Utolér a sors - 5. fejezet

Jaramie

Amint megérkeztünk Clara nagyi házához, meglepődve tapasztaltam, hogy süt a nap. Valami nincsen rendjén. Az efféle helyeken, szinte az év minden napján esik az eső! Pont most sütne? Ez nem jó jel! Amint a gondolatmenetem végéhez értem,- mintha Clara nagyi minden gondolatomat hallotta volna,- megjelent az én csupa szív nagymamám! Váratlanul ért az, hogy nem tárta szét karjait, abban a reményben, hogy rögtön oda szaladok hozzá, és megölelem. Pedig én ezt tettem volna. Megint csak mintha a fejemben turkált volna, amint befejeztem az álmélkodást, csak akkor szólalt meg:

- Szia Amy! – hé, hol marad a drágám, vagy a bogaram jelző?

- Szia Clara nagyi! – válaszoltam fülig érő mosollyal, és ugrottam is volna a nyakába, ha nem intézi el ezt az egészet egy puszival.

- Gyertek be. Már nagyon vártunk benneteket! – az előző mondatnál, jelentőségteljesen anyára nézett. Aki meghökkent. Én úgyszintén. Mi az, hogy vártunk? De gondolom anya nem ezért lepődött meg. Szerintem ő nagyon is tudja, hogy kik miatt van a többes szám. De én nem tudtam. Egészen addig, amíg be nem léptem a lakásba.

Ami ott fogadott, az nagyon megrémisztett. Amint beléptünk, három vérvörös szempár szegeződött ránk. Nekem meg rögtön Ő jutott az eszembe, ezért a pulzusom verdeste a 200-at, és a szívem is majd kiugrott a félelemtől. Majd zihálva kezdtem hátrálni, mivel eszembe jutott az álmom. Abból is egy részlet. Azok a vérvörös szemek. És én most három ugyanilyen szempárba ütköztem. A kezem izzadt, ami nem volt előnyömre a kilincs megkeresésénél. De megtaláltam! Rögtön kirohantam a házból, be az erdőbe. Hallottam még amint valaki ismeretlen utánam kiált, de valaki megakadályozta, hogy utánam is jöjjön. Futottam. Megint. Ettől mondjuk nem lett fényesebb a helyzet, de egy kicsit segített, hogy magam mögött hagytam azokat. Bár arra nem gondoltam, hogy százszor több veszély fenyegethet itt kint, az erdőben, de ez pillanatnyilag nem számított. Egyszer csak egy tábla mellett suhantam el. Hát persze La Push! Nekem meg rögtön Jaramie jutott az eszembe. Talán ő tőle meg tudhatnám, hogy kik voltak azok. De mért pont ő tudna erről? De akkor is látni akarom. Nem tudom, hogy mi kerített a hatalmába, de még gyorsabban futottam, és nem tudtam, hogy hova. Persze csak az agyam nem tudta. A lábam nagyon is egy bizonyos helyre akart vinni. És én hagytam, had vigyen. Nem érdekelt, hogy hova, csak minél messzebb azoktól a valamiktől. Végezetül a GPS-em feladta a szolgálatot. Két ház között ingáztam. Végül mikor arra következtetésre jutottam, hogy visszafordulok, elnyelt a sötétség. A lábam nem bírta tovább tartani a súlyomat, és elernyedten hullottam le a földre. Még hallottam, hogy valaki egy ajtót nyitott ki, és hallottam Jaramie kétségbe esett kiáltását:

-Amy! Amy! Jesszusom!

Majd két erős kéz vett a karjaiba, és hirtelen öröm töltött el. Nem tudom pontosan, hogy miért, de mosolyogni lett volna kedvem. De persze erőm nem volt hozzá. Csodálkoztam is hogy gondolkodni, hogy, hogy még bírok. Majd a feketeség úrrá lett rajtam, és én ebben a rejtélyes boldogságban örömmel süllyedtem a tudatlanság alá.

Ám döbbenten fogtam fel, hogy nem vagyok teljesen eszméletlen. Éreztem, hogy valaki valamilyen süteményt süt a közelben, aminek íncsiklandó illata van. Halottam a tv, vagy rádió halk dallamos duruzsolását, egy füttyszó társaságában. És éreztem, hogy valaki folyamatosan cirógatja a karom. Ez jól esett. Megint csak mosolyogni lett volna kedvem. Sőt mi több, nevetni. Lehet, hogy a mosolygást meg is valósítottam, mivel hallottam, hogy valaki - aki szerintem az engem simogató kezek tulajdonosa volt,- halk dallamos nevetésben tört ki. Ez még jobban felvidított. Viháncolni, szaladgálni akartam, azzal, aki ennyire felvidított. Csak még nem tudtam, hogy ki az. És erőm sem lett volna hozzá. Nem bírtam tovább, ki kellett nyitnom a szemem. Meg kellett tudnom, hogy kinek van ilyen jó kedve, és hogy hol is vagyok konkrétan! Amit először tapasztaltam, az, az volt, hogy egy heverőn fekszem. A fejem alatt egy süppedős párna. A falak halvány narancssárgák voltak, és egy nő sütötte azokat az íncsiklandó sütiket. A rádió, és a füttyszó a konyhából jött. Az engem simogató kezek tulajdonosa, pedig nem más, mint Jaramie volt.

- Jaramie?

- Igen én vagyok!- mosolygott, mint mindig.

- Hol vagyok? – kérdőn néztem rá.

- Nem emlékszel semmire?

Én válaszként megráztam a fejem.

- Hát akkor. Te most az én apámnál vagy. Joenál. Az anyámat Joellnak hívják. Engem meg ugye nem kell bemutatni! – erre felnevettem.

- Látom visszatért beléd az élet! – üdvözölt egy kedves őszes hajú nő. – Szia én Jaramie anyja vagyok. Joell.

- Üdv. Én Amy.

- Ismerlek én, nem kell bemutatkozni!

- Hát ez remek!

- Mi csoda? – kérdezte Jaramie.

- Mindenki tudja, hogy ki vagyok, csak én nem! Ez azért egy kicsit idegesítő!

- Ha ez meg nyugtat, én sem tudom, hogy pontosan ki vagyok. – mondta Jaramie erősen megnyomva a „pontosan” szót.

- Nem tudom miért, de a puszta jelenléted megnyugtat. – nem gondolkodtam, amikor ezt a mondatot kimondtam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy Jaramie szeme felcsillan. Örültem, hogy örömet szerezhettem neki. Viszont nem akartam, hogy hiú reményeket ébresszek benne. De végül is, ha jól belegondolok, az első utam ide vezetett! Vagyis valamilyen szinten kötődöm hozzá. Csak az agyam nem emlékezett az útvonalra. Vagyis rutinszerűen jöttem. Mintha begyakoroltam volna. Vagy mintha sokszor megtettem volna ezt az utat. De akkor miért nem emlékszem se rá, se Joell nénire, se az útvonalra? Vagyis hát az útvonalra valamilyen szinten emlékszem az agyam egyik eldugott zugában. Végül Joe is megszólalt:

- De hogy jutottál ide?- na, ez az a kérdés, amire nagyon én sem tudom a választ! Így az igazságnak megfelelően válaszoltam.

- Nem tudom.

- Nem emlékszel semmire?

- Ezt nem értem! Mire kéne emlékeznem?

- Hogy jutottál ide? Mi vezérelt? Miért pont ide jöttél?

- Hogy? Futottam. Szeretek futni. De most nem ez vezérelt. Megijedtem. És hogy miért pont ide? Nem tudom. Ide hozott a lábam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek. Egyszer csak megálltam, és nem tudtam merre tovább.

- Gondolom akkor ájultál el. Jaramie nagyon megijedt. Úgy ahogy mi is! – ezek a mondatok, már Joel néni szájából hangoztak el.

- Legalább maguk aggódnak értem...

- Ezt hogy érted? – mondta Jaramie, miközben kíváncsian fürkészte az arcomat.

- Á semmi.

- Nekem elmondhatod! – olyan mélyen nézett Jaramie a szemembe, hogy hittem is neki. És meggondolatlanul mindent kifecsegtem.

- Mostanában anya, és Clara néni is úgy kezelnek, mint egy vadidegent. És mindennek Ő az oka.

- Kicsoda? – ezt már Joe bácsi kérdezte.

- Senki! Semmi! Nem mondok semmit! Hagyjanak! Hagyjanak békén! Kár is volt ide jönnöm! Már meg is bántam!- amint ezeket a mondatokat kimondtam, megiramodtam az ajtó felé. Hallottam, hogy Jaramie utánam szól:

- Amy várj! Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!

- Hagyd fiam! Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog!- ezt Joe bácsi mondta. Fáradt, öreg hangja csordultig volt fájdalommal, és fia iránti aggódással.

Ezek a mondatok megint ott maradtak a fejemben. Hiába próbáltam kiverni, vagy másra gondolni, nem ment. Majd mikor beletörődtem abba, hogy az előbb lezajlott párbeszédet nem tudom elfelejteni, lekuporodtam egy fa tövébe, és elemezgetni próbáltam. „Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!” Valószínűleg egyszer már önszántamból „elhagytam” Jaramiet. De miért nem emlékszem rá? Őt nem lehet csak úgy elfelejteni! Aztán ott vannak Joe bácsi szavai is: „Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog!” Milyen átváltozás? Holnap valami torz szülöttként fogok felébredni? Vagy mi a szösz? És tényleg emlékezni fogok? Mindenre? Jaramire is? Az egész régi, eltitkolt életemre is? Arra a múltamra, amiben ha minden igaz Jaraminek is helye volt? Amikor még részese volt az életemnek? Egyáltalán volt ilyen időszak? Amíg ezeken a kérdéseken morfondíroztam, elaludtam.