Hellóka!:)
Úgy néz ki, ma nagyon írós kedvemben vagyok!:) Tudom, tudom, ezt a hirtelen jött erőt, az új fejezetre kellene fordítanom, de gondoltam felteszek még egy szereplős képet! Na itt is van:
Szerintem ő is nagyon jó lenne Amy-nek! Na mind egy is! jöjjön még aminek jönnie kell! Berakok egy két rajzomat! Ha nem nagy kérés akkor kérnék kritikát! Az új fejezethez is!! :P NA akkor itt vannak!:)
Hellóka!
Itt keresgélek a www.pyzam.com -on, és találtam egy TALÁN ide illő kinézetet! itt a link:
Ide katt!
Nem tudom, hogy nektek melyik tetszik jobban, de indítok egy újjabb szavazást, és ott, vagy itt hsz.-ben döntsétek el!:)
Előre is köszi!:)
Ui: A betűszínt természetesen úgy változtatnám, hogy rendesen olvasható legyen! Személy szerint nekem nagyon tetszik!;)
Ébredés utáni sokk
Elaludtam. Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de abban biztos voltam, hogy Jaramie végig a közelemben volt. Mikor eljutottam ébredezésem határához, egy kép villant be a szemem elé. Egy vámpír nő egy ébenfekete farkas teteménél guggolt. Éppen rám nézett, és látszott a szemeiben a vad vágy, hogy ne csak a farkassal, de velem is végezzen. Szó szerint felriadtam. A körülöttem lévők meg is rémültek. Jaramie ijedten rám nézett, és megkérdezte.
- Mi a baj?
- Semmi! – válaszoltam gyorsan, hogy megnyugtassak mindenkit. De valószínűleg ez nem hatotta meg őket. – Csak egy rossz álom. – hitegettem inkább magam, mint őket. De olyan valóságszerű volt...
- Az a lényeg, hogy elmúlt. - mondta Jaramie megnyugtató hangon. De neki mindig megnyugtató hangja van, ha akarja, ha nem!
--Igen. De olyan élethű volt...
- Ezt hogy érted? – kérdezte Netil érdeklődve. Ami nem lepett meg, mivel mindig is aggódott értem. De Philis is kíváncsian figyelt a szőke fürtjei alól, ami viszont meglepett.
- Csak túl valóságszerű volt! Ennyi. Lehet, hogy egy álom folytatódása...
- Az lehet. De nem tudhatjuk biztosra. Ha bármi ilyen álmod lesz, szólj! Rögtön! Rendben? – ezek a mondatok Athalie szájából hangoztak el. Én válaszként egy aprót bólintottam, majd elvesztem Jaramie nézésében. Legszívesebben végig rajzolnám az ujjaimmal az ereket, amik behálózzák a karját, a nyakát, az arcát... És azok a gyönyörű barna szemek... na meg a telt ajkai...ummmm. Észrevettem, hogy az ő szemei sem járnak messze az én ajkaimtól. De ha megtudja, hogy mi vagyok, hozzám se akar majd érni többet. És én azt nem akarom. Nagyon nem! Én éppen az ellenkezőjét akarom! Hogy el se akarjon engedni! Mért én sem akarom őt! Soha!
- Látom, elfoglaltak vagytok, de én azért mégis csak beszélnék veled, ha nem baj. – szólt hozzám Netil.
- Ja.. Öhm. Oké. Rendben. – vettem le zavartan Jaramieról a pillantásomat, és átfüggesztettem nagy nehézségek árán Netilre. Ami nagyon is tetszett, az, az volt, hogy Jaramie is ugyan olyan nehézséggel vette le rólam a szemét, sőt még egy sóhajt is hallatott.
- Bocsi srácok, de úgy értem négy szem közt!
- De hát... ! – kezdtem volna felháborodva, de leállítottam magam – Vagyis úgy értem, hogy ja. Jó. Persze. Miért is ne?- adtam meg magam végül. Fájó szívvel néztem végig, amíg Jaramie lassan átballag a másik szobába, ahol Philis várta. Mi ez? Kettős vallatás?
- Szóval tudod hallom a gondolatokat, meg minden... – mondta, miközben lekuporodott az ágy tövében elhelyezett székre, amin az előbb még Jaramie foglalt helyet. Én meg észbe kaptam, hogy az eddigi összes gondolatomat hallotta... Lesápadtam még a gondolattól is. – Nyugi! Nem kell így megijedni! – Valóban?- kérdeztem tőle gondolatban- Igen valóban! Semmi okod a szégyenkezésre! Ez normális! – nyugtatgatott, de én nem igen nyugodtam meg! Szerinted az normális, hogy egy vámpír beleszeret egy emberbe, és az a vámpír ráadásul keverék? Válaszul csak egy aprót, de határozottat bólintott. majd szóban folytatta. – És honnan is tudod, hogy Jaramie nem-e ugyan olyan mutáns, hogy a te szavaiddal éljek!- na ez az amire már nem tudtam mit felelni. Jaramie nem lehet mutáns! Nem lehet olyan, mint én! Nem lehet! Ez képtelenség! Egy olyan gyönyörű teremtés, mint ő, nem lehet szörny! Ez lehetetlen! Nem lehet! – És mi van, ha igen?
- NEM! – ordítottam, és kirohantam a szobából át abba a szobába, ahol Jaramie és Philis voltak. Megállt a szemem az ugyanolyan dühös Jaramie arcán, majd újra ordítottam – NEM! AZ NEM LEHET! – ekkor buggyant ki az első könnycsepp, majd a második, és a harmadik, és neki iramodtam az ajtónak. Újabb három könnycsepp, és már ott is voltam. Hét könnycsepp, és elértem az erdő szélét. Tíz könnycsepp, mire majdnem azon a helyen voltam, ahol a Vadásszal való incidens történt. Három könnycsepp múlva pontosan ott voltam. Huszonhárom könnycsepp hullott ki a szememből, mire lépések zaja csapta meg a fülemet. Ismeretlen lépések zaja...
Bocsi hogy ilyen kevés lett, de ebbe a fejezetbe nem akartam mást tenni. Sőt ha már itt tartunk nem is ezt akartam tenni! Lenne egy kérdésem! Ki akarja azt, hogy ez a beszélgetés Jaramie szemszögéből is le legyen írva? Írjátok le hozzászólásban, és persze az előző bejegyzésről se feledkezzetek meg, hogy melyik a legszimpibb kép számotokra!:) Na pá&pusz!
A rock legyen veletek! Na meg a Twilight!:)
Sziasztok!
Ma nem sokáig jutottam a 10. fejezettel, mivel apuhoz is kellett mennem, szóval egy két órája kezdtem csak, és most tartok egy oldalnál kb. Na mindegy is! Holnap kész lesz! TUTI!! Addig is! Hoztam egy két képet Amy-ról, és Jaramie-ról! JAramie-ról nagyon kevés van. Mondjuk Amy-ról se több szóval... Na nem is kertelek itt tovább itt vannak! Ja a szemszínt majd valahogy megoldom valamilyen programmal... Nem tud valaki valamilyen programot amivel ezt ki lehetne küszöbölni?
Amy:
1.
2.
3.
Jaramie:
1.
2.
Na egyenlőre ennyi lenne amit találtam a gépen, meg a neten. Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi, de ez is több mint a semmi!:) Lécci írjáktok meg hozzászólásban, hogy melyik tetszik a legjobban, vagy melyik illik rá az adott karakterrer. Pl. A Tanács tagjairól egyetlen képem sincsen még. Lécci küljétek a címemre a képeket amiket írtam a Lenne egy kérésem c. részben is. Nagyon nagy segítség lenne!Köszi előre is!:)
Írjátok le nektek melyik a legszimpibb ezek közül! Léciii! KÖszi
Pápá!:)
A rock legyen veletek! Na meg a Twilight!
Ui: Amúgy meg lett a szemüvegem, szóval kristálytisztán látok végre!:):) *XXL-es vigyor* Az esetleges (helyesírási) hibákért 1000 bocs, de már nagyon féradt vagyok, és nagyon hülyeségeket gépelek már itt a vége felé, szóval .... az értelmetlen mondatokét is bocs. Meg hogy csúszott a fejezet meg stb. de megyek is. Nehogy ez a bejegyzés is úúgy járjon mint a 10. fejezet: egy oldalt le kellett törölni, mert baromság volt az egász! Teljeseen hülyeséget írtam. Még a szereplők leírását is összekevertem, meg a neveket, szóval juuuuj. Na mentem aludni! PÁPÁ!!
Egy lépés a végzetünk felé
Ültem a farönkömön, az egymással versenyző hullámokat nézve. Még a természet is az én hangulatomhoz igazodott. Az ég még a szokottnál, is borúsabb, a hőmérséklet csak kicsivel nulla felett lehet. Csípős szél fúj, de nem törődöm vele. A térdemet átkarolva próbálom magam melengetni, miközben gondolkodom. Hogy min? Jó kérdés. Lehet, hogy a pár nappal ezelőtti szakításunkon Daniel-el, de lehet, hogy az ez utáni életemről. Nehéz eldöntenem. Hisz mind a kettő szomorú tény, számomra. De most határozottan arra a napra emlékszem vissza, mikor elküldött.
Verőfényes reggelre ébredtem. Semmi sem mutatta jelét az ez utáni „katasztrófának”. A madarak csicseregtek, a felhők eltűntek az égről, csak a nap ragyogott kitartóan. Gyönyörű idő volt. Csábítottak a természet hangjai, így lementem a partra sétálni. Annyira belemerültem a parton játszó gyerekek tanulmányozásába, hogy alig hallottam meg a telefonomat, ahogy a kedvenc dalomat üvölti. Így az utolsó csörgésre vettem fel. Daniel volt. Láttam előre a kijelzőn. Megörültem, mint mindig, ha ő hívott. Egy pillanatra a semmiből bekúszott egy felhő a nap elé. Hallottam, ahogy a gyerekek feljajdultak. Majd felvettem.
- Halló?- szóltam bele csilingelő hangon.
- Szia Liz itt Daniel!- hallatszott a hangján, hogy nem nagyon akarja ezt a beszélgetést sokáig húzni.
- Igen. Mit szeretnél?
- Mondani szeretnék valamit, de nem telefon téma.
- Akkor gyere le a partra! Úgyis pont itt vagyok.
- Rendben. Megyek. Szia!
- Szia!- mondtam, de csak magamnak, mivel már letette a telefont.
Leültem a fatörzsemre. Arra, amin mindig is szoktam ülni, és vártam. Amíg vártam azon gondolkoztam, hogy vajon mi az a „nem telefon téma”? Sokáig nem jutottam a gondolkodással, mert nem sokára megérkezett Daniel.
- Szia Liz!
- Szia! Mit akartál mondani?- néztem fel rá.
- Hát tudom nehéz ezt kimondani, de valahogy csak a tudtodra kell adnom... – hezitál... ez nem jó jel!
- Mond már! – nógattam, miközben felálltam. Csak nem lehet olyan szörnyű...
- Hát jó! Szakítani akarok veled! - ... vagy mégis?
- Mi? – mi az hogy szakítani akar? Tegnap még semmi baja sem volt! Ma meg csak úgy szakítani akar?
- Jól hallottad! Sajnálom, de nem mehet ez így tovább...
- Hogy? – kérdeztem. Vagy az ordítottam jobb kifejezés?
- Úgy, hogy már nem érzek irántad semmit sem.
- Mióta? – nem tudtam felfogni, hogy egyik napról a másikra kiszeret belőlem!
- Egy ideje. Csak halogattam a dolgot, hogy ne okozzak annyi fájdalmat.
- És mire mentél vele? Ugyan úgy szenvedek most, mint akkor szenvedtem volna. Vagy még jobban!
- Sajnálom! – mondta, és indult felém, hogy megvigasztaljon. Megvigasztaljon? Ezek után?
- Nekem te ne sajnálgass itt senkit! Főleg engem ne! Azok után, hogy lapátra tettél, még van merszed itt ácsorogni, valami bocsánatkéréssel? Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! Érted? Soha többé!- üvöltöttem kikelve magamból.
Ezzel el is ment. Leroskadtam a homokba a fatörzsem mellé, és sírtam. Közben az eget beborították a felhők, és az eső is rákezdett. Lassan már meg sem tudtam különböztetni az esőcseppeket a könnycseppjeimtől.
Az emlék hatására újra zokogni kezdtem. Csöndesen folytak a könnyeim, miközben a tengert bámultam. Időközben az eső is csöpörögni kezdett, és a fatörzsemet elárasztották az aprócska fekete pontok, amik engem is megcéloztak. Nem sokkal később már zuhogott, de még így is gyönyörű volt a tenger. Senki nem volt kint rajtam kívül. Ilyen időben természetes is volt, hogy kihalt a part. Az eső csendesedni kezdett, és végül el is ált. A nap is megjelent a színen, és az eső utó hatásaként egy szivárványt véltem felfedezni az égbolton. Gyönyörű volt. Ez a látvány, hogy egy kiadós zápor után milyen csodát visz végbe a természet a nap segítségével, arra késztetett, hogy felálljak, és elinduljak. Hisz az élet útján vannak göröngyök, amikben elbotolhatunk, de fel kell állnunk, hogy meg tegyük a következő lépést a végzetünk felé...
