet vissza kaptam.
- Ebbe nekem is lenne egy két beleszólásom! – mondta vádlóan.
- Mibe?
- Abba, hogy tudsz mindenről!
- De… de az előbb… az előbb kaptam vissza… az életem.
- De nekem is vannak „titkaim” – tudtam, hogy a titok szócskánál kis idéző jeleket formál a kezeivel, mert elengedett. Nem akartam, hogy elengedjen. És ezt tudattam is vele. A kezei után nyúltam, és visszaraktam a helyükre a karomon, ahol eddig is voltak. A jutalmam egy újabb nevetés volt, aminek én nagyon, de nagyon örültem. De ennek is nagyon hamar vége szakadt, ahogy az előző öröm kitörésének is, és nem tudtam mi tévő legyek. Mondtam. Olyan, mint a drog…
- Nevess még! – szóltam rá parancsolón. Már amennyire erőm volt hozzá.
- Miért?
- Mert szeretem, amikor nevetsz. – ennyi bőven elég lett volna, de Lepcses száj tovább prédikált- Jó érzés hallani, hogy örülsz. És ettől én is boldogabb leszek. Sőt ha itt tartunk, már a puszta jelenlétedtől boldog vagyok. Ha csak hozzám érsz, vagy rám mosolyogsz, elönt a boldogság, és sokkal jobban érzem magam, mert tudom, hogy a közelemben vagy. Különben már rég meghaltam volna. Mármint ha nem lennél a közelemben. – azt hiszem egy életre megtanultam, hogy, hogy járassam le magam.
- Jó ezt hallani. És nagyon szép vagy amikor elpirulsz. De te mikor nem vagy szép? A szép nem jó kifejezés. A gyönyörű, vagy a csodálatos találóbb lenne. – ezzel befejezte mondandóját, és közelebb hajolt. Ezt onnan vettem észre, hogy a leheletét éreztem a fülcimpámnál, és a lélegzete is kivehetőbb volt. Majd oly annyira közel hajolt, hogy szinte már érezem a lágy ajkait a fülem tövénél. – Aludj jól, és ha felébredtél elmondok mindent, de tényleg mindent, ami még rejtély számodra. –suttogta bele a fülembe. Olyan közel volt, mégis alig bírtam kivenni a hangját a saját szívverésem dübörgése miatt. Azt hittem, hogy mindjárt kiszakad a helyéről. És mondjuk az sem segített sokat, hogy éreztem, ahogy csak a hangjától libabőrös leszek, és a tarkómon az apróbb hajszálak felemelkedetek. Mintha csak közölni akarnák, hogy lesz ez még rosszabb is, ha megcsókol. De ugyan már… ki akarna egy mutánst megcsókolni? Hacsak nem maga is mutáns… De ez ki van zárva! Szóval marad nekem a hangja, és a nevetése. Meg persze az érintése. És ez mind mérhetetlen mennyiségű drog, amit 1000 év alatt sem lehetne elfogyasztani! De nekem sokkal több időm van erre! Sokkal, sokkal több. Jaramie függővé tett egy örökké valóságra…