Utolér a sors - 3. fejezet

Változások

Lusil zokogva borult a karjaimba, mint egy megbántott gyerek az anyjáéba. Ez meglepett. Nem voltunk annyira jóban Lusillel, hogy tanúja legyek efféle megnyilvánulásainak. Ezért kissé zavart állapotban megkérdeztem:

- Lusil mi a baj?

- Megtudtam, hogy Jess kikezdett a pasimmal, és hogy ő nem is ellenkezett. Most meg beállított, hogy dobni akar. Hát nem szörnyű?

- De. – fogalmam se volt, hogy ez milyen érzés, mivel nekem még nem volt barátom. Soha.

Miután leültünk a kanapéra, elmesélte szóról szóra, hogy mit mondott Jess, és hogy mit mondott Carl. Aztán végül arra eszméltem fel, hogy már az egész világot szidja. Főként a férfiakat! Lusilen alig lehetett elmenni - nekem valahogy soha sem sikerült. Egyszer vagy minden szavadat kiforgatja, vagy tök mindegy hogy mit mondasz, csak hallgasd végig. Most az utóbbi állapotban volt. Nem is vette észre, hogy alig fogom fel a szavait. Lusil düh kitöréseinek a papír zsebkendő látta kárát. Minél dühösebb lett, annál többet bőgött. Egészen 6-ig itt volt, és akkor is csak azért ment haza, mert meg jött anya, és nem akart tovább itt maradni. Én meg döbbenten vettem észre, hogy már 6-kor ilyen álmos vagyok. Anya meg is kérdezte:

- Így elfáradtál?

- Úgy látszik... Pedig alig csináltam ma valamit. Azon kívül, hogy Lusil sirámjait hallgattam.

- Hát az eléggé fárasztó... Szóval meg van rá minden okod!

- Viszont aluszékonyságom ellenére farkas éhes vagyok!- ez meglepett- úgy mint a hirtelen jött fáradtságom. Mivel eléggé sokat ettem, és még 4 környékén is ettünk rendesen Lusillel. Valami nincsen rendben velem...

- Máris csinálom a vacsorát!

- Á... én addig nem tudok várni. Addigra elalszom. Majd csinálok egy szendvicset.

És ennek fényében elindultam a hűtő felé. Viszont félig üres volt. Ilyen sokat ettem volna? Világosan emlékszem, hogy szinte tele volt a hűtő mikor Lusillel ettünk. Ez kezd furcsa lenni... Mint egy végszóra, a gyomrom meg kordúlt, és én meg gyors összeütöttem magamnak a meg maradt alapanyagokból egy szendvicset... Meg mégy egyet,... meg még egyet,... és végezetül még egyet. Nem tudom hogy mire voltam ilyen éhes de a teli gyomromtól úgy el bágyadtam, hogy most már nem is igazán érdekelt. Mire végeztem az evéssel, anyu meg is jegyezte:

- Hu te aztán éhes voltál...

- Ja. Nem tudom mi van velem mostanában... Olyan más lettem! Határozottan más.

- Mi ez itt a hátadon? – kérdezte anyu mikor meg látta a beütésem. Mivel én hülye, véletlen olyan fölsőt vettem fel, amiből pont kilátszik. És az összekontyozott haj sem volt most előnyömre.

- O... az. Hát... – egy ideig gondolkoztam, hogy milyen mesét is adjak be anyámnak, de végül eszembe jutott, hogy futás közben egyszer kétszer el is estem- elestem futás közben. Tegnap.

- Tegnap?

- Igen.

- Hát ez nem úgy néz ki mint ha tegnap szerezted volna... Ez olyan, mint ha már bő egy hetes sérülés lenne.

- Mostanában nagyon megváltoztam.

Ezen elgondolkoztam. Hogy a fenébe, hogy ilyen gyorsan gyógyul? Mi a fene van velem? Egyáltalán nem értek semmit sem. Miért vagyok én ilyen? Hogy, hogy? Jézusom... Töprengéseimből az riasztott fel, hogy anyu leült velem szemben az asztalhoz, és úgy nézett rám, mint aki most egy nagyon, nagyon, nagyon, fontos dolgot akar valakivel tudatni. Majd meg szólalt:

- Mióta érzel magadon változást?

- Tegnap óta. Mit számít ez?

- Miféle változásokat?- kérdezte figyelem nélkül hagyva az én előző kérdésemet.

- Hát... – gondolkoznom kellett, hogy eszembe jusson mind – hogy gyorsan gyógyulnak a sérüléseim-vagyis ez, meg hogy aluszékony vagyok, nem is fáradékony! Meg hogy farkas éhes vagyok, de szinte minden percben, meg furcsa álmok. Vagyis álom. Eddig ezek.

- Jesszusom! Elkezdődött... – mondta halálra rémülten, és már nem engem nézett, hanem a szeme a semmibe meredt.

- Mi a baj anyu? Mi kezdődött el? – nagyon foglalkoztatott, hogy mitől rémült halálra anyu ezért folytattam- Anyu? Anyu? Mi a baj? Mi az ami elkezdődött? Anyu? Felelj már az Istenért!

- Menj fel a szobádba kicsim. Nekem még van egy kis elintézni valóm. Nem sokára mindenről tudni fogsz!

- Mi? – kérdeztem, mivel fogalmam sem volt, hogy miről beszél.

- Semmi. Nyugodj meg. Csak felhívom Clara nagyit.

Engedelmeskedtem. Felmentem a szobámba, és ott meg azon filóztam, hogy mit jelenthetett anyu megriadt arckifejezése, és hogy mi kezdődött el? Na és mi köze van ehhez Clara nagyinak? És hogyha az a valami elkezdődött, akkor mi váltotta ki? Ezt az egy kérdést tudtam megválaszolni, mivel a „nem ember”-rel való találkozásom óta viselkedem ilyen furcsán. Na és akkor neki mi a fene köze van ehhez az egészhez, amihez nekem, és Clara nagyinak is köze van?