Képességek
(Amy szemszöge)
Az óta a furcsa látomásom óta - mint megtudtam nekem az a különleges képességem, hogy látom a jövőt, ami ugyan mindig, és állandóan változik, de én a biztos eseményeket látom, amik be fognak következni- folyamatosan gyakoroltunk. Éjjel nappal próbáltam ellenállni Philis váratlan érzelemhullámainak, több-kevesebb sikerrel.
Egyik nap azonban váratlanul ért, hogy nem árasztott el Netil forróbbnál forróbb gondolatokkal, se Philis vad, a Tribun után vágyakozó érzésekkel. Így aztán boldogan a tudattól, hogy az elmémbe semmien idegen gondolat nem tolakodott, és az érzéseim is az én irányításom alatt vannak, kiballagtam a tornácra.
- Szia Amy! Hát felébredtél?- kérdezte Jaramie miközben oda sietett hozzám, és egy apró csókkal jutalmazott.
- Amint látod! – és közeledtem az arcához, hogy egy hosszabb és még édesebb csókot is kicsikarjak tőle, de Netil megzavarta a folyamat befejezését.
- Nem volt semmien új látomásod? – kérdezte felállva a fa karosszékéből.
- Nem, nem volt! És különben is! te tudnád meg legelőször, ha lenne! – morogtam dühösen, hogy nem engedte beteljesülni ajkaink vad táncát. Aztán eszembe jutott még valami – Hogy, hogy az elmémet, és az érzéseimet most én irányítom? – kérdeztem, miközben viszonoztam Jaramie ölelését.
- Úgy, - kezdte Netil közeledve felénk - hogy elengedtünk nektek egy napot! Jól használjátok ki, mivel nem sokszor lesz ilyen, amíg a Vadász, és az az eddig ismeretlen Tribun szabadon, és élve mászkál! – fejezte be mondandóját, bennem meg kimondhatatlan érzések kavarogtak. Örültem, hogy egyetlen szerelmemmel lehetek egész nap anélkül, hogy rámerültetnék azt a vágyat – vagy hasonlót -, hogy most azonnal oda ne adjam magam annak a hülye, nyálas képű Tribunnak!
Jelen pillanatban most Jaramienek adnám oda magam, és nem csak most, hanem minden pillanatban, ha hozzám ér, vagy ha megcsókol. de amíg pszichopata Vadászok, és nyámnyila Tribunok járkálnak körülöttünk, addig nem tehetek eleget ennek a vágyamnak... Pedig úgy szeretnék! Elmélkedéseimből Jaramie gyönyörű hangja riasztott ki.
- Tehát, van valami kívánságod egyetlenem? – több is Jaramiem!
- Lenne, de az most várhat! – dehogy várhat... – Inkább mutasd meg azt a partszakaszt, ahol gyerekként játszottunk! Szeretném látni, és nem csak az emlékeimben... – mosolyogtam rá, mire ő szenvedélyesen megcsókolt. A keze a derekamon, és a hátamon kalandozott, míg az én kezem a mellkasán át a nyakára tévedt.
...
- Valóban gyönyörű, mint az emlékeimben! Vagy még gyönyörűbb! – mondtam tátott szájjal a partszakaszt bámulva.
- Nálad nem szebb! – mosolygott Jaramie – Látod azt a farönköt? Két évesen ott botlottál meg, amikor fogócskáztunk! És annál a bokornál tanítottunk járni! A végén már szaladni is! – nevetett fel Jaramie az emlékek hatására. Majd hirtelen szomorú lett a tekintete.
- Mi a baj? – cirógattam meg az arcát.
- Csak ránéztem az erdőre! Ennyi az egész! – fogta meg a kezem, és az ellenkező irányba húzott.
- Mi történt az erdőben, ami így elszomorított? – torpantam meg, maradásra bírva Jaramiet.
- Tudod mikor még kis srác voltam, mindig az erdőbe mentem, ha szomorú voltam! És ez eléggé gyakran volt! Nem tudod, hogy mennyiszer képzeltem el azt, hogy veled együtt járom ezt az erdőt vidáman... De mindig csalódnom kellett, mert te sosem lehettél mellettem! – cirógatta meg az arcomat, és én rettentően együtt éreztem vele.
- Tudod – kezdtem bátortalanul – én is hasonlóan éreztem mindazon percben, mikor nem voltál mellettem, mint te. De én nem tudtam, hogy kire várok! Nem tudtam, hogy miért van üresség bennem, és nem tudtam, hogy ki miatt sírok minden éjszaka...
Szónoklatomra egy csókkal felet. Egy vágyakkal teli csókkal. Egy olyannal, mint még soha! Most érzem csak igazán, hogy milyen rossz döntést hozott a Tanács, mikor minket elválasztott egymástól. Mind a kettőnk élete gyötrelem a másik nélkül! Ebben semmi kétségem!
-Bocsánat, hogy megzavarom a romantikát, de eltévedtem! Ki tudnátok segíteni? – zavart meg minket egy szőke pasas. Egy eszméletlenül helyes szőke pasas. Igaz a szemei vörösen izzottak, és volt bennük valami, amit nem ismertem fel időben.
Ő volt! Kétség sem férhet hozzá, tényleg helyes. Sőt mi több... egyenesen... nem is tudom! Nem találok szavakat! Természetfeletti! És valamilyen oknál fogva, úgy vonz magához, mint a mágnes! És én apró, jelentéktelen kis vasdarabként elindultam felé. Valamiért tetszett az, hogy mosolyog a tettem láttán. Gyönyörű a mosolya! Eszméletlen! De a nevét sem tudom... de nem is érdekel!
- Szia! Dementri vagyok!
- Szia! – mosolyogtam lelkesen.
Már majdnem ott voltam! Csak pár méter választott el Tőle! Majd hirtelen észbe kaptam! Mit akarok én? Mit csinálok! Pont azt akarja, hogy könnyen bedőljek neki! Nem tehetem ezt magammal! Se Jaramievel!
Jaramie... Megráztam a fejem a tisztán gondolkodáshoz.
– Nem. – suttogtam – Nem! –mondtam– Jaramie. –suttogtam megint - Jaramie! – ordítottam miközben teljes testemmel Jaramie felé fordultam.
Elkezdem volna rohanni felé, de Demetri elkapott. mire én teljes erőmből egy fatörzsének dobtam, nem törődve a kellemes bizsergető érzéssel a karomon, ahol hozzámért.
Futni kezdtem! Iszonyatos erővel csapódtam Jaramie mellkasának, de nem érdekelt. Az volt a lényeg, hogy biztonságban vagyok. Jaramie átkarolt, és én is őt. Már vártam a csattanást, amit Demetri és a fa idézne elő, de nem jött. A fejemet még jobban Jaramie mellkasába temettem, nehogy megint belenézzek azokba a szemekbe.
Csend. Ilyen messze dobtam volna? Ekkor megengedtem magamnak egy kósza pillantást. Demetri a levegőben lebegett, félbehagyva az esést. Egy kismadár is egyhelyben maradt, sőt, az egész természet! Minden! Még a kis mikroszkopikus élőlények is, amit onnan tudtam, hogy mindenfelé körbenéztem, majd kérdőn Jaramire. Hogy csinálta?
- Nem tudom! – felelte a ki nem mondott kérdésemre.
- De... ez... ez... – akadozva próbáltam valami kérdés, vagy érvelés félét összehozni, de nem sikerült csak ennyit - ... ez lehetetlen!
- Ezek szerint mégsem! – vigyorgott szélesen, majd adott egy puszit a számra – Hozzá kell szoknod, hogy kettőnk közül, nem csak neked van valamilyen képességed!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése