Barát, vagy ellenség?
(Jaramie szemszöge)
Eszeveszett párbaj folyt! Egyik csattanás a másik után. Egyszer vagy ő dobta el az egyiket valamelyik fának, vagy valamelyikük kapta el őt, és püfölte. A legrosszabb az egészben, hogy nem tehettem semmit, amivel segíthetnék neki! Az ég adta világon semmit...
Nyolc órával korábban...
(Amy szemszöge)
- Kérlek! Könyörgöm!
- Nem!- mondta hűvösen.
- Csak most az egyszer! Kérlek! Naaaaa! Ne akard, hogy a boci szemeket is bevessem! – mondtam figyelmeztetően.
- Na, mondjuk azt tényleg nem kéne! – röhögcsélte.
- Akkor igen?- vigyorogtam rá.
- Azt egy szóval sem mondtam! – tartotta maga elé a kezeit védekezés képen. Nem mintha bármikor is bántanám! Őt? A szerelmemet? Ugyan mááár! – De te is tudod, hogy csak akkor sikerül, ha veszélyben vagy, vagy vagyok!
- Vajon egy kés veszélyt jelenthet rám? – mondtam miközben színpadiasan előhúztam egy kést a tartóból, és eljátszottam, amint harakirit hajtok végre, és késsel a kezemben a padlón görnyedek össze. – Na, gyerünk már! Veszélyben vagyok! Miért nem áll meg a természet? Fagyassz, vagy valami hasonló! Kérlek! –visítottam az utolsó szót.- Te csak a határtalan iskolautálatodtól vagy veszélyben! Ilyen veszélyekre, pedig nem reagálok semmit! – megfogtam a csuklóm az egyik kezével és a másikkal a kést rántotta ki a kezemből, nehogy megsebezzem magam. Majd talpra rántott. – Sajnálom! De el kell menned a suliba. Nem tehetek semmit! Apropó suli! Nekem is indulni kellene! Mivel nekem még nulladikom is van... szóval! Szia! Szeretlek! – egy puszit lehelt a homlokomra, és máris távozott a konyhából.
Én meg egyedül maradtam a félbehagyott szendvicsemmel, amit az előtt kezdtem el enni, mielőtt elkezdtem volna fűzni Jaramiet, hogy állítsa meg az időt, hogy ne kelljen suliba mennem! Ezek szerint sikertelenül! Így egy óra múlva kénytelen kelletlen elindultam a suliba...
...
Kitűnő! Semmi sem olyan, mint amire számítottam! Semmi iskola jellege! Olyan, mint egy rossz korház! Még a szag is, ami a fényesen csillogó padlózat köveiből jön, és mindent átitat, ami az útjába kerül! Ez alól az én felszerelésem sem lehetett kivétel! Mire az irodába kötöttem ki, átható hipo szagom volt! Csak úgy bűzölögtem. Ennek ellenére a titkárnő kedvesen fogadott.
- Szia, kedvesem!
- Jó napot!
- Biztos te vagy Amy Steet, az új diák! – mondta kedvesen a nő. Valahogy nem illett a képbe, a műszempilla, a francia manikűr, az agyon viselt felső, és a tíz évet öregítő konty!
- Igen én lennék! – mondtam félősen.
- Hát akkor itt lennének a papírjaid, és a könyveid! A 11. B osztály termét keresd, mivel a saját osztályotokban lesz az első órád! Ó majd el felejtem az órarended! Máma hat órátok lesz, ebben a sorrendben! – mutatott a rögtönzött kézzel írott órarendre. Ekkor becsöngettek, és én sietve elindultam az első órámra, ami a papír szerint Irodalom lesz. Legalább egy jó hír! Magyar szakos az oszt.főm! Ha minden igaz! Amint beértem a terembe, csend telepedett az egész osztályra. Mindenki abba hagyta, amit csinált. Egy lánynak még a tol is kiesett a kezéből. A nagy némaságot egy visítozó lány törte meg!
- Hurrá! Új osztálytársunk van! Na, mi az? Ne legyetek már ennyire lehangoltak! Gyerünk, emberek! Olvadjatok már fel! Olyanok vagytok, mint a jégcsap! – hogy ezt bebizonyítsa, elkezdte bökdösni az egyik lányt előtte, majd egy srácot is, aki mögötte ült. Nyilván való, hogy a srácnak nem tetszett, amit csinál, így amint visszafordult adott egy tockost a rokonszenves lánynak. – Hé Ben! Ezt még visszakapod! Esküszöm! De most nem te vagy az első! Gyere ide! Mellettem nem ül senki sem! Nyugodtan ideülhetsz, ha gondolod... – intett felém a lány apró kezeivel. Szívesen fogadtam a meghívást! Elvégre csak ő nem vált „jégcsappá” – hogy az ő szavait idézem -, mikor bejöttem!
- Szia! Engem Carmennek hívnak! És téged? – kérdezte, mikor leültem a nekem kínált helyre.
- Szia! Én Amy vagyok! Köszi, hogy „felolvasztottad” az osztályt a sokk után, amit a megjelenésem keltett...
- Á semmiség!- legyintett egyet a levegőben. Majd megérintette a vállamat. – Én is újként kezdtem itt. Megérem a te helyzetedet! – ekkor egy kép villant be a tudatomba: Az a nő, aki a legelső látomásomnál is jelen volt, ám most Carmen is a különleges kép tagja volt! A nő Jaramiet nyomta egy fának, ekkor lépett ki a fák közül Carmen, és rám pillantott, ahogy fekete csuklyás vámpírok lefognak, és az egyik gyomorszájon üt, majd félholtan esem össze a földön. A szeme riadtságot tükrözött, és félelmet. Majd megszólalt: „Amy! Ne!” A nőre pillantott, és megkérdezte: „Miért őt? Miért pont őt?” Ekkor a kép eltünt a szemem elől, és arra lettem figyelmes, hogy Carmen rázogat.- Amy! Amy! Jól vagy?
- Öhm persze! Miért ne lennék jól?
- Csak olyan furi fejet vágtál az előbb! Olyan nem is tudom milyet!
- Csak elkalandoztam.
- Min? – érdeklődött.
- Csak előző arckifejezéseken. – hazudtam könnyedén. Ekkor becsöngetek és mind a ketten az órára figyeltünk.
Az óra hamar eltelt. Nem egészen tudom, hogy mit vettünk, mivel a látomásomon gondolkodtam. Azon, hogy Carmen honnan ismerte azt a csoportot, ami a látomásban majdnem megölt bennünket! Engem, és Jaramiet! Megbízhatok Carmenben? Kérdezzek rá? Akkor hülyének fog nézni, ha nem igaz! De én csak azt látom, ami : Meg. Fog. Történni. Akkor Carmen barát, vagy ellenség?
Az óra véget ért, és ballagtam a következőre: Spanyolra. Carmen is velem tartott, mivel ugyanazok az óráink voltak értelemszerűen. Én meg már szinte arra gondoltam, hogy mindjárt előveszi a nagykést, és leszúr!
A Spanyol, és a Matek, majd szépen az összes többi óra is elmúlt, és Carmen a szünetekben egészvégig beszélt! Kielégítették az egy két szavas válaszaim is, és a nagy kés sem került elő! Így azzal a tudattal, hogy Carmen nem árthat nekem, és hogy az idő sem fagyott meg, miszerint veszélyben voltam, indultam haza. Vagyis Clara nagyi házához. Ahol minden bizonnyal vár rám Jaramie! Mert a farkas suli hamarabb ér véget!
Miért is nem lettem farkas... már rég otthon ücsörögnék, és Jaramie féltő karjai közt lennék biztonságban, elzárva a világtól. Mialatt ezen elmélkedtem, haza is értem. A ház zárva volt. Kihalásztam a kulcsomat, és beleillesztettem a zárba. A halk kattanás jelezte, hogy nyitva az ajtó. Alig jutottam el a szobámig, valami nehéz találta el a fejemet.
...
Kótyagosan ébredtem. A fejem zúgott a rámért ütéstől, és a fülem is csengett. Feküdtem. A fű alattam nyirkos volt. Ahogy felültem észrevettem, hogy mindenem sáros. Körbenéztem, és megpillantottam a látomásomből már jól megismert felállást: A látomásbeli nő Jaramie farkas alakján térdelt, és izzó szemekkel rám nézett.
-Ne! Jaramie! – kiáltottam, és el akartam futni odáig, de le voltam láncolva.
Értetlenül néztem a láncokat, amik a kezeimet, és a lábaimat a földhöz rögzítették. Miért nem tudom lepattintani magamról? Miért van még mindig rajtam? Teljes erőmből megfeszítettem a kezem. Az inak, és a csontok kilátszódtak, és az izmaimat is ki tudtam venni a bőröm alatt. minden erőlködésem kudarcba fulladt! Nem sikerült. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, és könnyedén gurult le az arcom oldalán.
- Nem fog sikerülni! Különleges anyagból készült! Magam csináltam! Te vagy az első, aki felpróbálta! Remélem, tetszik. – hallottam meg a hátam mögül a vészjósló hangot.
Itt van! Hozzá tartozik a nő. Ekkor bekúszott a képbe a Vadász diadalittas arca, rajta egy fürkésző pillantással.
– Remélem nem túl rossz viselet! Mivel még sokáig ezt kell hordanod... – majd belerúgott a bordáim közé.
A nagy reccsenést, ahogy a csont eltört, talány csak a sikolyom múlta fölül. Hallottam, ahogy a mellettem lévő másik fogoly, az én Jaramiem eszeveszettül próbál megszabadulni a rajta támaszkodó nőtől.
– Bocsánat mellé ment! Ide akartam! – ezzel arcba rúgott, és éreztem, ahogy valami nedves folyadék szivárog ki az orromból, és a fülem tövéből.
Lecsorgott az államig, majd a már amúgy is véres pólómat megcélozva csöpögött tovább. Az orrom kevésbé fájt, mint a bordám, így itt csak egy nyöszörgésre futotta. Jaramie megint csaholni, és vergődni kezdett, mire ezt a nő megunta, és a mellettem lévő fának hajította.
- Ne! Jaramie! Ne! – törtek utat a könnyeim.
Nem a fizikai fájdalom miatt sírtam, hanem amiatt, hogy Jaramie szenvedését is végig kell néznem! A farkas fájdalmasan felnyüszített, majd az oldalából elkezdett folyni a vér. Tudta, ha farkas alakjában marad, nem tud a teste úgy regenerálódni, mint emberként. Így átváltozott volna, ha valami, vagy inkább valakik, meg nem lepik.
Az a társaság lépett ki az erdőből, akik a látomásomban is szerepeltek. Ekkor valami megváltozott. Veszélyben voltam! De nem a világ fagyott meg, csupán Jaramie.
Hátrapillantottam, és még időben észrevettem, mikor a nő hátrahőköl a megkövült Jaramietől. A biztonság kedvéért hozzányomta a közeli fához, mint a látomásban. Most már csak Carmen hiányzott a képből! Minden stimmelt. Minden! Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a mai napon szerzett barátom, az ellenségem.
Ekkor valamelyik csuklyás felkapart a földről, és belemarkolt a lábszáramba. Eszeveszetten ordítottam fel, és éreztem, ahogy a csont kibillen a helyéről, és ropogva, pattogva kettéválik. Kisebb szilánkok szúródtak a húsomba, és az izmaimba. A csuklyás ledobott a földre, és a Vadász jelent meg a látóteremben.
-Úgy látom, menni szeretnél! Hát menny!
Ezzel szabaddá váltak a kezeim, és a lábaim. A láncok engedtek. A csuklóim, és a bokáim vörösen izzottak, és a törött lábamból ömlött a vér, ahogy az orromból, és a fülem tövéből is! Csak azt nem értettem, hogy miért nem ugranak még rám ennyi vér láttán.
De nem érdekelt, hogy előbb szenvedni hagynak, és azután ölnek meg, csak az érdekelt, hogy Jaramienek nem esett-e baja. Felé kúsztam az ép lábamat használva, de valaki megfogta a bokám, és visszahúzott. Ez segített abban, hogy orrba rúgjam. Nagy nehezen felevickéltem, és a hozzám legközelebb álló vámpírt, egy fának dobtam.
A mellette lévő nekem támadt, de sikeresen kitértem az útjából. A törött lábamat magam után vonszoltam, miközben egyenesen egy fa felé tántorogtam. Az egyik a sok közül, megpróbált megakadályozni, de őt is a fának dobtam. Ott hevertek egymás hegyén, hátán.
Ekkor valaki satuba fogta a kezem hátulról, és megpördített maga körül. Mikor megláttam őt meghűlt a vér az ereimben. Demetri volt az!
- A közös cél, mindenkit egy táborba terel! – súgta a fülembe a Vadász. – Tudod, így könnyebb elkapni!
- Csak meg kell csókoljalak, és máris az enyém leszel! Mivel az előző kísérletem nem úgy sült el, ahogy én akartam, így ehhez kell folyamodjak. – és közelített az arcom felé.
A szememet, és a számat szorosan összezártam, és ráztam a fejem össze, vissza. Majd vadul kalimpálni kezdtem, a még ép végtagjaimmal, és puszta véletlenségből, a legfájóbb pontját találtam el.
A szorítása gyenge lett, és térdre esett. Magával rántva engem is. Kitéptem a kezemet az övé közül, és megpróbáltam eljutni a közeléből. Ám rossz irányt választottam, mivel a csuklyások hamarabb elkaptak, mint reméltem. A kör bezárult, és én a legközepén gubbasztottam. Körülöttem vészjósló alakok, akik hamarosan átsegítenek a túlvilágra.
A vértócsa egyre nagyobb lett körülöttem, és nem történt semmi. Ekkor az egyik felemelt a földről, és a gyomorszájam közepébe öklözött. Majd az elernyedt testem visszaesett a vértócsába, és a kör kezdett szűkülni, egészen addig, míg egy ismerős hangot nem halottam:
- Amy! Ne! – Carmen! O az én egyetlen barátom, aki az ellenségem. Bár a hangjából inkább a fájdalom szűrhető ki, mint az ölésvágy. - Miért őt? Miért pont őt? – kérdezte a nőt, aki most engedte csak el Jaramie szobor testét. – Válaszolj! Anya! Válaszolj! – zokogta Carmen. Jól hallottam? Anya?
- Sajnálom de... – kezdte a nő.
- Miért pont őt? – ismételte most már sírva Carmen. – Miért?
- Mert... – kezdett bele a nő, majd rám nézett, és folytatta – Mert Ő a kiválasztott! Ő hozza el a halálunk! Ha mi nem öljük meg őt, ő öl meg minket! Mert ez a világ rendje! A fajok küzdelme!
- De mi egy faj vagyunk! Mi egy család vagyunk! Mi itt mind leszámítva a farkast, vámpírok vagyunk! – meghökkentem. Carmen is vámpír? Hogy is van ez? Az ember – jelen esetben vámpír – csak vámpírokkal akad össze? Tovább nem tudtam koncentrálni, mivel elkezdtem szédülni. Még hallottam, ahogy Jaramie szikla ajkai megmozdulnak, és a nevemet kiáltja, majd éreztem az erős karok gyengéd ölelését, és hallottam Carment.
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – sírta, miközben a véres hajamat söpörte ki az arcomból, és simított végig a homlokomon. Még átszivárgott a tudatomon néhány mondat, ami Jaramie szájából hangzott el.
- Szeretlek Amy! Nem hagyom, hogy bármi bajod essen! Ez egy kivételes eset volt, de ezen túl örökké vigyázni fogok rád! Örökkön örökké! Amíg élünk! Szeretlek kedvesem! Szeretlek!
Ezután süllyedtem a tudatlanság alá, ahol nem fájtak annyira a sebeim, és a törött csontok nyomását sem éreztem. Ha ezelőtt csak a suli miatt akartam volna farkas lenni, csak hogy hamarabb hazaérjek, az semmiségnek tűnt a mostani vágyamhoz képest! Bárcsak gyorsabban gyógyulnék! Mint a farkasok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése