Utószó – Minden a helyére került...
(Amy szemszöge)
- Erőteljesebben rúgd meg! – utasított Athalie.
- De hisz ő a barátom! Nem fogom agyonra kínozni Carment! – puffogtam.
- Mennyivel jobban ment az edzés, míg Johannán gyakoroltál! – nevetett fel Netil.
Én csak kinyújtottam a nyelvemet rá. Amióta találkoztam apámmal, el tudtam fogadni a sorsomat, így most is, mint minden héten a hátsó udvaron gyakorolok. Eleinte Johannával, de miután elment, és elvitte magával Kenzit is-amit hozzáteszem alig akartam elfogadni, de láttam, hogy boldogok lesznek egymással, így útjára engedtem az egyik legjobb barátomat... – azóta Carmen váltotta fel Johanna helyét.
Tény és való, akkor kieresztettem a haragomat, amiért elszakítja tőlem Kenzit, de elengedtem, így most nincs elegendő harag bennem, és nem merek Carmenre támadni... Pedig más nem ér rá, így ő felajánlkozott...
A falka tagok mindig eltűnnek, bizonytalan ideig, Jaramie mostanában egy fontos ügyet intéz, amit persze nem hajlandó az orromra kötni! Athalie, Netil, és Philis tanítanak, Anabellel, és a Vadásszal pedig nem vagyok hajlandó gyakorolni.
Tudom, hogy kettejük közül kellene választanom, de az ellenszenvem nem engedi. Így hárult Carmenre a feladat...
- Takarítsátok fel ezt a kupit! Mára befejeztük... – sóhajtotta lemondóan Athalie.
- Várj! – mi a francokat akar Philis? – Van egy ötletem... Anabell! – és főleg vele? Jesszusom mi folyik itt?
Anabell pár másodperc alatt odaért, és egy kis Philis-el való konzultálás után oda állt elém.
- Támadj! – mosolygott, és felvette a támadó pozícióját.
- Miért tenném! Nem fogok veled harcolni! Ezt elhatároztam, még... még akkor...
Az „akkor”-t arra a bizonyos napra értettem, mikor bekerült az életembe, és majdnem véget is vetett neki a kis társaságuk! Ami mondanom sem kell, szétszóródott, és Demetrit sem találtuk sehol. Eltűnt, mint a köd!
- Nos, nem baj, ha félsz... – ezt most szándékosan csinálja?
- Nem félek!
Ugyan azt mondtam, hogy nem félek, mégis egy kicsi részem, a józanabbik, azt diktálta, nem szabad, mert veszélyes! Én pedig erre kicsinyke részre hallgatok!
-Philis elmondta! Ő csaknem tévedhet ezzel kapcsolatban! Tudod nem baj ha félsz. A te helyedben én sem állnék ki ellenem...
A szemében vad vágy csillogott, és száján mosoly feszített. Bennem pedig forrt a rég nem érzett vágy! Egészen pontosan azóta nem érzett vágy, mióta Johanna elment... Rosszul fogalmaztam az előbb! A józanabbik felemet inkább eldobom a fenébe!
-Nem. Vagyok. Gyáva. – szűrtem a fogaim között, és ösztönösen cselekedtem.
Rávetettem magam, így még meglepődni sem volt ideje. Legördültem róla, bukfenceztem egyet a sziklás földön, és éppen meghallottam még amint Athaile köszönetet mond Philisnek, aztán elöntötte az agyamat a vörös köd.
Anabell már ekkorra felállt, és támadásba lendült. Hozzáteszem sikertelenül, mivel meg fogtam a kezét, és egész egyszerűen a fának dobtam. Arról nagy reccsenéssel törtek le az ágak, s hulltak le a földre.
Hallottam, hogy Athalie adja az instrukciókat, de nem törődtem vele. Úgy éreztem a véremben van a harc, így inkább arra hallgattam.
Elrugaszkodtam a földtől, és a még mindig a fánál időző Anabellre vetettem magam. Olyan erővel szorítottam oda a kemény törzshöz, hogy én már az ő helyében visítoznék. Örültem a győzelmemnek, sőt mi több, imádtam ezt az érzést. Ezt Athaile hangja szakította félbe, és egyazon által észhez térített.
- Amy! Istenem! Na ez hiányzott már nekem! Tökéletes támadás volt! Ugyanakkor nem hallgattál rám...
- Nos, bocs. Csak úgy éreztem, én jobban tudom... – szégyelltem el magam.
- Igen, igen! Az ilyen mondatokból származnak a komoly sérülések! Legközelebb hallgass rám...
- Igenis kapitány!
Kihúztam magam,és tisztelegtem, majd mosolyogva hozzá tettem.
- Köszönöm Philis...
- Nagyon szívesen! – mosolygott, és besétált a házba.
Én is bementem volna a házba, hanem látom meg Jaramie-t az erdő felöl közeledni. Így maradtam annál, hogy oda futok hozzá, és a nyakába vetem magam. Apró csókot lehelt ajkaimra.
- Szia! – még egy apró csók, majd folytatta – Szeretnék valamit kérdezni...
- Szia, neked is! Várj, előbb had mondjak valamit! – láttam, hogy mosolyog, így ezt a beleegyezésének vettem, így folytattam – Képzeld! Anabellel harcoltam! Úgy értem, tényleg harcoltam, és olyan... felemelő érzés volt, hogy... Isteni! – a mosolyom nem tudott eltűnni az arcomról.
- Amy, ez fanasztikus! – osztotta ő is az örömömet, majd megcsókolt.
Hosszú érzelmekkel teli csókja hiányzott már nekem annyira... Mint már mondtam, sosincs itthon...
Homlokát az enyémhez értette, és úgy folytatta a beszédet.
- Mit szólnál, ha mi ketten elutaznánk egy mesés helyre, ahol nincs más, csak te, meg én? - mosolygott.
- Hát, nem mondom, örülnék neki! Nagyon örülnék... –csókoltam meg megint az ajkát.
- És ha ezt nászútként tennénk meg? – elengedte a kezemet, belenyúlt a farmerja zsebébe, és elővett egy gyűrűt. Egy arany gyűrűt, melyen vékony aranypántok tartották helyén, a közepén lévő ezüst virágot, minek minden egyes szirmát apró, csillogó gyémántocskák ezre fedte. – Amy, leszel a feleségem?
Örömittasan imbolyogtam, és szerelemtől túlfűtött hangon válaszoltam.
-Igen igen és igen! – nevettem fel, és megcsókoltam ajkait újra, és újra.
Minden a helyére került! Elfogadtam a sorsomat, ami ellen nem hadakozhatok, rátaláltam az igaz szerelemre, és ettől a pillanattól fogva Jaramie jegyese vagyok! Hosszú, fájdalmas hónapok teltek el azóta, hogy először találkoztam a Vadásszal, de köszönettel tartozom neki. Mert ha ő nincs, nem lennék az, ami most... Boldog ember, aki büszkén néz a jövő elé...
Jaramie ráhúzta a bal kezem gyűrűsujjára a gyűrűt.
Igen... Most már, tényleg minden a helyére került...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése