Utolér a sors - 28. fejezet

Viszont látás...

(Amy szemszöge)

   Fájt, de el kellett fogadnom. Hátba döftek. Kegyetlenül, és fájdalmasan hátba döftek... Pedig... hallhatta a gondolataimból, mennyire rossz, hogy nincs velem egyetlen szülőm se...

- Nos elnézést, de... nekem... most mennem kell! Nagyon sajnálom! De... –ezzel kirohantam a teremből.

- Amy! Várj... – a tanárnő ugyan utánam kiáltott, de nem foglalkoztam vele.

   Nem várhatok! Eddig vártam, és most betelt a pohár! Futni akarok! El innen, keresni az apámat! Mert él! Engem keres!

   A lábaim csak vittek előre. Nem érdekelt, hogy a folyosón hány embert sodrok el, vagy éppenséggel Carmen üvölt utánam.

   Már nem érdekelt Netil. Nem érdekelt semmi, csak el akartam menekülni innen. Mert hazugság volt az egész! Hazudnunk kellett, hogy ne keltsünk feltűnést. És már nem bírtam több hazug szót elviselni! Élni akartam! A saját életemet! Nem a kitaláltat! 12 évig csak egy hazug világban éltem a hazug életemet. Ami nem én voltam, és még csak nem is tudtam róla. Azok az emberek, akiket barátnak hittem, akiket szülőnek hittem, hamisak! Kitalált karakterek, egy sakktáblán, hol bábuként mozgatták őket! Velem együtt...

   De most, hogy már tudom, mi a múltam, és éppen egy darabja felé rohanok, nem engedem magam bábuként irányítani!

   A lábam szabadon siklott, még a szünet végét jelző csengőszó után is. Természetesen vettem be minden kanyart, szabadulni akartam. Tudtam, hogy rég túlléptem már az emberi sebességet, de mit számít, ha a hazugságok börtönéből szeretnél kiszabadulni? Semmit! Nem számít semmit, és nem is kell, hogy számítson!

   A folyosókról már bementek a diákok a termekbe, így egyedül futottam a kijárat felé. Ezért meglepett, hogy valaki rám ugrott. Szembe találtam magamat egy ibolyaszínű szemmel, mely egykék kontaklencse hatására változott vörösből ilyenné. Netil rám ült, lefogta a kezeimet, lábaimat, nehogy kiszabaduljak.

-Ő rossz! Nem futhatsz csak úgy a karjaiba! Ő embereket öl!

   Keserédes nevetésem felrázta a kihalt folyosó síri hangulatát.

-Te is embereket ölsz! Én is azt fogok, ahogy mondtad!

   Az ibolyaszín szemek sötétebbre színeződtek, a haragtól, s dühtől, amit a vádolásom gerjesztett.

-Én nem szórakozásból teszem! – szűrte a fogai között a szavakat.

- Honnan tudod, hogy ő igen? – néztem vele farkas szemet, miközben bekerült a látóterembe Carmen alakja is.

- Mert ember! – kiszakította magát a pillantásomból, és oldalra fordított fejjel, és lesütött szemmel folytatta. – Azért keres, hogy te tedd azzá, amik vagyunk...

- Micsoda? Az... Nem! Hazudsz! Eddig is hazudtál! Csak hogy elijessz tőle. Ő az apám!

   Könnyek sorakoztak a szemem sarkában, és hulltak le a padlóra. Szabadulni akartam Netil alól, a vádak alól, a hazug szavak alól. Vergődtem, ahogy csak tudtam, és kerestem a menekülés halvány fényét. Míg nem Netil fel nem rántott, és el nem száguldott velem a folyosó közepéről.

-Jön valaki, gyere Carmen! – üvöltötte a mögöttünk lévő Carmennek.

   Beleszimatoltam a levegőbe, és meglepetten tapasztaltam, hogy aki elől menekülünk ember. De nem olyan, mint a többi. Furcsán ismerős, mégis szokatlan illata volt a vérének. Ismerős volt, mégis olyan, mintha elvesztette volna a régi zamatát. Mintha vérátömlesztése lett volna, de rengetegszer!

   Kiértünk az iskolából, és egyre áthatóbban éreztem azt az illatot. Idegesített, hogy nem ismerem fel annak ellenére, hogy éreztem már. A honvágy fogott el egy pillanatra.

- Nem szabad ilyeneken gondolkoznod! – vágta Netil a képembe, miközben még mindig erőteljesen rángatott maga után.

- Oh szóval most már nem gondolhatok arra amire akarok? Mesés... – puffogtam.

- Csak ezen ne gondolkodj! – állt meg, és körbe szimatolt.

- De miért ne? Ha egyszer ismerem?

   Még egy utolsót szippantott Netil a levegőbe, és Carmen is ráncolta az orrát, de én nem találtam furcsának az illatot, csak ismerősnek...

- Okés tévedtem! Megkaptad amit akartál, miért vagy még itt? – üvöltött Netil.

- Kihez beszélsz? Nézz már körül, egy árva ember sincs itt! – világosítottam fel Netilt.

   Ebben a parkban az iskolától nem messze, tényleg egy árva lélek sincs rajtunk kívül!

-Jól beszél a lány, tényleg nincs itt egy ember sem... – egy ismerős hang a múltamból...

   A fa lombjaiból jött a hang, mihez egy suhanó árny tartozott, amint leért a földre.

   Vörös szemei voltak a legszembetűnőbbek. Fekete haja közbevette arcát, s egészen a válláig követte vonásait. Sápadt bőre alatt látszódott az erek szövevényes kusza hálózata. Nyilván mert nem rég változott vámpírrá...

    A tudatalattim különböző képeket sugárzott felém róla. Kiskoromban játszik velem a homokozónál, tanít olvasni a kis konyhában, esti mesét olvas nekem lefekvés előtt, majd megöleli anyámat...

   Nem tudtam elhinni, hogy újra láthatom, még eben az életben! Igaz akkor még fiatal volt, és ember, de... De mégis ő az. Itt áll előttem, hosszú fekete kabát alá takarva testét. Ő volt az, semmi kétség. Netil a gondolataimra csak még erősebben szorított.

- Igaz kicsit idősebb vagyok, de remélem azért megismersz...- jött közelebb mosolyogva egyetlen élő rokonom.

- Apa... – könnyek szöktek a szemembe, oda akartam menni hozzá, Netil pedig visszarántott.

   Forgattam a csuklómat, hátha ezzel elérek valamit, de sajnos nem. Cibáltam a kezét, vadállati morgásokat hallattam, de ezzel csak azt értem el, hogy Carmen is lefogott. Az erős kezek nem engedtek, én pedig alattuk vergődtem.

-Ugyan már! Hát nem ölelhetem keblemre 12 hosszú év után a kislányomat? – mosolyogta el magát az apám.

   Sokként ért a tudat, hogy itt van, és miattam jött ide. Netil, és Carmen viszont nem engednek el... Nem akarják, hogy boldog legyek! Tudják, milyen fontos nekem, és... nem engednek oda...

   Karmoltam, rángatóztam, üvöltöttem, mindent megtettem a menekülés érdekében, de hiába. Végül az eddig sem ép elmém feladta a hadakozást, erőtlenül, csüggedten omlottam össze a karjaikban, könnyekkel az arcomon. Nem volt erőm ellenállni. Feladtam...

   Ekkor az erős kezek ereszteni kezdtek, s szabad utamra engedtek. Addig még álltam úgy, ahogy, de amint elengedtek, nem volt erő a lábamban, így a földre hullottam, s szaporábban hullottak a könnyeim.

   Ahogy földet értem, szinte azonnal erős kezek öleltek át, féltőn.

- Tizenkét év hosszú idő... – a mondat végén sóhajtott egyet apám.

- Az... nagyon hosszú idő! –szipogtam, s jobban hozzá bújtam.

   Nem tudtam, hogy mit látott Netil apám fejében, de ennek semmi nyomát nem éreztem ebben a pillanatban. Persze mögöttem pattanásig feszült idegekkel figyelnek minket, de nem érdekelt...

   Vettem egy nagy levegőt, s megint éreztem azt a furcsa illatot.

- Miért van ilyen... vegyes illatod? – ráncoltam az orromat.

- Oh bocsánat! De ezt nem tudom megváltoztatni! Még az emberi életemből való. Tudod amolyan... Hát pénzért öltem embereket...

   Kikerekedett a szemem. Netilnek igaza volt... De hogy teheti... Hogy tehette!

   Nem akartam hinni a fülemnek, ő nem lehet gyilkos! Ő az apám! Az apám nem lehet gyilkos! Biztos csak viccel, vagy... Igaz?

-De miért? – hatalmas szomorúság telepedett rám.

- Nos, hát, mint mondtam a pénz miatt. És persze most is ezt csinálom, csak... hatékonyabban! – félre nem érthetően húzta fel ajkait, hogy kivillanjanak a fogai.

- Mi? De... Nem lehetsz hidegvérű gyilkos... – megint csak könnyek szöktek a szemem sarkába, és gördültek onnan tovább...

- De neked is ezt kell majd csinálnod! Ölni!

   Ez volt az a pont, mikor nem bírtam tovább a karjaiban maradni. A gyilkos karjaiban... Fürgén kiugrottam az öleléséből, s pár méterre mögötte értem földet. Persze rögtön meglepődött, így megfordult, majd felállt.

- De én az egyensúlyért teszem, nem fog senki fizetni!

- Gondolj bele! Csak tennéd a dolgod, és pénzt kapnál érte! Amolyan családi vállalkozás... – mosolyodott el  - Jó persze néha nem csak vámpírokat kellene ölnöd, de az még belefér!

- Nem! Nem fér bele, hogy ártatlanokat bántsak! Én nem arra születtem, hogy bérgyilkososdit játsszak! – kerültem meg, és visszasétáltam Netilékhez.

- De így is öli fogsz!

   Lehunytam a szememet. Nem akartam látni, egy gyilkost. Az apámat akartam látni. Emlékeket görgettem magam elé, amikor még jó volt. Mosolyogtam az emlékek hatására.

- Méltó utódja akarok lenni anyámnak! Nem holmi hidegvérű mészároló. Csak a bűnösöktől kell megtisztítani a világot...

- Fogalmad sincs milyen volt az anyád! – szűrte a fogai között, mire felkaptam a szememet.

Au! Érzékeny pont! Vigyázni kell...

- Miért, emlékszel még anyára? –mosolyogtam lágyan.

- Igen... – húzódott halvány mosolyra a szája.

- Én is! És rád is! Amikor még jó voltál...

- Most is jó vagyok! Csak másképpen! Fogadj el így is! Így is én vagyok! – tárta ki a karjait, majd leejtette az oldala mellé.

- Nem apa! Most már túl rossz vagy ahhoz, hogy még mindig te legyél... – szegtem le a fejemet.

- Akkor... Nincs miről beszélni... Örülök, hogy láttalak. Nagyon szép hölgy lett belőled... – ezzel sarkon fordult, én pedig utána kiálltottam.

- De ugye nem mész el örökre? Ugye visszajössz néha?

   Megfordult, és mosolyogva bólintott.

-A félvérek apjai érzik, ha a gyermekük vámpírrá válik, és azután mindig tudják, merre jár... Szervusz kedvesem.

   És eltűnt. Fájt, hogy elment, de így volt jól... Nem öldökölhettem volna ártatlanokat, csakis a pénzért. Viszont ő azt fogja tenni. Ez ellen semmit sem tehetek. De mégis az apám, és el kell fogadnom a döntéseit. Viszont nem tudtam volna elmenni vele... Itt hagyni mindenkit, aki fontos nekem? Nem ment volna...

   Netil, és Carmen is átölelt, átérezte velem a búcsú fájdalmas perceit. Csöndben ballagtunk hazafelé. Nem törődtem az iskolával, nem törődtem már semmivel. Most, hogy még magamnak is bevallottam, méltó utódja lehetek anyámnak! Muszáj megtennem érte, és apám emlékéért! Mert a sorsom elől nem futhatok el, hisz úgyis mindig utolér...

Utolér a sors - 27. fejezet

Rokoni szálak...

(Amy szemszöge)

   A reggelem kicsit döcögősebben ment, mint általában. És az sem könnyített a helyzeten, hogy azt a hülye gipszet is viselnem kellett. Lezuhanyoztam, felvettem egy fekete farmert, mert a kedvencem a tegnapi események hatására szétszakadt. Kihúztam a szekrényből egy fekete toppot, és egy fekete zipzáras, kapucnis, zsebes felsőt, adtam a még nagyban alvó Jaramie arcára egy puszit, és letántorogtam a lépcsőn.

   Ahol Netil kérdő pillantásába ütköztem. Idegesen topogott az aranyszínű topánkájában, ami kiemelte az aranymintás felsőjét, valamint az ugyan ilyen színben pompázó övét, amit egy kék farmer övtartójába csúsztatott bele.

- Hol a gipszed? – emelte az ég felé a tekintetét, majd természetfeletti gyorsasággal megtette az utat a szobámig, feltette a gipszemet, és megállt előttem.

- Kösz! Egészen kiment a fejemből. – szabadkoztam, majd valahogy magamra erősítettem azt az izét.

- Azt tudom, hogy nem túl kényelmes, de viselned kell! Igazából még a lábadon is kellene, hogy legyen egy járógipsz, de arra már nem ítéltelek!

- Oh! De jó nekem! – mondtam gúnyosan, míg a csupasz kezemmel felemeltem a táskámat, és a vállamra vettem. Ekkor tévedt be Carmen is a nappaliba, és a kezében kettő táska függött.

- Azt hiszem ez illik a szerelésedhez! – állapította meg Carmen, és oda adta az arany szegélyű válltáskát Netil kezébe,aki felvette, és kitartó mosolyát felém sugározta.

- Mi a..? – hüledeztem

- Én vagyok az unokatesód, aki most költözött ide Massachusetts államból. – jelentette ki büszkén.

- Nekem aztán mind egy, de egyáltalán nem nézel ki Massachusetts állambelinek! – indultam meg az ajtó felé.

- Miért, hogy néz ki egy oda valósi? – loholt utánam Netil, Carmennel a nyomában.

- Hagyjuk... – nevettem el magam,és beszálltam a volán mögé. Netil az anyósülésre, Carmen pedig hátra.

- És azt tudod már, hogy melyik osztályba fogsz járni? – kérdezte Carmen Netiltől, miközben a két ülés közé hajolt.

- Szerintem 9.-es leszel! Nem néznék ki belőled többet, és szerintem az igazgató sem.

Léptem rá a gázra.

- Mondanám, hogy talált süllyedt, de hazudnék! – vigyorgott Netil.

- Mi? Mit adtál be a dilinek, hogy felsőbb osztályba tett? – megmosolyogtatott a dolog, ahogy Netil próbálja meg győzni az igazgatót, hogy ő igenis több mint 15 éves.

- Ha te azt tudnád... – az ezután következő percekben Netil kifelé bámult az ablakon mosolyogva.

Mikor az iskola területére értünk Netil megszólalt.

- Ha kérdezik - bár úgysem fogják-, levélben tartottuk a kapcsolatot, és te alá tudod támasztani, hogy 11.-es vagyok! Okés?

- Két osztály többletet hazudtál? Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos volt a meséd... – szálltam ki a kocsiból, majd vissza a táskámért. – De hogyan fogsz tudni haladni az anyaggal? Tudtommal te suliban még nem nagyon tartózkodtál...

- Ugyan kérem! Ennyire ne becsülj le! Aranyom én még azt is tudom, hogy mit fogtok venni két hét múlva! – itt jelentőség teljesen megkocogtatta a homlokát.

   Így nevetve vonultunk tovább az első óránkra. Mivel Netilnek azt is sikerült elérnie, hogy ugyan abba az osztályba tegyék, ahol én vagyok, mondván akkor hamarabb be tud illeszkedni.

   A tanár már számított rá, így az egész bemutatkozósdit nem is erőltette annyira. Netil csak elment a padok között, és mikor Carmen mellé ért, jelentősség teljesen ránézett.

   Fogalmam sem volt róla, hogy mire ez a  nagy hajcihő... Meg persze, minek jött iskolába Netil?

   Ezeken elmélkedtem, miközben Mrs. Ready belekezdett a történelmi évszámok szövevényes felsorolásába. Nem érdekelt mikor hol voltak különféle forradalmak, és szabadságharcok, így megpróbáltam Netiltől megtudakolni, mi a frásznak jött ma el?

Netil! Tudom, hogy nem ok nélkül vagy itt, szóval bökd ki! Minek jöttél ma velünk suliba?

   Nem felelt, csak a tanár monológját tanulmányozta. Akaratlanul is közvetítette a gondolatait, mik a felkelések pontosabb leírásáról szóltak. Mivel ő jó néhánynál ott volt, és harcolt. A fene gondolta volna, hogy a vámpírok az emberek oldalán indulnak hadba...

   Ám ekkor bevillant egy kép Netil emlékeiből, amint a sérült katonák, vagy éppen csak a halálra ítélt emberek nyakán, ott van egy harapásnyom...

Tudod a vámpírok sem hülyék! Okkal mentünk! Táplálkozás céljából! Tudod így nem feltűnő...

   Váratlanul ért az idegen mondat a fejemben. Valahogy nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. Illetve nem is tette meg, inkább terelte a témát. Így küldtem neki megint egy adagot a kérdéseimből.

Nem válaszoltál! Ne hidd, hogy ennyivel megúszod...  Tudni akarom miért jöttél!

   Egy ideig csak az anyagot sugározta a fejembe, kicsit kibővítve, vérrel áztatott testekkel, és rengeteg táplálkozó vámpírral a csatamezőn. Ki akartam zárni ezt a képet, mert újra csak a halálos sikolyok hömpölyögtek felém, mint vad, eszeveszett sebességgel terjeszkedő áradat... Sután Netilre néztem, s könyörgő szemeimmel kérleltem, hogy hagyja abba...

Egyszer neked is ezt kell tenned! Tisztítani...

   Ezzel a mondattal zárult a háborús eseményeket őrző emlékek kapuja. De mégis szaporábban vettem a levegőt, mint eddig. Miért kellene nekem ilyent tennem? Ki kötelez rá?

-Amy, meg mondanád, mikor kezdődött a kínai komunisták „hosszú menetelése”? – kis idézőjelekbe rakta a szavakat. Nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél Mrs. Ready , hiszen én teljesen más csatákat vívtam a fejemben. – Illetve ki vezette...?

   A semmiből tört elő a megmentő gondolat, melyet Netil adott, hogy válaszolni tudhassak.

1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.

   Én pedig gépiesen ismételtem az előbb hallottakat.

-1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.

   Mrs. Ready látta, hogy ha nem is figyeltem végig, a megfelelő válasszal rukkoltam elő, így meg volt elégedve velem, és folytatta az órát ott, ahol abbahagyta. Én is e képpen cselekedtem.

Miért jöttél? Te mondtad, hogy a háborúba is okkal mentetek, szóval most is volt valami szándékod! Úgy hiszem...

   Kisebb szünet, majd Netil mégis csak óhajtott válaszolni.

Még csak nem is köszönöd meg! Hát így segítsen az ember...

Nem értem miért nem egyszerűbb kinyögni az igazat, mint itt ködösíteni, és témákat váltogatni! Illetve köszönöm!

    Ekkor megszólalt a csöngő, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy tovább kérdezgessem Netilt, de immáron szóban. Összeszedtem a könyveimet, és beraktam a táskámba. Eddigre Netil már rég kisuhant az ajtón. Carmen megvárta,míg a gipszbe bugyolált kezemmel végzem a pakolással, s megindultunk.

   Éppen utolsónak léptünk volna ki a teremből Carmennel, mikor Mrs. Ready megszólított...

Fogadok, hogy ebben is a te kezed van!

   Küldtem a gondolatot Netilnek, mielőtt odafordultam a tanárnőhöz.

- Igen tanárnő? – mosolyogtam, hátha előbb szabadulok.

- Nos, csak szeretném szóvátenni, hogy a több hetes kihagyás nem jogosít fel arra, hogy ne figyelj a órán, éppen ellenkezőleg.

- De hiszen tudtam a választ a kérdésre! – igaz némi segítséggel, de akkor is!

- Viszont én pedig láttam, hogy Carmen súgott...

   Elnéztem a tanárnő feketére festett haját, mely a fényben kékes árnyalatot vesz fel, a fiatalos öltözékét, a nőies alakját, és a kék szemeit. Nem hiszem el, hogy bedőlt Netilnek. Mivel minden bizonnyal ő ültette el a fejében azt a képet, miszerint Carmen súg nekem! Hogy meglóghasson...

   Egyértelmű Netil valamit nem akar elmondani, ami számomra fontos lehet.

- De hiszen... – kezdtem bele az érvelésbe, de a tiltakozás több és több prédikációval jár.

- Nézd Amy! Próbálj felzárkózni, és figyelni az órán. Tudom, hogy... Nos nem, nem tudom! – nevette el magát keserűen – Nehéz lehetett feldolgozni a tényt, hogy .... nos, hogy az  a férfi,aki ... hát az apádnak adja ki magát, követ, de ez nem jogosít fel arra...

   Hallottam a szavait, de nem akartam elhinni! Az agyam megrekedt ott, hogy a lehetséges apámról beszélt... Egyszerűen, nem ment. Keres az apám, és én a történelem tanáromtól tudom meg?

   Ez volt ami miatt Netil gardedámkodik felettem, amit nem akart elmondani? Lehetséges, hogy azért teszi, mert veszélyt jelent rám nézve? De miért? Miért nem mondta el? Miért nem bízott bennem ennyire?

Utolér a sors - 26. fejezet

Vér

(Amy szemszöge)

   Miután bementünk a házba, mindenkinek sürgős elfoglaltsága akadt, így Jaramie, Johanna, Carmen, Netil, Athalie, és én maradtunk a konyhában. Én vettem elő a darált húst, Jaramie a nyomomban, Carmen az asztalnál ül Johanna és Netil társaságában, és beszélgetnek.

   Igazi családias hangulat alakult ki, leszámítva, hogy én már kissé éhesebb voltam a kelleténél. Ami nem volna olyan nagy baj, ha nem az embervérre szomjaznék...

   Ami nem lesz előnyömre holnap a suliban, de ki el valahogy bírnom. Mivel nem maradhatok itthon tovább, arra hivatkozva, hogy a vasúti síneken megállni a kocsiddal, igazán nagy baromság.

   A darált húst nyakon öntöttem vízzel, hogy tuti felengedjen, majd az asztalnál ülő társasághoz fordultam.

- Ki az, aki hajlandó nekem segíteni? – mondandómra mindenki felfigyelt.

- Én hajlandó vagyok bármire, amit te kérsz! – karolt át Jaramie és megcsókolta a nyakamat, mire én éles kacagásban törtem ki.

- Én szívesen segítek! – ugrott fel Netil. Én meg észrevettem magam, és fülig vörösödve eltoltam magamtól Jaramiet.

- Öhm jó okés köszi! – Jaramie azért megfogta a derekamat, így a hátam mögül figyelte, amint ellenőrzöm a húst, ami tele volt vérrel...

- Mi a baj? Mi történt Amy? –kérdezgetett Jaramie.

   De nem jutottam szóhoz. Egyszerűen lefagytam. Vér, vér, vér, és vér! Tudtam, hogy a késztetés erős, de ennyire?

- Vidd innen Amyt egy olyan helyre, ahol nem nagyon járnak emberek. – utasította Netil Jaramiet.

- Mi? Miért? – kérdezgette Jaramie Netilt, miközben a vörös köd ellepte az agyamat.

- A vér! A vámpír éne felszínre tört, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar!- aggodalmaskodott Netil.

- Én láttam egy nyugodt helyet ide felé jövet, és aránylag közel van, viszont nem forgalmas. – rohant oda hozzánk Johanna, és segített engem kitoloncolni.

   A következő pillanatban Jaramie karjaiban és Johanna után futottunk. A fejem ugyan még nem tisztult ki, de tudtam, hogy nem szabad azt tennem, amit akarok...

   Ugyanis az eredeti tervem az volt, hogy rávetem magamat Johannára. Legfőképpen azokra a szépen pulzáló verő ereire... A gyönyör,amit azután éreznék, felérne mindennel... De a legrosszabb, hogy mindezek után Jaramiere vetném rá magam. És könyörtelenül meggyilkolnám... De ez nem én vagyok! Én nem ez vagyok! Nem tenném ezt! Nem tehetném ezt... Vagy mégis...?

   Nem gondolkodtam! Csak cselekedtem. Kibújtam hozzáteszem eléggé ügyesen Jaramie öleléséből,és Johanna hátára vetettem magam.

-Te ribanc mit csinálsz? – korholt Johanna miközben próbált kiszabadulni igen erős szorításomból.

- Elégtételt teszek... – kerültem meg, hogy megint a hátára ugorjak, és belemélyesszem fogaimat a nyakába.

   Ezt nem igazán díjazta, így egy nem éppen csendes sikoly után megint csak kiszabadult.

- Azért a kis szekrénynek tolásért? Vagy mi? – most ő ugrott rám, és így leszorított a jeges és véres földre.

- Nem... Az már nem érdekel! – fordítottam egyet rajtunk, így én voltam felül. – Azzal van bajom, mikor azt mondtad, hogy nem érted, hogy a fiuk miért félnek tőlem...

- Oh ugyan! És ezzel mit akarsz elérni? – próbált átváltozni, d rájött, hogy akkor nem biz velem szócsatázni, így kontrolálta magát.

- Hogy tudd mire vagyok képes! – beleharaptam a vállába, mire felüvöltött.

   A többiek is ide szállingóztak, és bele akartak avatkozni, de valami miatt nem tették.

    Johanna ledobott magáról, és én a fának ütköztem. Fájt, fájt, de a düh és az ölni akarási vágy, valamint a vér szaga hívogatott, és lökött előre, Johanna felé.

- Mire jó ez? Ugyan! Mind a ketten tudjuk, hogy senkit sem tudnál bántani! Még ha ember, akkor sem!

- Ne hengerelj, mert a düh nagyon sok mindent ki tud hozni a vámpír lányából.. – álltam meg, és dühösen méregettem.

- Ugyan már! A vérszívó haverodat sem tudtad megvédeni, helyette utánam osontál! – lépett közelebb.

- Tudod akkor még nem ittam... vért! Most valahogy erősebb vagyok. Ne akard, hogy megmutassam ezt a gyakorlatban is.. – féloldalas mosolyra húztam a számat.

- Hát hajrá! Úgysem tudsz engem legyőzni! Túl kevés vagy te ahhoz...

- Te akartad! – mondtam egy lemondó sóhaj kíséretében, és támadtam.

   Ráugrottam, mire kimászott alólam, és felugrott a legközelebbi fára. Én egy másikra, olyan gyorsan, hogy észre sem vette, mire ott termettem mellé a másikfáról. Meghökkent, én csak ravaszul mosolyogtam, és rávetettem magam, és máris a földön voltunk.

   Igaz, amit eddig kiszívtam belőle elég volt ugyan, és már csak a düh hajtott, mégis belé haraptam. A karja volt hozzám a legközelebb, szóval ott mértem rá utolsó csapásomat. Mikor már a vér utáni vágyódás kimosódott az agyamból, erőt vett rajtam a bűntudat, és leszakítottam ajkaimat Johanna karjáról. Igaz nehezemre esett megválni a szomjúságcsökkentő vértől, de elszörnyedtem.

   Legfőképpen magamtól. Attól, amivé váltam a vér hatására. Ami kiváltotta belőlem a dühöt, ami nem is az enyém volt. Hátráltam. Hátráltam a valóság elől, az igazság elől. Attól, ami vagyok. Amit tettem. Amivé váltam. Amit, vagy akit nem tudtam kordában tartani. És hátráltam attól, ami jólesett. Az erőtől, a szabadságtól, és mindezek felett a vértől... A vértől, ami ezt az egészet elindította. És ami miatt vadállat lettem. Szomjas, és bosszúálló vadállat!

   És a legrosszabb, hogy senki sem vetett meg ezért. Még Kenzi sem. Lehet, hogy azért, mert Johanna sebei már kezdtek begyógyulni, de lehet, hogy azért, mert látták a szememben a riadtságot.  A félelmet, és a fájdalmat. Lehet, hogy igaza volt Johannának, lehet, hogy tényleg nem tudnék megölni még egy embert sem... 

- Sajnálom! Magamnak okoztam a bajt. Nem lett volna szabad hergelni, de egyszerűen úgy gondoltam, igazam van! A fene egye azt az önfejűségemet. – Johanna a hátát döntötte a közelében lévő fának, miközben ezeket a szavakat idézte felém.

- Nem! – vettem szaporábban a levegőt, miközben én is neki vetettem a hátamat egy másik fának. – Nem! Igazad volt... Kevés vagyok! Nem vagyok én ehhez elég! Nem tudtam...  Alig tudtam... Nem akartam... Meg akartalak... Bocsáss meg! – ekkor tört ki belőlem a zokogás.

   A valódi mondatok ezek lettek volna:  Nem tudtam irányítani magam. Alig tudtam megállni. Nem akartam leállni. Meg akartalak ölni...

   A legsúlyosabb az utolsó volt... Hiába tudtam, hogy nem szabad, mégis megtettem volna. Jaramie felemelt a földről, és a sokktól remegő testemet átkarolva lassan lépdelve elindult vissza a házba. Én pedig álomba merültem.

...

   A kanapén ébredtem, viszont nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda. Ám ez a gond valószínűleg eltörpült attól, ami a konyhában történhetett, mert mindenki ott sürgött forgott. Bár szerintem nem volt semmi gond, hacsak az odakozmált étel szagát nem vehetjük a baj forrásának.

   Felültem, és meg mozgattam elgémberedett tagjaimat majd felálltam, és a konya felé vetem az irányt.

-Amy! – kiáltott fel  Benji örömittasan, mire mindenki rám figyelt. A konyha asztalon ülő fiú pedig lehuppant onnan, és felém vette az irányt.

- Netilt idézem: „A hivatalosan is vámpírrá válásod!” örömére rendezünk neked egy vacsit! Több kevesebb sikerrel... – vakarta meg a feje búbját, és körül nézett a romhalmazzá változott konyhán. – Mivel az előbb valamit megégettem, ezért én kiálltam, és átadtam a bénáskodást a többieknek!

- Valahogy ezt én miért nem érzem ünnepélyesnek... – tekintettem végig az egybegyűlteken, és a szemem megakadt Johannán, aki Kenzi karjai közt mérte ki éppen a lisztet.

- Ugyan mi a gond? – táncolt oda hozzám Netil egy üvegtállal, amiben valami vízféleség volt, de kicsit rózsaszínesebb, mint az átlagos víz, nekem megbukfencezett egyet a gyomrom...

- Az ott... jól látom, hogy... – kocogtattam meg az edény oldalát.

- Oh bocsi! – tette le az asztalra, minél messzebb tőlem. – Tehát mi a gondod az ünnepléssel?

- Ugyan semmi, csak az, hogy szerintem kicsit sem ünnepelni való, hogy majdnem megöltem valakit, aki jelen esetben farkas, és belevésődött az egyik barátomba, de nem gond! – ettem csípőre a kezemet.

- Nos akkor! – odaállt mellém Netil, és Johannára mutatott, aki éppen a lisztes kezével nevetve szívecskét rajzolt Kenzi arcára, mire a fiú nyomott egy puszit az arcára. – Szerinted Johannának van akármi baja is? Hacsak nem az, hogy szerelmes, de az sose baj! – nevetett fel.

- Rendben, de akkor legalább had segítsek! Nem hinném, hogy bármelyi kőtök tud itt főzni rajtam kívül... És itt célzok erre a furcsa bűzre, ami nem tudom, hogy melyik tálból jön, de ne tálaljátok fel ha nem akartok senkit sem meg mérgezni!

- Isten őrizz! Különben meg én tudok főzni! De tudod milyen nehéz egy ekkora hadsereget elvezényelni? – tette csípőre a kezét!

- Jó, jó megértettem, hogy ki vagyok innen tiltva. – nevettem fel, és indultam a tv felé, valami értelmes adót keresni.

Út közben hozzám csapódott Benji is, és kérés nélkül ecsetelte, hogy miért küldték.

-Netil azt mondta, hogy könnyebb lesz nekem is, és neki is, ha veled vagyok. Nekem azért, mert nem kell szenvednem, és bénáznom, neki meg azért, mert nem kell azt végig néznie! – nevetett fel, és lehuppant a kanapéra.  Én mellé ültem, és vele együtt néztem a foci meccset.

   Ugyan nem érdekelt, és nem kötött le, de a látvány amikor Benji kedvenc csapata pontot szerzett, és ő öröm ittasan éljenzett, az valahogy jobb volt a meccsnél. Mosolyra késztetett. Nem is tudom hányadik percnél, de Netil kiszólt, hogy jöhetünk, mivel a teraszon tálalva van a vacsora.

   És mi mint a jól nevelt gyerekek szépen leültünk az asztalhoz. Örömmel nyugtáztam, hogy az étel kinézetre, és illatra legalább ehetőnek tűnik. Ami pedig az ízét illeti... Egyszerűen mesés! Nyugtáztam gondolatban Netilnek, hogy igenis tud főzni, mivel a szavak helyett inkább ettem.

    A mennyiséget nézve először azt hittem, hogy egy hétig ezt fogjuk enni, de meg kellet lepődnöm, hogy két falka farkassal valahogy hipp hopp eltűnik az a pár tonna étel.

- Most pedig mivel Amynek holnap suli, és emberi gyógyulását tekintve még a karja gipszben kellene, hogy legyen, így ezt, ha nem akarod, akkor is fel kell húznod. – nyújtotta oda nekem a kezemre való gisz valamit, ami valójában csak úgy nézett ki.

   Mert könnyebb volt, és simán le tudtam venni, anélkül, hogy szét kellene vágni!

- Használd egészséggel! – emelte poharát Carmen, aki Kyle ölében ült.

- Úgy lesz! – emeltem fel én is a poharamat úgy szintén.

   Koccintottunk, majd ezután nagy nehézségek árán, és kis segítséggel, melyet Jaramie nyújtott, feltettem a „gipszemet”, és elkezdtem szokni.

   A vacsora közben keletkezett jó hangulat majdnem el felejtette velem mind azt, amit jó pár órával átéltem. A félelmet, és a kiszolgáltatottságot az érzéseimnek. És valami hiányzott.

   Nem tudom, hogy mi, de furcsa volt ez a váratlan vidámság... Mintha mindenki csak menekülne a hamarosan itt lévő fájdalmas időszaktól. Mintha mindenki csak a fájdalmát akarná leplezni. Vagy csak én láttam így. Biztos az érzéseimet vetítettem ki mindenkire.

    Mert az igazság az volt, hogy mindenki boldog. Carmen Kyleval, Kenzi Johannával, és úgy amblokk mindenki mindenkivel. De hiányzott valami. Csak nem tudom, hogy micsoda...

Utolér a sors - 25.fejezet

Harc a végsőkig! Vagy mégse...?

(Amy szemszöge)

   A felismerés hirtelen csapott fejbe, miszerint Jaramie ezzel a cselekedetével láncreakciót indított el. A többi idegen falkatag ránk támadt.

-Én nem ezt akartam! Én csupán... – nem tudtam hangosan kimondani azt, amit gondolatban folytattam: Én csupán csali akartam lenn! Figyelem elterelő... És most mind ez a hülye tervem miatt van...

   Hátráltam négy kézláb vissza, nehogy még több hülyeséget csináljak. Mikor már azt latolgattam, hogy visszafordulok, és segítek nekik, megláttam egy idegent besurranni a lakásunkba!

-Mi a...? – még egyszer hátra néztem a dulakodó tömegre, és befutottam a házba az idegen nő után.

   Mivel nő volt. Egy nő, akinek megviselt arca inkább hasonlított egy férfiéra, mintsem egy nőére. Csendben haladtam a háta mögött, de a padló deszkája nem tolerálta a cirka 52 kg-omat, így meg nyikordult, és a nő hátra fordult.

- Nem szép dolog a fiúkra hagyni a piszkos munkát Amy! – mosolyodott el.

- Ezt én is mondhatnám kedves idegen! – vontam csípőre a kezem. – Különben is mit a frászt keresel a házunkban? Tudtommal... – befejeztem volna a mondatot, ha ez a furcsa idegen nem ken fel a konyhaszekrényre egy mondatom miatt.

   Kényelmetlenül nyomott a felkarja, de elviselhető volt, ugyanakkor fájt. Iszonyat erős! Miből van ez vasból?

- Több mindent megéltem már, mint te! Több mindent elszenvedtem már, mint te! – szűrte ki a fogai közül.

- Erről vitatkoznék! – mondtam eltorzított hangon, amit a felkarja okozott, ami nem engedett elegendő levegőt juttatni a tüdőmbe, ami igencsak hiányolta már azt.

- De nem fogsz! – nyomott még jobban a szekrénynek. – Többet tudok, az életről hidd el! És harcolni is meg tanultam, szóval mutasd, merre tartjátok azt a farkast, aki kómában van?

- Ott arra! – mutattam a kezemmel a lépcső felé, ő pedig elengedett, és összerogytam a földön, és dörzsölgetni kezdtem a nyakamat, miközben követtem a nőt.

- Ugyan már! Nem szorítottam mg annyira! – korholt le a nő.

- Ja persze! Azt nem vetted figyelembe, hogy én vagyok jelen pillanatnyilag az utolsó leszármazott, szóval én hordozom a legkevesebb vámpír gént, és esetleg már árthatsz nekem...

- Nem értem miért félnek tőled a fiúk... – mért végig lenézően.

- Van okuk rá! – mondtam magabiztosan.

- Ugyan mi... – erre azért nem válaszoltam, mert megint megszólalt, miközben hátra dobta gyönyörű hosszú fekete haját. – Melyik szoba?

- Ez! – mutattam az előttünk lévő ajtóra.

- Na, Taylor most leellenőrzöm a munkádat, hogy mennyire voltál alapos... – ezzel benyitott az ajtón, én pedig meglepődtem... A nő szerintem úgy szintén.

- Mi a...? Kenzi te hogy... Mi ... De jó! – futottam oda Kenzihaz, és megöleltem, mert igen Kenzi felébredt a kómából.

- Csodával hatályos módon Taylor nem figyelt eléggé... – szűrte a fogain keresztül a nő, miközben mindenhova nézett, csak ránk nem.

- Te ki vagy? – kérdezte Kenzi a nőtől a kérdést, amire én is tudni akartam már a választ. Ám amikor a szemük találkozott Kenzi, és a nő pillantás is megváltozott. Mint ha nem csak a pillantásuk változott volna, de egész mindenük.

- Johanna. És te? - kérdezte a nő, akit Johannának hívnak minden bizonnyal, bár már abban sem voltam biztos, hogy helyesen felelt a kérdésre, mivel most semmi sem létezett száméra csak kenzi. és Kenzinek meg csak ő.

- Kenzi! Örülök, hogy megismerhetlek... – nyújtott kezet barátom az idegen nőnek, mosolyogva, aki szintén mosolyogva kezet rázott vele.

- Nagyon jó, meg minden, de tudatni kellene a többiekkel, hogy bevésődtetek! Nem? – vágtam értetlen képet egyszer az egyikre, másszor a másikra.

- O hát igen persze! – vörösödött fülig Johanna.

- Hát nem ártana... tudniuk rólunk... vagyis erről! – hebegett habogott Kenzi is.

   Gyorsan levágtattunk a lépcsőn, és éppen időben értünk oda a „csatamezőre”. Az éppen időbent arra értem, hogy a két falkavezét marta egymást. És most éppen Jaramie volt hátrányban.

-Ne! – futottam oda hozzá, mire minden megdermedt.

  Nem, nem Jaramie képessége aktiválódott, hanem a többiek észrevették a fülig vörös közeledőket. Én leborultam Jaramie mellé, és vértől, és portól mocskos bundájába temettem az arcomat.

- Úgy látom, Johanna van valami bejelenteni valód számunkra... – szólalt meg az egyik ellenségünk, de nem tudom ki volt az, mivel én még a sírással voltam elfoglalva.

- Nem hiszem, hogy kéne őket bántanunk... – köszörült egyet a torkán. – Azon egyszerű oknál fogva, - megint egy kis szünet. – hogy hát izé bevésődtem... –hallatszott a hangján, hogy elmosolyodott.

- Akkor természetesen minket is kötnek a népünk szabályai, mi szerint a bevésődés tárgyát nem bántjuk, viszont ígérjetek meg nekünk valamit! Főképpen te! – néztem fel a felszólításra.

- Mi lenne az? – kérdeztem imitt amott szipogva, és Jaramie vérrel és porral szennyezett bundáját simítgatva.

- Nem ölsz meg bennünket! – emelte fel a hangját.

- A bevésődés tárgya szent! És a társai is! Ti mondtátok... – törődtem bele.

- Viszont Johanna mi nem maradhatunk itt! Vissza kell mennünk a területünkre. Velünk kell jönnöd... – magyarázta a férfi még mindig Johannanak.

- Vagy jönnötök! – vetette fel egy másik farkas.

- Mi? Nem! Mit képzeltek ti? Elszakítjátok tőlünk Kenzit? – keltem ki magamból, és felálltam Jaramie mellől, aki szintén talpra ugrott.

- Sssss! Nyugalom Amy! Paul biztosan nem így értette! Ugye Paul! – vetett szúrós pillantás Kyle arra a Paul gyerekre, vagy kire.

- Hogy lehet ezt máshogy érteni... – feleltem alig hallhatóan, amit figyelembe sem vettek.

- Kyle na mi van! Te lettél a gyámja? Lecuppantod az egyik félvért, aztán úgymond bevésődsz a másikba, és azt hiszed te vagy itt a király? – hivalkodott Paul. Amire Kyle majdnem rátámadt.

- Hé hé hééé! Az előbb azt mondtam, hogy a társaik is...

- Ebben igaza van Kyle... – szólalt meg Carmen is, miközben féltőn oda ballagott szerelme mellé, és rámosolygott. – Különben is Johanna holnap is dönthet... És Kenzi is.- tette oda az én kedvemért.

- Jaramie üzeni, hogy itt tölthetitek az éjszakát! – mondta röhögcsélve Netil. – És azért üzenget, mert furán venné ki magát, ha itt is most visszaváltozna! Pluszban a lakásban is így fog bemenni, mivel a ruhája szanaszét repedt... – kuncogott fel Netil miközben beszaladt a házba.

   A többiek is követték a példáját. Philis, és Athaile feltették a csuklyájukat, és így vonultak be a lakásba. Utánuk a farkasaink egymással viccelődve, és Kyle Carmennel karöltve, és Johannaval kiegészülve. Aztán a mostanra már nem ellenséges ellenségeink, és végezetül mi Jaramievel.

   Mindenki ment a maga útján, én pedig hálát adtam az égnek, hogy minden a legnagyobb rendben van körülöttem. Legalábbis majdnem a legnagyobb rendben...

   Ilyenkor arra gondolok, hogy hol van az apám. Miért nincsen itt velem, mikor szükségem lenne valamelyik szülőmre... Miért Jaramiere kell zúdítanom azt az összes keservet, ami időnként a szívemet nyomja...

Utolér a sors - 24.fejezet

Feláldozás

(Amy szemszöge)

- Az idő totális csőd, bent nem lehet tanulni úgy, hogy a bútorok is megmaradjanak, ugyan miért is van okom idegeskedni, miközben az ellenség a nyakunkon van! Komolyan mondom semmi bosszantó nincs ebben! – erre ébredtem. Vagyis arra, hogy Jaramie üvölt kikelve magából. Felkapom a köntösömet, és lerohanok a lépcsőn.

- Valaki ma nagyon bal lábbal kelt fel... – próbálom el humorizálni a dolgot.

- Inkább két bal lábbal! – kontráz rám Kyle.

- Nagyon vicces komolyan mondom! – válaszol a szóváltásunkra az ugyancsak paprikás hangulatú Jaramie.

- Ugyan! Mi miatt vagy ilyen ... – keresem a legmegfelelőbb szavakat, miközben odasuhanok Jaramie mellé, és kérdő pillantással folytatom az analízist. – feldúlt?

- Inkább ki miatt! Kik miatt! – fordul el tőlem.

- Csak lehet ezen változtatni! Vagy nem? – teszi keresztbe kajait a kis kamasz Benji, miközben próbál úgy tenni, mintha a tegnapi események meg sem történtek volna.

- Azon, hogy nincs se elég időnk, se helyünk gyakorolni? Ugyan! – förmedt rá Jaramie.

- Nem kellene így beszélned vele! Légy tekintettel az előző este eseményei miatt rá! – most rajtam volt a felförmedés sora.

- Ne kezeljetek úgy, mint egy gyereket! – vágott közbe Benji is.

- De hát az vagy! – világosítom fel kicsit hangosabban mintha csak beszélgetnénk.

- Benjaminnak igaza van! – lép be a hatalmas nappaliba Netil, aki most inkább kinéz valami filmsztárnak a gyönyörű fekete selyem miniben, mint egy egyszerű „embernek”.

- Abban, hogy ne kezeljenek gyerekként? – csillan fel a kiskamasz szeme.

- Nem! Abban tényleg nincs! – közli szárazon Netil Benjivel, akinek a csillogás eltűnik az arcáról, helyette durcás kép honol rajta.

- O kérlek csak növeld még bennem a kisebbségi komplexusomat! Hajrá!

– Abban van, hogy lehet ezen változtatni! – ravasz ki mosoly jelenik meg Netil arcán, a falka tagok, akik ezt a beszélgetést végig hallgatták, mint elképedve néztek a több száz éves vámpír nőre, de nekem leesett a dolog!

   Az igazság, az az, hogy még tetszett is! És ha Jaramie képes lenne rá, hogy most megtegye, talán máskor is...

- Netil te egy zseni vagy! – öleltem meg barátnőmet. Igen mert mostanra már azok voltunk. Barátok!

- Tudom! – felelte önelégülten, miközben visszaölelt.

- Szóval! Jaramie nagy feladat vár rád! – ragadtam meg a kezét, és kihúztam a veranára.

- Milyen feladat?  - még mindig nem esik le neki...

- Férfiak... – megálltam a verandán, és hunyorítva belenéztem a napba, ami eléggé gyéren sütött, de azért még bántotta az ember szemét. – A képességed! Gyerünk! Hajrá! Menni fog tudom én! – mosolyogtam bátorításul.

- De... – akadt el a szava, nyelt egy nagyot, majd folytatta- csak akkor sikerül, ha bajban vagy, vagy bajban vagyok! Így én nem hiszem, hogy...

- Dehogy nem! – húztam a gyepre, és becsuktam a szemem – Menni fog! Én tudom! Sikerülni fog!

- Hát jó.. – sóhajtott lemondóan, és ő is becsukta a szemét. Hogy honnan tudom? Láttam minket kívülről! Netil kivetítette ránk a gondolatait.

   Éreztem, ahogy a kézfejét az enyémre tapasztja, és éreztem azt is, ahogy megfeszülnek az izmai a tenyerén is a koncentrációtól. Már tudtam, hogy fel fogja adni, de csak ezután hallottam a fájdalmas nyögést, ami szerelmem felől hangzott.

- Nem megy! Csak akkor megy, ha veszély közeleg! Sajnálom...

- Semmi gond. – gondolom hallotta a hangomból az elkeseredettséget, amit nem akartam, hogy kihalljon. De ha tudom, hogy milyen hatást érek el vele, talán tudatosan csempészem bele mondandómba.

- Meg kellene próbálnom... – csuklott el a hangja – Talán meg kellene próbálnom még egyszer. – kicsit magabiztosabban mondta ki most már az előbb említett szavakat.

   Éreztem, ahogy megint megfeszülnek az izmai, éreztem, ahogy koncentrál, és éreztem, hogy a szél még mindig borzolja a hajamat, ami jól esett ugyan, de annak a jele volt, hogy nem sikerült. Megint.

- Nem baj! – simítottam meg a karját. – Majd sikerül harmadszorra!

- Gondolod? - fordította felém arcát, amely ebben a pillanatban rettentően elgyötört volt.

- Bízzunk benne. – szorítottam meg a kezét még erősebben, mind addig.

- Bízzunk benne... – ismételte a szavaimat, és megint lehunyta a szemét. Velem ellentétben.

   Én nyitott szemmel néztem, ahogy a koncentráció kiül az arcára, és kemény maszkot ragaszt rá. A felső ajka kicsit megremegett, majd kipattantak a szemei.

-A francba! – üvöltötte, és elment mellőlem a legközelebbi fáig, és belevert ökleit, majd elhajította a kitört darabot az erdőbe, ami nagy robajjal járt.

   Lassan kezdtem közelíteni felé, és mikor csak pár méter volt közöttünk megálltam, és megszólaltam.

-Nem baj! – csúszott ki egy könnycsepp a szememből, amit már nem bírtam vissza tartani. – Majd sikerül negyedszerre. Vagy ötödszörre... – Jaramie megfordult a hangom hallatán, amit megpecsételt a hirtelen jött könnycsepp, és eltorzított.

- Nem! Megpróbálhatom, de nem fog sikerülni! Nincs veszély... – oda jött hozzám, és megfogta az arcomat. Olyan gyengéden talán, mint mikor Demetrivel találkoztunk. – És ha veszély van, akkor az azt jelenti, hogy késő! Hogy itt vannak. Hogy elvesznek tőlem! És ezt nem hagyhatom... Nem szabad hagynom! Nem történhet meg...

- Nem fog! – próbáltam megnyugtatni, miközben az arcomon lévő kezére tettem a kezem.

- Emberek azt hiszem sikerült! Legalábbis sikerülni fog... – szolt oda nekünk Philis, aki az éppen érkező kidolgozott testű indiánokat mérte végig. Nem kikezdeni akart velük, hanem felmérte a helyzetet.

   A lehetőségeinket. És gondolom azt is észrevette, amit én is! Az emberfölényt... Míg ők talán több mint tizenöten vannak, addig a mi létszámunk alig verdesi azt.

   Jaramie rögtön maga mögé húzott, és felvette a támadó pozícióját. Nem volt könnyű ebben a helyzetben tétlennek maradni! Időközben a többiek is kijöttek a ház mögött lévő rétféleségre. Ami gyönyörű, hisz éppen nyílnak a minden féle tavaszi virágok, és csodálatos illatfelhőket bocsátanak ki magukból, de nemsokára egy véres küzdelem veszi kezdetét. Miattam. Minden miattam történik! Ha nem lennék, talán minden könnyebb lenne...

- Jól gondolod csajszikám! A szó szoros értelmében minden... – mosolygott szemérmetlenül, az egyik falka tag, miközben végig mért, ám nem a helyzet felmérés szempontjából.

   Jaramie ezt csak egy morgással díjazta, amit folytatott volna egy harccal, ha nem állítja meg a kezem a mellkasán.

- Akkor csak engem vigyetek! Őket hagyjátok! Csak én kellek nektek... – indultam el feléjük, amit Jaramie nem nagyon díjazott, de tűrt. Nem tudom miért, de tűrt.

- Helyes válasz... – rántott magához a falka vezér, és én egy aprót sikkantottam. Jaramie nem sikkantott, inkább morgott, de még mindig tűr... - Először csak élvezzük a zsákmányt...  – húzta végig az oldalamon a kezét, majd folytatta, de éreztem, hogy Jaramie nem bírja már sokáig... – aztán ha nem kell már, véget vetünk neki... – csapott arcon, amitől én a földre kerültem, és onnan figyeltem egy sikítás kíséretében, amint egy fekete szőrgombolyag átlebben a fejem fölött, és ráveti magát a támadómra. Nem tudtam többet kimondani csak egy szót...

- Neeeee...! – üvöltöttem kikelve magamból.