Utolér a sors - 4. fejezet

A repülő út

Másnap amint felkeltem megpillantottam anyát az ágyam szélén, és engem nézett. Nem tudtam, hogy hova tegyem azt, hogy nem vette észre hogy felébredtem, és csak sírt hangtalanul. Én törtem meg a csendet:

- Szia, Anyu!

- Szia, Amy! – nem tudom, hogy miért beszélt velem úgy mintha egy ismerősével beszélt volna és nem a lányával.

- Mi az? – láttam az arcán, hogy valamit készült elmondani, csak még nem tudtam, hogy mit.

- Szedelőzködj! Indulunk Clara nagyihoz! Most!

- Mi?

- Hallottad! Szedd össze a cuccodat! Sietnünk kell!

- Mi? Miért?

- Időben meg fogod tudni, hidd el…

- Oké. – törődtem bele. Nem volt kedvem vitázni.

Gyors felkeltem, felöltöztem, majd nem sokkal később kezdtem hajigálni a cuccaimat a bőröndömbe. Nem is néztem, hogy mit rakok el, csak pakoltam. Ami a kezeim közé került az rögtön landolt a bőröndbe. Amint dugig pakoltam, rohantam le anyuhoz. Abban a reményben, hogy meg tudom mi a hirtelen utazás oka.

- Anyu! Megtudhatnám, hogy miért megyünk idő előtt Phoenix-be?

- Ki mondta, hogy Phoenixbe megyünk?

- Hát nem Clara nagyihoz megyünk?

- De.

- És ő Phoenixben lakik!

- Jobb szó a lakott!

- Akkor most hova megyünk?

- Természetesen Forksba.

- Mi?

- Jól hallottad! Gyere indulunk! 20 perc múlva indul a gépünk! Igyekezz!

Felfogtam, hogy anyu mit mondott, és tudtam is hogy meg kéne mozdulnom, de nem tudtam... Mintha megkövültem volna. El akartam mozdulni, de nem sikerült. Végül körül ölelt a feketeség, és a következő pillanatban már arra eszméltem fel, hogy a kocsiban ülök, és anyu szólongat. Elájultam volna?

- Amy? Amy?

- Mi van?

- Mi az hogy mi van? Az előbb úgy estél össze, mint egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait! És te meg tőlem kérdezed, hogy mi van?

- Nem kéne indulni?

- Oh. De.

Én lezártnak tartottam a témát, de ő nem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy öt percenként kérdezgette, hogy, hogy vagyok, vagy, hogy nem érzem-e rosszul magam. Én meg azon kaptam magam, hogy egészen belemerültem a gondolataimba, mivel észre se vettem, hogy oda értünk, és hogy már a repülőn ülök. És azt sem hogy egy egészen helyes pasi ül mellettem. Erre is csak akkor eszméltem, mikor ebből az állapotomból egy ismeretlen hang zökkentett ki.

- Helló! Ez nem a tied?- mondta érces hangján, ami remekül illett a rezes árnyalatú bőréhez. S a kezében a csatomat tartotta.

- Oh... Észre sem vettem, hogy... elhagytam... Köszi. – mondtam kissé akadozva.

- Szívesen.

- Egyébként, szia. – kissé elpirultam, mivel el is felejtettem köszönni, annyira bele voltam feledkezve a gondolataimba az előbb.

- Szia. Ismét! Jaramie vagyok!

- Én Amy!

- Ja ezt vissza adnám. – és már nyújtotta is a csatomat.

Én meg raktam a táskámba.

- És hova utazol?- kérdezte.

- Forks. – válaszoltam miközben a táskámban kotoráztam. - Te?

- Én az az melletti rezervátumba.

- La Pushra?- kérdeztem megdöbbenve.

- Igen. Van valami baj?

- Nem nincsen. Csak Nem gondoltam volna, hogy te Quileute vagy.

- Ami azt illeti csak félig.

- Ez nem értem.

- Az apám Quileute volt, de az anyám nem. De ami azt illeti az anyám is valami félvér volt, mivel volt benne indián vér is, de az apja nem indián volt. Mái napig nem tudom, hogy mi volt a nagyapám. Mindig csak azt mondták, hogy örüljek, amíg nem tudom.

- Ez azért egy kicsit fura. Meg jó részt zavaros.

- Hát akkor képzeld, hogy milyen lehet nekem! És neked van valami ilyesmi csavaros élettörténeted?

- Hát az én családom szokványos. Anya, apa, gyerekek. Az én esetemben csak gyerek! Mivel nincsen tesóm. De nem is nagyon hiányzik. El vagyok én egyedül.

- Ez nem rossz? Mármint hogy egyedül vagy?

- Hogy egyedül?

- Miért te hogy értetted az egyedült?

- Jaj Istenem! Szerinted?

- Mit tudom én!

- Miért te melyik verzióra gondoltál?

- Ami azt illeti a párkapcsolati helyzeted is érdekelne. – mondta egy csibészes mosoly kíséretében. Nekem meg majdnem meg állt a szívem.

- Nem vagyok foglalt. – erre a mondatra felcsillant a szeme. – És szeretem ezt az állapotomat! – tettem hozzá, nehogy még itt kikezdjen velem! Habár...

- Egyedül utazol?

- Dehogy is! – még az kéne! Nem bírnám le vakarni magamról az biztos!

- Akkor kivel? – csak én hallottam volna bele a kérdésébe a féltékenységet?

- Természetesen nem a nem létező barátommal! – nyugtattam meg. – Anyukámmal utazom a nagymamámhoz! És te kihez mész?

- Apámhoz. A napokban felhívott, és azt mondta, hogy sürgősen mennyek el hozzá. Nem tudom, hogy mi ilyen sürgős.

- Úgy ahogy én sem. – azt hittem, hogy nem hallja meg, mivel alig hallhatóan duruzsoltam ezt a mondatot az orrom alatt, lehajtott fejjel.

- Mi? Ezt nem értem!

- Nem is kell! – na ezt tuti hogy mindenki hallotta! Páran ránk is figyeltek...

- Én elregélem neked a fél élet történetemet, te meg nem mondasz egy szót sem, Ez így nem fair!

- Minek mondanák egy szót is? Vad idegen vagy számomra! Nem is ismerlek! Nincsen semmi kötelezettségem irányodba! – annyira ideges voltam, hogy szinte csoda hogy még ott maradt a feje a helyén, mivel szerintem már rég lerepült volna a helyéről a hangerőmtől, ha nem lett volna nálam magasabb, és nem kellett volna felnéznem rá.

- Jobban ismersz, mint hinnéd! És hidd el én is jobban ismerlek a kelleténél! – üvöltötte kikelve magából, nekem meg leesett az állam.

- Mi? Ezt meg hogy érted?

- Semmi. – mondta gyorsan, és az ablak felé fordult, és úgy tett, mint, ha nem is léteznék. De közben nagyon is figyelte minden szavamat.

- Mi az, hogy semmi! Az előbb még azt állítottad, hogy nagyon is tudod, hogy ki vagyok! Ami meg lep, mivel jó formán én sem tudom, hogy ki vagyok mostanság! – hú tudok én ilyen hangos is lenni?

- Hazudtam. – most már keresztbe tett karral ült.

- Ha-ha nagyon vicces. Szerintem inkább most hazudtál! Nagyon is valóságosan adtad elő az előbbi „hazugságodat”!

- Akkor valósághűen tudok hazudni.

Ekkor, mint egy végszóra megjelent anya, hogy meg nézze mi ez a csetepaté.

-Amy, mi ez a... – ekkor megakadt a szeme a mellettem ülő Jaramien, és egy gyűlölettől izzó pillantás kíséretében megszólalt – Tartsd távol magadat Amytől!

Jaramie pillantása nem tükrözött annyi gyűlöletet, az övé inkább szomorúságot, szenvedést, és mérhetetlen fájdalmat mutatott. Majd lemondó hangon megszólalt:

-Meglátom mit tehetek. Jashmine.

Mi folyik itt? Anyámat nem is Jashminenek hívják, hanem Brigitnek! Ezt most nagyon nem értem! És ezt velük is tudatni akartam!

- Mi folyik itt? Mi az, hogy Jashmine? És minek kellene távol tartania magát tőlem? Mármint nincsen semmi ellenvetésem, - na, most egy óriásit hazudtam! – csak nem értem! Beavatna valaki engem is?

- Maradj ki ebből Amy! Nem szeretném, ha bármi bajod esne... – most először nézett Jaramie a szemembe, hogy anya csatlakozott hozzánk. Nem tudtam mire vélni az aggódást a szemeiben. És még valamit. Féltés? Féltene engem?

- Ne kezeljetek így! Igenis akarom tudni, hogy mi ez az egész!

- Akaratos, mint mindig! – mondta Jaramie egy mosoly kíséretében.

- Semmi keresni valód a jövőjében, se a jelenében! – szűrte a fogai között anyám. De szeretem, ha engem mindenből kihagynak...

- De a múltjában volt! – ezt Jaramie címezte anyámnak, és neki leesett, hogy miről van szó, mivel még inkább gyűlölettől át itatott szemekkel méregette, de nekem viszont nem! Mi ez az egész? Mit titkolnak előlem?

Mint egy végszóra, bemondták, hogy pillanatok múlva leszállunk, és hogy szedelőzködjünk, ezért anyának el kellett mennie a helyére. Amit én nem is nagyon bántam, mivel, több kételyt már nem nagyon tudott volna befogadni az amúgy is terhelt agyam. Amint anya a helyére sietett, kérdőn néztem Jaramire, amire csak ennyit mondott:

- Sajnálom Amy! Nagyon sajnálom, de ezt nem csak tőlem kell megtudnod.

- Mi az, hogy nem csak?

- Nem nekem kell először elmondanom!- és már távozott is a helyéről. Majd mikor már majdnem az ajtónál volt, visszafordult és visszakiáltott nekem:

- Őrülök, hogy újra találkoztunk! – jelentőség teljesen megnyomta az „újra” szócskát. Gondolom ezzel anyámat akarta bosszantani.

Amint kiértünk a repülőtérből, kérdésre nyitottam a számat, de anya leintett. Ezek után némán ballagtunk a taxi felé, és a kocsiban sem szólaltunk meg. Amit valamilyen szinten nem is bántam, mivel gondolkozni akartam az előbbi szóváltásokon. „Jobban ismersz, mint hinnéd! És hidd el én is jobban ismerlek a kelleténél!” „Semmi keresni valód a jövőjében, se a jelenében!” „De a múltjában volt!”...