Utoér a sors - 1. fejezet

Utolér a sors

„Nem ember! És veszélyes! Főként most...”

Futottam. Nem tudom, hogy hova csak el innen! Nem akartam itt maradni! Fájt felismernem, hogy rossz szemmel nézem, hogy el kell költöznünk. Hogy a jól meg szokottat lecseréljük valami újra. Új lakás... új szoba... új hely... új iskola... új tanárok... új osztály... új barátok... ez mind alkotta az új életet! Amit én nem akartam! Harcoltam az ellen hogy újra el keljen szenvednem mind azt, amit egyszer már megtettem. Amit átéltem és most újra át kell élnem minden bizonnyal. Méghozzá egy elégé rendesen letaglózott állapotban, amit az eső fog majd kiváltani belőlem. Ez az eső Forksi eső lesz... Ide akarunk költözni... ide KELL költöznünk! Mivel apu itt kapott állást, ezért a jó öreg és megszokott New Yorkot „ lecseréljük” a teljesen ismeretlen Forksra... Még mindig szélsebesen futottam a parton, és nem érdekelt hányan bámulnak meg. Nem szerettem soha sem, ha a figyelem közép pontjában álltam... most mégis egy ilyen helyzetbe hoztam magam... pedig ezeket a helyzeteket, megnyilvánulásokat kerülöm. De, ha egyszerűen elkapott a futás ritmusa, akkor elengedtem magam, mint amikor az oroszlán hajtja az elejtendő vadat. Nem számított semmi csak a sebesség és a friss szél, ami vagy épp lökött előre, vagy hátráltatott, és ezzel csak még sebesebb iramra késztetett. Most hogy elértem a part azon szakaszát ahol szinte nincsen senki sem, megálltam kifújni magam. Leültem egy padra, és azon gondolkodtam, hogy nekem mi is a bajom a költözéssel, addig, amíg egy eddig számomra ismeretlen ember meg nem szólított:
- Hát te? Mit keresel errefelé?- kérdezte kissé baljósló hangon, amitől bukfencezett egyet a gyomrom. Ez meglepő volt.
- Ki maga? Mit akar? Mit keres itt?
- Ki vagyok? Legyen elég annyi a kíváncsi természetednek hogy nem ember! És veszélyes! Főként most...
- Mit akar?- kezdtem bepánikolni . Mit akar ez a „nem ember”? És ha nem ember, akkor mi? És mit ért az alatt hogy veszélyes? És mi az, hogy főként most? És mit jelent ez rám nézve? Meg akar ölni? Jézusom! Pont azt akar: megölni!
- Sose volt még ilyen kíváncsi áldozatom. – aha tehát sorozatgyilkos ... ez nem jót jelent rám nézve. Esélyem sincs, de talán ha futnék ... – De, szerintem hogy mit akarok arra te is rájöttél valamilyen formában... ,csak nem teljesen.
- Mit akar?- húztam az időt hogy még egy kicsit kifújhassam magam, aztán teljes erőből futhassak.
- Ó... ugyan ne mond már hogy nem jöttél rá...- ekkor elkezdett közelíteni – hát téged... vagyis egy részedet! De így is úgy is meg halsz, szóval mondhatjuk hogy téged.
Ez a „nyíltan beszélés a saját tulajdon halállamról” téma megzavart. De őt is valami megzavarta, ezért, nyertem egy kis időt, hogy gyorsan végig pásztázzam a környéket és találjak valami utat a civilizációhoz. Ő még mindig nem figyelt ide valami más elterelte a figyelmét nem tudom, hogy mi de akármi is volt az, áldom az eszét, mivel megtaláltam azt amit kerestem. Egy ösvény, amin - remélhetőleg – jöttem. Még szerencse hogy el tudtam valahonnan rugaszkodni és hogy pihentem egy kicsit. Úgy csináltam mintha le ejtettem volna a karkötőm és felvenném, de csak azért, hogy rajthelyzetbe kerüljek és teljes erőmből futhassak. Sajnos ő is észrevette hogy menekülök, és rögtön mellettem termett. Ez még gyorsabb iramra késztetett. Közben meg mint ha csak versenyeznénk mellettem futott, és beszélt hozzám:
- Tudod még senki sem volt ilyen gyors, mint te, és ha már alkalmam nyílik rá, akkor kihasználom a helyzetet. Lássuk, meddig bírod még. - majd egy őrjítő morgást hallatott, amitől még jobban megijedtem. Az ijedtség még nagyobb iramot diktált nekem.
- Nagyon ügyes!- mondta elismerően. Hát valahogy most nem az ő szájából akartam hallani az elismerést...- Most akkor kapcsolhatunk a következő fokozatra...- és én azt hittem, hogy gyorsítani fog vagy megint morog, de nem ezt tette. Megragadta a karom, és neki vágott a földhöz. – Na, akkor most, hogy meglehetősen kifáradtál folytathatjuk... - ezzel elindult felém és én becsukott szemekkel és kifulladva vártam a halálom. Ilyenkor ugye lepörög az ember élete a szeme előtt, de nálam nem történt semmi sem! Csönd, csönd és sötétség. Aztán hirtelen megszólalt, és nekem rögtön felpattant a szemem:
- A fenébe! - egy öklös a fába a fejem mellé - mert már mellettem térdelt-, és már el is tűnt.
Nem tudom mi váltotta ki belőle ezt az „a fenébe-t” de nem is nagyon érdekelt. Most csak egy dolog érdekelt: eltűnni innen, de nagyon gyorsan! Ezt meg is valósítottam. Pár percen belül már otthon voltam. Ám nem várt „ajándék” várt rám az ágyamon. Egy papiros összehajtva, amin ez állt:
„Még találkozunk. Ígérem! Nagyon a szívem csücske lettél! És máskor nem lesz ekkora szerencséd, hogy a kutyák beleavatkoznak a mi kis dolgunkba. Egyébként nagyon szép a szobád! Remélem nem bánod, hogy egy kis ajándékot is hagytam itt. De úgy éreztem, hogy tudnod kell arról, hogy lesz még következő találkozásunk is. Csak még nem tudni, hogy mikor...”
Hát köszönöm, de inkább nem lennék pont az Ő szíve csücske! És milyen kutyák? Egy ártalmatlan kutyától ijedt volna meg az a „nem ember”? ! Ez nevetséges. És hogy jutott ide be a szobámba...?Na ez már nem nevetséges hanem ijesztő...