Utolér a sors - 19.fejezet

„Szerintem ő miattad jött ide.”

(Amy szemszöge)

   Kylet mindenki követte a nappaliba. Nem egészen értettem, hogy milyen legendáról papolt az előbb, így a kíváncsiságom hajtott előre, és én is a mindenki közé tartoztam! Mikor már észrevette, hogy az eddig kint lévők mind a nappaliba gyűltek, és kíváncsi tekintettel fürkészik, köztük én is, felragyogott az arca, és belekezdett.

- Tudjátok, mikor még a Tanács sem jött létre, - mutatott teljes karjával a Tanács tagjai felé – még jóval Broshua létezése előtt, volt egy szinte ugyan olyan társaság, mint a Tanács!- ezen mindenki meglepődött, de Kyle csak folytatta – Azért csak szinte, mivel ők nem vámpírok voltak, hanem – ekkor Kyle Jaramiere pillantott, majd rám, és folytatta – hanem alakváltók! – a kíváncsiságot, és a feszültséget szinte tapintani lehetett a szobában. A kinti zajok is elhallgattak, mintha csak arra figyelmeztetnének, hogy nagyon fontos rész következik! – Azok is hárman voltak! Az egyik az ember, vámpír, vagy alakváltó múltját, a másik a jelenét, és a harmadik a jövőjét látta! Tudom furcsa, hogy már réges-régen megjósoltak benneteket. - kezével felénk intett –Egyszer mikor a másik kettő nem figyelt oda, az aki a jövőt látta, értesítette a volt falkám elődeit, hogy te egyszer meg fogsz születni, és ...- ekkor rám szegezte bánatos arcát, és mélyen a szemembe nézett.– és elpusztítod a felkelőket. Valamint azt is látták előre, amint – ekkor szemét a padlóra szegezte, és bánatos arccal így szólt – amint én elárulom a fajtámat azért, hogy te életben maradj...– bennem hatalmas bűntudat keletkezett, és elengedtem Kenzit, aki még mindig tartott.

    Ezt rögtön megbántam, mivel a lábam alól kikerült a talaj, és a padló felé zuhantam. Arra számítottam, hogy Jaramie elkap, de csalódnom kellett, mivel az aki elkapott, az nem Jaramie volt. Se Kenzi, hanem Kyle. Kenzi mögötte, majd leghátul Jaramie.

- Sajnálom! – lihegtem Kyle arcába.

- Mit? Mit sajnálsz? – kérdezte érthetetlen arckifejezéssel.

- Azt, hogy miattam lettél áruló! Hogy miattam árultad el a fajtádat! Az ellenség miatt! Miattam... – suttogtam az utolsó szót egyenesen a szemébe, majd kibuggyant az első könnycseppem...

- Ne sírj miattam! Értem aztán nem éri meg! – letörölte a könnycseppem, és talpra állított. Eközben a másik kettő férfi is ott sürgött forgott mellettünk. Jaramie rögtön a karjaiba volt, miután Kyle elengedett, majd távozni készült.

- De hogy is nem! – szóltam neki két szipogás között, mire visszafordult – Érted megéri! Megmenteted az életem! Az életünk! Mindannyiunk életét! – miután befejeztem, nem mondott semmit sem, mosolyogva csak hátat fordított, és elment.

   Gondolom járőrözni, mivel egy pár farkas követte a lábukon egy odacsomózott nadrággal. Kenzi is indult volna, de Jaramie leintette.

- Nem, nem kölyök! Nekem kell mennem! Te addig maradj Amyvel! Oké?

- Oké! De nem vagyok kölyök! – mondta dorgálóan.

- De fiatalabb vagy nálam, és nekem ez épp elég! – a szája mosolyra húzódott, és gyengén odaöklözött Kenzi vállára.

   Mire Kenzi is elmosolyodott. Még adott egy puszit a homlokomra, majd ment a többiek után. Addigra csak hárman voltunk a szobában. Carmen, Kenzi, és én.

- Na gyere Amy! Csináljunk valami finomat a mi farkaskáinknak! Biztos éhesek lesznek, ha megjönnek a járőrözésből! – invitált Carmen a konyha felé.

    Kenzi átnyújtott Carmennek, és már mentünk is.

- Mit gondolsz, mit ennének? – kérdezte Carmen a hűtőben lévő alapanyagokat nézegetve.

- Fogalmam sincs! Szerintem bármit megesznek, ha éhesek... – adtam a választ.

- Igazad van! – ezzel kihúzott a mélyhűtőből egy csomag húst, és mellé vett jó néhány krumplit a zöldséges ládából. – A sült hús mellé jó lesz a krumplipüré!

- Ha egy kotyvasztott valamit raknál eléjük, azt is megennék! – mondtam röhögcsélve- Hisz ismered őket...

- Igen! Ismerem... – mondta mosolyogva Carmen. – Egészen elképesztő dolgokat mondott ez a Kyle ...

- Igen! Még hogy én legenda... Jesszusom! – mondtam szörnyülködve.

- Én nem ezen lepődtem meg...Ez nem meglepő! – mondta merő gúnnyal, miközben elkezdte pucolni a krumplikat. – Tudod én min lepődtem meg? – kérdezte, miközben odafordult hozzám. A kezével még mindig a mosogatót markolta, és a hátával is nekidőlt. – Azon, hogy árulónak nevezte magát! Igen a volt falkája biztos annak is tartja, de... mi nem! És most már – legalább is szerintem – a falkánkhoz tartozik! – furcsa volt hallani Carment, amit ő is a családjaként beszél a farkasokról, és kiáll mellettük! Jobban, mint bárki...

- Ez tényleg furcsa... De az sem elhanyagolható, amit rólam mondott! – néztem rá szúrós szemekkel.

- Amy! – fordult felém teljes testel, kezében egy törölgető ronggyal – Idefigyelj! Semmi szokatlan, vagy elképesztő nincs abban, hogy legendák lennétek! Elvégre Jaramie élő ellentmondás! Te meg ennek az élő ellentmondásnak vagy a szerelme! Elvégre semmi szokatlan nincs ebben ugye?- nézett vissza rám szinte ugyan olyan szúrós tekintettel.

   A különbség csak annyi volt, hogy neki szúrósabbra sikerült...

- Jól van na! – nyafogtam neki.

- Na látom végre belátod, hogy semmi ésszerűtlenség nincsen ebben! Szóval ez a téma letudva! Segítenél megpucolni a krumplikat? Egyedül nem leszek kész, mire hazajönnek a farkaskáink! – mondandója közben mosoly ült ki az arcára.

- Oké, oké segítek! – és már fogtam is a kést, és egy tál krumplival a kezemben Carmen segítségével átültem az asztal másik felébe.

   A krumpli egyenetlenül forgott a kezemben egészen addig, amíg Carmen félbe nem szakított.

- Amy?

- Hmm? – pucoltam még mindig a krumplikat.

- Észrevettem, hogy... Nem is tudom, lehet, hogy hülyeség, de mégis! – kertelt Carmen.

- Mond csak! – biztattam, miközben a pucolt krumplit egy vízzel teli tálba tettem, és kivettem az utolsót a másik tálból, majd pucolni kezdtem.

- Ne gondolj semmi rosszra, de szerintem ez a Kyle ... szóval.

- Mi van vele?- fordultam fél testel felé.

- Szerintem, – köszörülte meg a torkát, és a tál fixírozása helyett a szemembe nézett – Szerintem ő miattad jött ide.

- Hát persze! Azért hogy lássa a legendát! Te mondtad, hogy nincsen semmi rendkívüli ebben! – válaszoltam egykedvűen, és tovább pucoltam a krumplit.

- Nem! Én úgy értem, hogy miattad! Egyes egyedül miattad!

- Ezt nem értem! Mit akarna tőlem? – kérdeztem miközben a megpucolt krumplit a vizes tálba tettem, majd magam elé kezdetem húzni, mikor egy kéz elkapta a csuklom, és megállította a folyamatot.

- Mit akarna? Szerinted miért fogott meg olyan nyilvánvalóan? Vagy, miért nézett rád úgy? – kérdezte feldúltan.

- Hogy? – értetlenkedtem. Szerintem tök normálisan nézett rám! Nem tudom, hogy mi baja van ezzel Carmennek...

- Jaaaaj! – emelte a szemét az ég felé - A bevésődés eltakarja az eszednek azt a felét, ami érzékeli, ha egy pasinak bejössz? – nézett rám rosszallóan.

- Lehet! – nyilvánítottam ki. Elvégre nekem nem létezik senki más, csak Jaramie!

- Kyle miattad jött! És ez nem jó! Szeret téged! Nem érted? De nem szerethet! Nem szerethet téged! Az csak rosszat szülne! Mit szólna hozzá Jaramie? Vagy... – próbálta aggodalmát egy ideges nevetéssel tettetni, de engem nem tudott átverni! Kihallottam a szavai közül a valódi aggodalmának jelentését.

- Vagy te? – fejeztem be a félbe maradt mondatát.

- Nem rólam van itt szó! Nem ezt mondtam! – hadarta idegesen Carmen.

- De akartad! – mutattam rá vádlón.

- Nem! Nem akartam! Hogy is akarnék ilyet mondani! Ugyan mi közöm van hozzá? – ködösítette Carmen a nyilvánvalót.

- Héééééééé! Te! Te féltékeny vagy! Neked bejön Kyle! – rántottam le a leplet. És vádlón rávigyorogtam.

- Nem! – vágta rá gyorsan.

- Dehogy is nem! Az első perctől kezdve! Nekem nem tudsz hazudni!  - a vigyorom még mindig nem lankadt le.

- Ho... Ho... Hogy tudsz ilyent feltételezni rólam? – szemét körbefuttatta a plafonon miközben előjött az az ideges nevetése. – Ez még viccnek is rossz! Hogy Kyle? Bejön? Nekem? – újabb ideges nevetés, ám most csípőre tett kézzel egybekötve.

- Nekem ne hazudj! Ki hallom a hazugságaid közül az igazságot tudod nagyon jól!- dorgáltam meg, és már az én kezem is a csípőmön lakolt.

- De... – Carment egy másik jól ismert hang szakította félbe.

- Sziasztok lányok! – köszöntött mosolyogva minket Kyle – Ki hazudik kinek?

- Oooo! Senki! – hárította volna el a témát Carmen bíborvörösre színezett bőrrel, de én most sarokba szorítom.

- Nem! Nem! Nem! Hacsak a bizonyos személyt Senkinek nem hívják... – egy jelentőségteljes pillantással Carmenre néztem, aki – ha lehet az előző ábrázatát fokozni – még vörösebb lett...

- Na mind egy! Oldjátok meg magatok lányok! – fordult ki Kyle a konyhából, majd vissza – Mire haza érünk üssetek össze valamit! A többiek – beleértve engem is -, szó szerint farkas éhesek lesznek... – kuncogott a maga viccén, majd tovább somfordált.

   Mi meg egyedül maradunk a konyhában. Én a kételyeimmel, Carmen pedig a takargatott dolgaival...

Utolér a sors - 18.fejezet

Bonyodalmak

(Amy szemszöge)

   A következő 2 hetet is ágyban töltöttem, de legalább Jaramie velem volt. Éreztem teste melegét, ami a farkas génjeinek köszönhetően néha sütötte a bőrömet, de nem érdekelt! Csak azért érzem így, mert még nem épültem fel! Amint rendesebb lesz a vérkeringésem, onnantól kezdve nem fog perzselni Jaramie bőre.

    De addig mindig el fog húzódni, amikor megérzi, vagy látja rajtam, ha túl sokáig tartott a karjaiban ahhoz, hogy túlmelegedjek a megengedett hőmérséklettől. Ilyenkor erőtlen ujjaimmal próbálok ellenkezni az ellen, hogy eltávolodjon tőlem. Próbálom még jobban oda préselni magam hozzá, de ennek is csak az a vége, hogy miután elalszom, áthelyez az ágy hidegebb felére, és az, az mellet lévő karosszékben várja meg míg felébredek. 

    Én persze utána korholom, hogy miért csinálta ezt, de olyan erőtlen vagyok, hogy elveszti a hitelességét... De ő ennek ellenére is odajön hozzám, és újra a karjaiba von. 

   Így telnek a napjaim. A napok múlásával erősebbnek éreztem magam és nem voltam olyan fáradékony, mint eleinte. A szervezetem az ötödik hét végére hivatalosan is helyre állt! Egy baj volt. Járni még nem tudtam rendesen! Így mindig kellett egy önkéntes, aki vagy a karjaiban hordott, vagy segített járni. Ez az önkéntes általában Jaramie volt, vagy Carmen. Néha napján Kenzi.

   Tökéletesen alakult minden! Kezdtem megerősödni annyira, hogy mozogni tudjak, igaz járni még mindig nem voltam képes, de ez is nagy haladás volt 5 hét ágyban fekvés után! Az időm nagy részében Jaramie karjaiban voltam, és szereztem új barátokat!

   Olyanokat, akik az előző életemben nem voltak! Igaz barátokat! Az előző életemben csak három ember tűrt el úgy, hogy barátnak tekinthessem: Anyám- legalábbis azt hittem, hogy az anyám-, Susuan az egyik legjobb barátnőm, és Juliett a másik legjobb barátnőm. De egyikük sem olyan volt, mint most Carmen, és Kenzi!

   Furcsa, hogy csak másfél hónapja annak, hogy találkoztam a Vadásszal. Akit becsületes nevén Alexandernek hívnak. Ezt az információt Carmentól tudtam meg. A felhőtlen boldogságomnak pontosan öt nap múlva vége szakadt. Abban a percben, mikor Billy nagy sebesen berontott a szobánkba:

-Jaramie! Gyorsan gyere ki! Ezt látnod kell! – és Jaramie már rohant is. Engem pedig Kenzi támogatott ki.

   Mikor kiértünk meghűlt a vér az ereimben. Ez nem lehet igaz! Még egy probléma! Még egy gonddal több! A gond pedig nem más, mint egy elfogott farkas. Egy ellenség. Egy veszélyforrás! Még egy veszélyforrás...

- Ki vagy te? – kérdezte metsző hangon Jaramie, amiből egy csapásra kiderült, hogy ő a falka vezér! És hogy nem tűr látogatókat a területünkön!

- A nevem Kyle, és a keleti falkából jöttem. Mivel tudom, hogy ti is nagyon erős csapattal rendelkeztek, így gondoltam úgy az igazságos, ha ti is tudjátok, hogy várhatóak a volt falkám támadásai. A céljuk megölni a lányt. – ezzel felém mutatott teljes kezét kinyújtva, és a szemembe nézve. -  Nagyon szúrod a szemüket csajszikám! Az, hogy a híres hírhedt Vadászt is magad mellé állítottad, na meg, hogy egy egész falka védelmez téged, nagy kihívás lesz a számukra, de Joshua szereti a kihívásokat! Sőt, mi több, imádja! Na meg az a farkas vérszívó bevésődésed... Értem már miért titkoltak el téged a nagyvilág elől! A tanács jól döntött!

- Várj! Honnan tudsz te ennyi mindent rólam, illetve rólunk? – szakítottam félbe Kenzi oldalán támaszkodva.

- Élő legenda vagy csajszikám! A jóslat beteljesült! Nem sokáig marad titokban, ha az átok megtörik...- nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amik értetlenséget sugároztak felém. Miszerint én, a legenda, nem tud az átokról...

- Öhm mi van? Milyen legenda vagyok? Meg milyen jóslat? És hogy kerülnek ide átkok!? Van elég bajom így is! – mutattam magamra a kezemet végig húztam az oldalamon, hogy megállapíthassa, nem eléggé rózsás a jelenpillanati helyzetem - Nem kell nekem semmilyen átok ahhoz, hogy bajba sodorjam magam!

- Épp ez az! A jóslat előtt is kockán forgott az életed, most meg még inkább! Josh hamarabb itt lesz, mint gondolnátok! Rajtaütést tervez, így minden nap járőröznötök kell! Én szívesen segítek ebben, elvégre nincs falkám! Ott hagytam őket! Szóval csajsz...

- Ez a csajszikázás nagyon az idegeimre megy! Mivel van nevem is, úgy gondolom, illene azon szólítani nem gondolod?- meresztettem haragos pillantást az újonnan érkezőre. Már éppen eléggé felforgatta a mind eddig nyugisnak nem mondható életemet ahhoz, hogy valami illemet mutasson!

- Rendben! Ahogy akarod! Szóval ott tartottam, hogy nagy gázban vagy Amy! Jaramievel együtt! – nézett hol rám, hogy Jaramiere. Nekem meg csoda hogy nem kell összekaparni az államat a kemény sziklás földről! Honnan a fenéből tudja a nevemet? És Jarmiet?

- Álljunk csak meg egy pillanatra! Ho... Honnan tudod a nevem! És Jaramiet? – mondtam kissé lefagyva.

- Mondtam csajszikám! Élő legenda vagy! – ezzel elindult a ház felé egy hamiskás féloldalas mosollyal az arcán. Nekem meg meglepődni sem volt erőm. És észre sem vettem, hogy megint csajszikámnak szólított...

Utolér a sors - 17.fejezet

Egy új barát

(Amy szemszöge)

   Öthétig tartott az ágyban fekvéses időszakom! Öt gyötrelmes hétig! Ez az öthét alatt kiderült, hogy Carmen barát! Nagyon is barát! Nem is tudom, hogy tudtam ellenségként tekinteni rá. Az apró termetére, a kis arcára, a gyönyörű szőke hajkoronájára – amire féltékeny is lehetnék, ha nem tudnám, hogy Jaramie úgy szeret, ahogy vagyok!-, és az apró, de értelemmel teli zöldes barnás szemeire.

   Ez az öthét alatt nagyon sokat beszélgetünk. Kiderült, hogy a vörös nőt Anabellnek hívják, és a Vadász ölte meg az anyámat... Velem akkor csak azért nem végzett, mivel Anabell akkor volt terhes Carmennel, és tekintettel volt anyámra, miszerint az utolsó perceiben is arra kérte gyilkosát, hogy engem ne bántson!

   Az a párbeszéd az 5 hét alatt többször is végig futott az agyamon, amit Carmen mesélt nekem mikor elmondták neki, hogy nem kell félnie senkitől, mivel az apja elintézte...

- 5 éves voltam, mikor megtudtam az igazságot, hogy hogyan is történt mid az, amiről addig csak úgy beszéltek takarítás. - furcsa volt látni, hogy Carmen is megremeg a hallottaktól, és nem csak én – Egyszer Apám leültetett a fotelba, és mesélni kezdett. A halálról. Arról, hogy nekünk küzdeni kell ellenetek! És arról, hogy nekem már nem kell, mert kitisztította a terepet. Akkor nem tudtam, hogy mit ért ez alatt, de később megértettem. Elmagyarázta, hogy a szülők megvédik a gyerekeiket, és nekik jó eséllyel nem kell harcolniuk! A jó esély az én esetemben azt jelentette, hogy ha csak rám nem találsz. – ekkor könnyek gyűltek a szemébe, de egy határozott mozdulattal letörölte őket, és rám nézett a beszélgetés kezdete óta először, mivel eddig a fal repedéseit fixírozta- Elmesélte, hogy te miért jelenthetsz rám veszélyt. Azért, mert mikor anyáddal harcolt, anyád csak érted rimánkodott. Csak téged védett! Csak azt akarta, hogy te biztonságban légy! Hogy téged ne öljön meg! És ő megígérte neki! Mivel tudta, hogy milyen nagy fájdalom lenne neki, vagy az apádnak, ha elveszítenének. És hogy honnan tudta? Anyám akkor volt velem terhes...- ekkor félbeszakítottam.

- Apámnak? Él még az apám? Hol van? Miért nem beszélt róla senki?- hadartam izgatottan, ugyanakkor felháborodottan a kérdéseimet.

- Az apád... – kezdett bele, majd elhallgatott – Az apád nem hiszem, hogy él még. Nagyon régen nem halottunk felőle. Ha él is, nagyon messze! Nem találnánk meg...

   Az 5 hét alatt milliomegyszer végigjátszottam ezt a beszélgetést a fejemben... Egyrészt nem tudtam mit csinálni, mivel Jaramie járőrözött a falkával az 5-ből 3 hetet, másrészt pedig szerettem volna egy kis reményt, miszerint ha anyám nem is, de apám még élhet... Valószínűleg fölösleges tündérmesékbe ringatnom magam, mivel Carmen is megmondta: Ha él is, nagyon messze! Nem találnánk meg... Így ha nem ezen morfondíroztam, akkor a falka itthon maradt tagjaival társalogtam.

   Billy, Josh és Jaramie mentek el járőrözni, de Kenzi, és Benji itthon maradtak. Így velük töltöttem az időm nagy részét, mikor nem Carmen társaságát élveztem.

   Benji nagyon makacs! Megy a maga feje után! Sokszor előtörnek belőlem az anyai ösztönök, mikor vele vagyok, mivel ő a legkisebb farkas! Tüskés ébenfekete haja, és kerek arca még gyermekibbé teszi. Persze ő ezt bánja, de amit előhozom, hogy ő még szinte gyerek, azzal huzakodik elő, hogy egy gyereknek nincsenek olyan izmai, mint a farkasoknak! És milyen igaza is van! Benji a maga módján, és a korához képest nagyon izmos, és olajbarna bőrével ki is néz felnőttnek, és nem csak 15 évesnek.

   Kenzi nem olyan makacs, mint Benji, de ő sem üti el a 18 éves kort! Igaz ő 17, de kinézetre sokkal, sokkal többnek néz ki... Még jóképűnek is találnám, ha nem lenne nekem Jaramie. Nagyon okos, és értelmes fiút ismertem meg benne, és nagyon jókat beszélgettünk. Szerettem a társaságát, és ő sem hanyagolta el a napi minimum egy beszélgetést. Olyan barátra leltem benne, amilyen nekem soha sem adatott meg a régi életemben...

   A harmadik hét is letelt, és én az ágyamból figyeltem a kinti eseményeket. Vártam, hogy megérkezzenek a többiek is. És persze, hogy végre láthassam Jaramiet.  Végig izgultam a 3 hetet, mikor egyedül voltam, mivel egy ilyen körút sok veszéllyel jár...

   Adódhat egy két csetepaté a környékbeli farkasokkal, vagy netán talán vámpírokkal... Bele sem merek gondolni mi történhet akkor, ha egy farkas kineszeli Jaramie vámpír génjeit, és ösztönösen támad... Kenzi persze nyugtatgatott, hogy ha eddig nem történt ilyen, akkor ezután sem fog, de valahogy ilyenkor még ő sem tudott megnyugtatni...

   Töprengéseimből a kintiek érkezése láttán kitört ujjongás riasztott ki. Láttam, amit Margaret Josh nyakába ugrik úgy, ahogy én is tenném, csak én Jaramie nyakát venném célpontul. Margaret gyönyörű lány. Szintén Quileute, és Josh bevésődése. 

   A nyakba ugrás elmaradt, de ő mégis rám talált gyönyörű barna szemeivel. Az ablakon keresztül néztem, amíg elmegy a bejáratig, majd pár pillanat után már mellettem is termett, és az ölelésébe zárt.

- Hiányoztál... – nyüszörögtem a nyakának.

- Te is nekem angyalom! – jelentette ki, majd megpuszilta a fejem búbját.

- Úgy aggódtam! Leginkább attól, hogy találkoztok egy nálatok erősebb vámpírral, vagy farkassal, vagy olyannal, mint te, és...- hadartam.

- Sssh! Nem történt semmi bajom! Nyugodj meg! – fojtotta belém a szót, és egy csókot lehet ajkaimra, amik eszeveszetten vágytak az övéire. – Nem szeretek távol maradni tőled- főleg most, hogy ilyen állapotban vagy-, de a falkának szüksége van rám! – mondta, mikor már szétváltak ajkaink.

- Én sem szeretem, ha távol vagy! – ekkor benyitott Carmen, hogy behozza a reggelim, és az ajtóban ácsorgott Kenzi is.

- Tessék itt a reggelid! – mondta Carmen, miközben készségesen átnyújtotta a finomságokkal teli tálcát. – És egyél! Rendesen4 Meg kell erősödnöd! És Jaramienek sincs semmi baja, így nyugodtan ehetsz! – mellékelt mondandója mellé egy mosolyt is.

   Én meg neki láttam a reggelimnek Jaramie karjai között. Ám nem voltunk egyedül, még akkor sem, mikor Carmen kiment a szobából. Kenzi minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel figyelte...

Utolér a sors - 16.fejezet

Barát, vagy ellenség?

(Jaramie szemszöge)

   Eszeveszett párbaj folyt! Egyik csattanás a másik után. Egyszer vagy ő dobta el az egyiket valamelyik fának, vagy valamelyikük kapta el őt, és püfölte. A legrosszabb az egészben, hogy nem tehettem semmit, amivel segíthetnék neki! Az ég adta világon semmit...

Nyolc órával korábban...

(Amy szemszöge)

- Kérlek! Könyörgöm!

- Nem!- mondta hűvösen.

- Csak most az egyszer! Kérlek! Naaaaa! Ne akard, hogy a boci szemeket is bevessem! – mondtam figyelmeztetően.

- Na, mondjuk azt tényleg nem kéne! – röhögcsélte.

- Akkor igen?- vigyorogtam rá.

- Azt egy szóval sem mondtam! – tartotta maga elé a kezeit védekezés képen. Nem mintha bármikor is bántanám! Őt? A szerelmemet? Ugyan mááár! – De te is tudod, hogy csak akkor sikerül, ha veszélyben vagy, vagy vagyok!

- Vajon egy kés veszélyt jelenthet rám? – mondtam miközben színpadiasan előhúztam egy kést a tartóból, és eljátszottam, amint harakirit hajtok végre, és késsel a kezemben a padlón görnyedek össze. – Na, gyerünk már! Veszélyben vagyok! Miért nem áll meg a természet? Fagyassz, vagy valami hasonló! Kérlek! –visítottam az utolsó szót.

- Te csak a határtalan iskolautálatodtól vagy veszélyben! Ilyen veszélyekre, pedig nem reagálok semmit! – megfogtam a csuklóm az egyik kezével és a másikkal a kést rántotta ki a kezemből, nehogy megsebezzem magam. Majd talpra rántott. – Sajnálom! De el kell menned a suliba. Nem tehetek semmit! Apropó suli! Nekem is indulni kellene! Mivel nekem még nulladikom is van... szóval! Szia! Szeretlek! – egy puszit lehelt a homlokomra, és máris távozott a konyhából.

   Én meg egyedül maradtam a félbehagyott szendvicsemmel, amit az előtt kezdtem el enni, mielőtt elkezdtem volna fűzni Jaramiet, hogy állítsa meg az időt, hogy ne kelljen suliba mennem! Ezek szerint sikertelenül! Így egy óra múlva kénytelen kelletlen elindultam a suliba...

...

   Kitűnő! Semmi sem olyan, mint amire számítottam! Semmi iskola jellege! Olyan, mint egy rossz korház! Még a szag is, ami a fényesen csillogó padlózat köveiből jön, és mindent átitat, ami az útjába kerül!  Ez alól az én felszerelésem sem lehetett kivétel! Mire az irodába kötöttem ki, átható hipo szagom volt! Csak úgy bűzölögtem. Ennek ellenére a titkárnő kedvesen fogadott.

- Szia, kedvesem!

- Jó napot!

- Biztos te vagy Amy Steet, az új diák! – mondta kedvesen a nő. Valahogy nem illett a képbe, a műszempilla, a francia manikűr, az agyon viselt felső, és a tíz évet öregítő konty!

- Igen én lennék! – mondtam félősen.

- Hát akkor itt lennének a papírjaid, és a könyveid! A 11. B osztály termét keresd, mivel a saját osztályotokban lesz az első órád! Ó majd el felejtem az órarended! Máma hat órátok lesz, ebben a sorrendben! – mutatott a rögtönzött kézzel írott órarendre. Ekkor becsöngettek, és én sietve elindultam az első órámra, ami a papír szerint Irodalom lesz. Legalább egy jó hír! Magyar szakos az oszt.főm! Ha minden igaz! Amint beértem a terembe, csend telepedett az egész osztályra. Mindenki abba hagyta, amit csinált. Egy lánynak még a tol is kiesett a kezéből. A nagy némaságot egy visítozó lány törte meg!

- Hurrá! Új osztálytársunk van! Na, mi az? Ne legyetek már ennyire lehangoltak! Gyerünk, emberek! Olvadjatok már fel! Olyanok vagytok, mint a jégcsap! – hogy ezt bebizonyítsa, elkezdte bökdösni az egyik lányt előtte, majd egy srácot is, aki mögötte ült. Nyilván való, hogy a srácnak nem tetszett, amit csinál, így amint visszafordult adott egy tockost a rokonszenves lánynak. – Hé Ben! Ezt még visszakapod! Esküszöm! De most nem te vagy az első! Gyere ide! Mellettem nem ül senki sem! Nyugodtan ideülhetsz, ha gondolod... – intett felém a lány apró kezeivel. Szívesen fogadtam a meghívást! Elvégre csak ő nem vált „jégcsappá” – hogy az ő szavait idézem -, mikor bejöttem!

- Szia! Engem Carmennek hívnak! És téged? – kérdezte, mikor leültem a nekem kínált helyre.

- Szia! Én Amy vagyok! Köszi, hogy „felolvasztottad” az osztályt a sokk után, amit a megjelenésem keltett...

- Á semmiség!- legyintett egyet a levegőben. Majd megérintette a vállamat. – Én is újként kezdtem itt. Megérem a te helyzetedet! – ekkor egy kép villant be a tudatomba: Az a nő, aki a legelső látomásomnál is jelen volt, ám most Carmen is a különleges kép tagja volt! A nő Jaramiet nyomta egy fának, ekkor lépett ki a fák közül Carmen, és rám pillantott, ahogy fekete csuklyás vámpírok lefognak, és az egyik gyomorszájon üt, majd félholtan esem össze a földön. A szeme riadtságot tükrözött, és félelmet. Majd megszólalt: „Amy! Ne!” A nőre pillantott, és megkérdezte: „Miért őt? Miért pont őt?” Ekkor a kép eltünt a szemem elől, és arra lettem figyelmes, hogy Carmen rázogat.- Amy! Amy! Jól vagy?

- Öhm persze! Miért ne lennék jól?

- Csak olyan furi fejet vágtál az előbb! Olyan nem is tudom milyet!

- Csak elkalandoztam.

- Min? – érdeklődött.

- Csak előző arckifejezéseken. – hazudtam könnyedén. Ekkor becsöngetek és mind a ketten az órára figyeltünk.

   Az óra hamar eltelt. Nem egészen tudom, hogy mit vettünk, mivel a látomásomon gondolkodtam. Azon, hogy Carmen honnan ismerte azt a csoportot, ami a látomásban majdnem megölt bennünket! Engem, és Jaramiet! Megbízhatok Carmenben? Kérdezzek rá? Akkor hülyének fog nézni, ha nem igaz! De én csak azt látom, ami : Meg. Fog. Történni. Akkor Carmen barát, vagy ellenség?

   Az óra véget ért, és ballagtam a következőre: Spanyolra. Carmen is velem tartott, mivel ugyanazok az óráink voltak értelemszerűen. Én meg már szinte arra gondoltam, hogy mindjárt előveszi a nagykést, és leszúr!

   A Spanyol, és a Matek, majd szépen az összes többi óra is elmúlt, és Carmen a szünetekben egészvégig beszélt! Kielégítették az egy két szavas válaszaim is, és a nagy kés sem került elő! Így azzal a tudattal, hogy Carmen nem árthat nekem, és hogy az idő sem fagyott meg, miszerint veszélyben voltam, indultam haza. Vagyis Clara nagyi házához. Ahol minden bizonnyal vár rám Jaramie! Mert a farkas suli hamarabb ér véget!

   Miért is nem lettem farkas... már rég otthon ücsörögnék, és Jaramie féltő karjai közt lennék biztonságban, elzárva a világtól. Mialatt ezen elmélkedtem, haza is értem. A ház zárva volt. Kihalásztam a kulcsomat, és beleillesztettem a zárba. A halk kattanás jelezte, hogy nyitva az ajtó. Alig jutottam el a szobámig, valami nehéz találta el a fejemet.

...

   Kótyagosan ébredtem. A fejem zúgott a rámért ütéstől, és a fülem is csengett. Feküdtem. A fű alattam nyirkos volt. Ahogy felültem észrevettem, hogy mindenem sáros. Körbenéztem, és megpillantottam a látomásomből már jól megismert felállást: A látomásbeli nő Jaramie farkas alakján térdelt, és izzó szemekkel rám nézett.

-Ne! Jaramie! – kiáltottam, és el akartam futni odáig, de le voltam láncolva.

   Értetlenül néztem a láncokat, amik a kezeimet, és a lábaimat a földhöz rögzítették. Miért nem tudom lepattintani magamról? Miért van még mindig rajtam? Teljes erőmből megfeszítettem a kezem. Az inak, és a csontok kilátszódtak, és az izmaimat is ki tudtam venni a bőröm alatt. minden erőlködésem kudarcba fulladt! Nem sikerült. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, és könnyedén gurult le az arcom oldalán.

- Nem fog sikerülni! Különleges anyagból készült! Magam csináltam! Te vagy az első, aki felpróbálta! Remélem, tetszik. – hallottam meg a hátam mögül a vészjósló hangot.

   Itt van! Hozzá tartozik a nő. Ekkor bekúszott a képbe a Vadász diadalittas arca, rajta egy fürkésző pillantással.

– Remélem nem túl rossz viselet! Mivel még sokáig ezt kell hordanod... – majd belerúgott a bordáim közé.

   A nagy reccsenést, ahogy a csont eltört, talány csak a sikolyom múlta fölül. Hallottam, ahogy a mellettem lévő másik fogoly, az én Jaramiem eszeveszettül próbál megszabadulni a rajta támaszkodó nőtől.

 – Bocsánat mellé ment! Ide akartam! – ezzel arcba rúgott, és éreztem, ahogy valami nedves folyadék szivárog ki az orromból, és a fülem tövéből.

   Lecsorgott az államig, majd a már amúgy is véres pólómat megcélozva csöpögött tovább. Az orrom kevésbé fájt, mint a bordám, így itt csak egy nyöszörgésre futotta. Jaramie megint csaholni, és vergődni kezdett, mire ezt a nő megunta, és a mellettem lévő fának hajította.

- Ne! Jaramie! Ne! – törtek utat a könnyeim.

   Nem a fizikai fájdalom miatt sírtam, hanem amiatt, hogy Jaramie szenvedését is végig kell néznem! A farkas fájdalmasan felnyüszített, majd az oldalából elkezdett folyni a vér. Tudta, ha farkas alakjában marad, nem tud a teste úgy regenerálódni, mint emberként. Így átváltozott volna, ha valami, vagy inkább valakik, meg nem lepik.

   Az a társaság lépett ki az erdőből, akik a látomásomban is szerepeltek. Ekkor valami megváltozott. Veszélyben voltam! De nem a világ fagyott meg, csupán Jaramie.

    Hátrapillantottam, és még időben észrevettem, mikor a nő hátrahőköl a megkövült Jaramietől. A biztonság kedvéért hozzányomta a közeli fához, mint a látomásban. Most már csak Carmen hiányzott a képből! Minden stimmelt. Minden! Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a mai napon szerzett barátom, az ellenségem.

   Ekkor valamelyik csuklyás felkapart a földről, és belemarkolt a lábszáramba. Eszeveszetten ordítottam fel, és éreztem, ahogy a csont kibillen a helyéről, és ropogva, pattogva kettéválik. Kisebb szilánkok szúródtak a húsomba, és az izmaimba. A csuklyás ledobott a földre, és a Vadász jelent meg a látóteremben.

-Úgy látom, menni szeretnél! Hát menny!

   Ezzel szabaddá váltak a kezeim, és a lábaim. A láncok engedtek. A csuklóim, és a bokáim vörösen izzottak, és a törött lábamból ömlött a vér, ahogy az orromból, és a fülem tövéből is! Csak azt nem értettem, hogy miért nem ugranak még rám ennyi vér láttán.

   De nem érdekelt, hogy előbb szenvedni hagynak, és azután ölnek meg, csak az érdekelt, hogy Jaramienek nem esett-e baja. Felé kúsztam az ép lábamat használva, de valaki megfogta a bokám, és visszahúzott. Ez segített abban, hogy orrba rúgjam. Nagy nehezen felevickéltem, és a hozzám legközelebb álló vámpírt, egy fának dobtam.

   A mellette lévő nekem támadt, de sikeresen kitértem az útjából. A törött lábamat magam után vonszoltam, miközben egyenesen egy fa felé tántorogtam. Az egyik a sok közül, megpróbált megakadályozni, de őt is a fának dobtam. Ott hevertek egymás hegyén, hátán.

   Ekkor valaki satuba fogta a kezem hátulról, és megpördített maga körül. Mikor megláttam őt meghűlt a vér az ereimben. Demetri volt az!

- A közös cél, mindenkit egy táborba terel! – súgta a fülembe a Vadász. – Tudod, így könnyebb elkapni!

- Csak meg kell csókoljalak, és máris az enyém leszel! Mivel az előző kísérletem nem úgy sült el, ahogy én akartam, így ehhez kell folyamodjak. – és közelített az arcom felé.

   A szememet, és a számat szorosan összezártam, és ráztam a fejem össze, vissza. Majd vadul kalimpálni kezdtem, a még ép végtagjaimmal, és puszta véletlenségből, a legfájóbb pontját találtam el.

   A szorítása gyenge lett, és térdre esett. Magával rántva engem is. Kitéptem a kezemet az övé közül, és megpróbáltam eljutni a közeléből. Ám rossz irányt választottam, mivel a csuklyások hamarabb elkaptak, mint reméltem. A kör bezárult, és én a legközepén gubbasztottam. Körülöttem vészjósló alakok, akik hamarosan átsegítenek a túlvilágra.

   A vértócsa egyre nagyobb lett körülöttem, és nem történt semmi. Ekkor az egyik felemelt a földről, és a gyomorszájam közepébe öklözött. Majd az elernyedt testem visszaesett a vértócsába, és a kör kezdett szűkülni, egészen addig, míg egy ismerős hangot nem halottam:

- Amy! Ne! – Carmen! O az én egyetlen barátom, aki az ellenségem. Bár a hangjából inkább a fájdalom szűrhető ki, mint az ölésvágy. - Miért őt? Miért pont őt? – kérdezte a nőt, aki most engedte csak el Jaramie szobor testét. – Válaszolj! Anya! Válaszolj! – zokogta Carmen. Jól hallottam? Anya?

- Sajnálom de... – kezdte a nő.

- Miért pont őt? – ismételte most már sírva Carmen. – Miért?

- Mert... – kezdett bele a nő, majd rám nézett, és folytatta – Mert Ő a kiválasztott! Ő hozza el a halálunk! Ha mi nem öljük meg őt, ő öl meg minket! Mert ez a világ rendje! A fajok küzdelme!

- De mi egy faj vagyunk! Mi egy család vagyunk! Mi itt mind leszámítva a farkast, vámpírok vagyunk! – meghökkentem. Carmen is vámpír? Hogy is van ez? Az ember – jelen esetben vámpír – csak vámpírokkal akad össze? Tovább nem tudtam koncentrálni, mivel elkezdtem szédülni. Még hallottam, ahogy Jaramie szikla ajkai megmozdulnak, és a nevemet kiáltja, majd éreztem az erős karok gyengéd ölelését, és hallottam Carment.

- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – sírta, miközben a véres hajamat söpörte ki az arcomból, és simított végig a homlokomon. Még átszivárgott a tudatomon néhány mondat, ami Jaramie szájából hangzott el.

- Szeretlek Amy! Nem hagyom, hogy bármi bajod essen! Ez egy kivételes eset volt, de ezen túl örökké vigyázni fogok rád! Örökkön örökké! Amíg élünk! Szeretlek kedvesem! Szeretlek!

   Ezután süllyedtem a tudatlanság alá, ahol nem fájtak annyira a sebeim, és a törött csontok nyomását sem éreztem. Ha ezelőtt csak a suli miatt akartam volna farkas lenni, csak hogy hamarabb hazaérjek, az semmiségnek tűnt a mostani vágyamhoz képest! Bárcsak gyorsabban gyógyulnék! Mint a farkasok.

Utolér a sors - 15.fejezet

Képességek

(Amy szemszöge)

   Az óta a furcsa látomásom óta - mint megtudtam nekem az a különleges képességem, hogy látom a jövőt, ami ugyan mindig, és állandóan változik, de én a biztos eseményeket látom, amik be fognak következni- folyamatosan gyakoroltunk. Éjjel nappal próbáltam ellenállni Philis váratlan érzelemhullámainak, több-kevesebb sikerrel.

   Egyik nap azonban váratlanul ért, hogy nem árasztott el Netil forróbbnál forróbb gondolatokkal, se Philis vad, a Tribun után vágyakozó érzésekkel. Így aztán boldogan a tudattól, hogy az elmémbe semmien idegen gondolat nem tolakodott, és az érzéseim is az én irányításom alatt vannak, kiballagtam a tornácra.

- Szia Amy! Hát felébredtél?- kérdezte Jaramie miközben oda sietett hozzám, és egy apró csókkal jutalmazott.

- Amint látod! – és közeledtem az arcához, hogy egy hosszabb és még édesebb csókot is kicsikarjak tőle, de Netil megzavarta a folyamat befejezését.

- Nem volt semmien új látomásod? – kérdezte felállva a fa karosszékéből.

- Nem, nem volt! És különben is! te tudnád meg legelőször, ha lenne! – morogtam dühösen, hogy nem engedte beteljesülni ajkaink vad táncát. Aztán eszembe jutott még valami – Hogy, hogy az elmémet, és az érzéseimet most én irányítom? – kérdeztem, miközben viszonoztam Jaramie ölelését.

- Úgy, - kezdte Netil közeledve felénk - hogy elengedtünk nektek egy napot! Jól használjátok ki, mivel nem sokszor lesz ilyen, amíg a Vadász, és az az eddig ismeretlen Tribun szabadon, és élve mászkál! – fejezte be mondandóját, bennem meg kimondhatatlan érzések kavarogtak.

    Örültem, hogy egyetlen szerelmemmel lehetek egész nap anélkül, hogy rámerültetnék azt a vágyat – vagy hasonlót -, hogy most azonnal oda ne adjam magam annak a hülye, nyálas képű Tribunnak!

   Jelen pillanatban most Jaramienek adnám oda magam, és nem csak most, hanem minden pillanatban, ha hozzám ér, vagy ha megcsókol. de amíg pszichopata Vadászok, és nyámnyila Tribunok járkálnak körülöttünk, addig nem tehetek eleget ennek a vágyamnak... Pedig úgy szeretnék! Elmélkedéseimből Jaramie gyönyörű hangja riasztott ki.

- Tehát, van valami kívánságod egyetlenem? – több is Jaramiem!

- Lenne, de az most várhat! – dehogy várhat... – Inkább mutasd meg azt a partszakaszt, ahol gyerekként játszottunk! Szeretném látni, és nem csak az emlékeimben... – mosolyogtam rá, mire ő szenvedélyesen megcsókolt. A keze a derekamon, és a hátamon kalandozott, míg az én kezem a mellkasán át a nyakára tévedt.

...

- Valóban gyönyörű, mint az emlékeimben! Vagy még gyönyörűbb! – mondtam tátott szájjal a partszakaszt bámulva.

- Nálad nem szebb! – mosolygott Jaramie – Látod azt a farönköt? Két évesen ott botlottál meg, amikor fogócskáztunk! És annál a bokornál tanítottunk járni! A végén már szaladni is! – nevetett fel Jaramie az emlékek hatására. Majd hirtelen szomorú lett a tekintete.

- Mi a baj? – cirógattam meg az arcát.

- Csak ránéztem az erdőre! Ennyi az egész! – fogta meg a kezem, és az ellenkező irányba húzott.

- Mi történt az erdőben, ami így elszomorított? – torpantam meg, maradásra bírva Jaramiet.

- Tudod mikor még kis srác voltam, mindig az erdőbe mentem, ha szomorú voltam! És ez eléggé gyakran volt! Nem tudod, hogy mennyiszer képzeltem el azt, hogy veled együtt járom ezt az erdőt vidáman... De mindig csalódnom kellett, mert te sosem lehettél mellettem! – cirógatta meg az arcomat, és én rettentően együtt éreztem vele.

- Tudod – kezdtem bátortalanul – én is hasonlóan éreztem mindazon percben, mikor nem voltál mellettem, mint te. De én nem tudtam, hogy kire várok! Nem tudtam, hogy miért van üresség bennem, és nem tudtam, hogy ki miatt sírok minden éjszaka...

   Szónoklatomra egy csókkal felet. Egy vágyakkal teli csókkal. Egy olyannal, mint még soha! Most érzem csak igazán, hogy milyen rossz döntést hozott a Tanács, mikor minket elválasztott egymástól. Mind a kettőnk élete gyötrelem a másik nélkül! Ebben semmi kétségem!

-Bocsánat, hogy megzavarom a romantikát, de eltévedtem! Ki tudnátok segíteni? – zavart meg minket egy szőke pasas. Egy eszméletlenül helyes szőke pasas. Igaz a szemei vörösen izzottak, és volt bennük valami, amit nem ismertem fel időben.

   Ő volt! Kétség sem férhet hozzá, tényleg helyes. Sőt mi több... egyenesen... nem is tudom! Nem találok szavakat! Természetfeletti! És valamilyen oknál fogva, úgy vonz magához, mint a mágnes! És én apró, jelentéktelen kis vasdarabként elindultam felé. Valamiért tetszett az, hogy mosolyog a tettem láttán. Gyönyörű a mosolya! Eszméletlen! De a nevét sem tudom... de nem is érdekel!

- Szia! Dementri vagyok!

- Szia! – mosolyogtam lelkesen.

   Már majdnem ott voltam! Csak pár méter választott el Tőle! Majd hirtelen észbe kaptam! Mit akarok én? Mit csinálok! Pont azt akarja, hogy könnyen bedőljek neki! Nem tehetem ezt magammal! Se Jaramievel!

   Jaramie... Megráztam a fejem a tisztán gondolkodáshoz.

– Nem. – suttogtam – Nem! –mondtam– Jaramie. –suttogtam megint - Jaramie! – ordítottam miközben teljes testemmel Jaramie felé fordultam.

   Elkezdem volna rohanni felé, de Demetri elkapott. mire én teljes erőmből egy fatörzsének dobtam, nem törődve a kellemes bizsergető érzéssel a karomon, ahol hozzámért.

    Futni kezdtem! Iszonyatos erővel csapódtam Jaramie mellkasának, de nem érdekelt. Az volt a lényeg, hogy biztonságban vagyok. Jaramie átkarolt, és én is őt. Már vártam a csattanást, amit Demetri és a fa idézne elő, de nem jött. A fejemet még jobban Jaramie mellkasába temettem, nehogy megint belenézzek azokba a szemekbe.

   Csend. Ilyen messze dobtam volna? Ekkor megengedtem magamnak egy kósza pillantást. Demetri a levegőben lebegett, félbehagyva az esést. Egy kismadár is egyhelyben maradt, sőt, az egész természet! Minden! Még a kis mikroszkopikus élőlények is, amit onnan tudtam, hogy mindenfelé körbenéztem, majd kérdőn Jaramire. Hogy csinálta?

- Nem tudom! – felelte a ki nem mondott kérdésemre.

- De... ez... ez... – akadozva próbáltam valami kérdés, vagy érvelés félét összehozni, de nem sikerült csak ennyit - ... ez lehetetlen!

- Ezek szerint mégsem! – vigyorgott szélesen, majd adott egy puszit a számra – Hozzá kell szoknod, hogy kettőnk közül, nem csak neked van valamilyen képességed!