Vér
(Amy szemszöge)
Miután bementünk a házba, mindenkinek sürgős elfoglaltsága akadt, így Jaramie, Johanna, Carmen, Netil, Athalie, és én maradtunk a konyhában. Én vettem elő a darált húst, Jaramie a nyomomban, Carmen az asztalnál ül Johanna és Netil társaságában, és beszélgetnek.
Igazi családias hangulat alakult ki, leszámítva, hogy én már kissé éhesebb voltam a kelleténél. Ami nem volna olyan nagy baj, ha nem az embervérre szomjaznék...
Ami nem lesz előnyömre holnap a suliban, de ki el valahogy bírnom. Mivel nem maradhatok itthon tovább, arra hivatkozva, hogy a vasúti síneken megállni a kocsiddal, igazán nagy baromság. A darált húst nyakon öntöttem vízzel, hogy tuti felengedjen, majd az asztalnál ülő társasághoz fordultam.
- Ki az, aki hajlandó nekem segíteni? – mondandómra mindenki felfigyelt.
- Én hajlandó vagyok bármire, amit te kérsz! – karolt át Jaramie és megcsókolta a nyakamat, mire én éles kacagásban törtem ki.
- Én szívesen segítek! – ugrott fel Netil. Én meg észrevettem magam, és fülig vörösödve eltoltam magamtól Jaramiet.
- Öhm jó okés köszi! – Jaramie azért megfogta a derekamat, így a hátam mögül figyelte, amint ellenőrzöm a húst, ami tele volt vérrel...
- Mi a baj? Mi történt Amy? –kérdezgetett Jaramie.
De nem jutottam szóhoz. Egyszerűen lefagytam. Vér, vér, vér, és vér! Tudtam, hogy a késztetés erős, de ennyire?
- Vidd innen Amyt egy olyan helyre, ahol nem nagyon járnak emberek. – utasította Netil Jaramiet.
- Mi? Miért? – kérdezgette Jaramie Netilt, miközben a vörös köd ellepte az agyamat.
- A vér! A vámpír éne felszínre tört, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar!- aggodalmaskodott Netil.
- Én láttam egy nyugodt helyet ide felé jövet, és aránylag közel van, viszont nem forgalmas. – rohant oda hozzánk Johanna, és segített engem kitoloncolni.
A következő pillanatban Jaramie karjaiban és Johanna után futottunk. A fejem ugyan még nem tisztult ki, de tudtam, hogy nem szabad azt tennem, amit akarok...
Ugyanis az eredeti tervem az volt, hogy rávetem magamat Johannára. Legfőképpen azokra a szépen pulzáló verő ereire... A gyönyör,amit azután éreznék, felérne mindennel... De a legrosszabb, hogy mindezek után Jaramiere vetném rá magam. És könyörtelenül meggyilkolnám... De ez nem én vagyok! Én nem ez vagyok! Nem tenném ezt! Nem tehetném ezt... Vagy mégis...?
Nem gondolkodtam! Csak cselekedtem. Kibújtam hozzáteszem eléggé ügyesen Jaramie öleléséből,és Johanna hátára vetettem magam.
-Te ribanc mit csinálsz? – korholt Johanna miközben próbált kiszabadulni igen erős szorításomból.
- Elégtételt teszek... – kerültem meg, hogy megint a hátára ugorjak, és belemélyesszem fogaimat a nyakába.
Ezt nem igazán díjazta, így egy nem éppen csendes sikoly után megint csak kiszabadult.
- Azért a kis szekrénynek tolásért? Vagy mi? – most ő ugrott rám, és így leszorított a jeges és véres földre.
- Nem... Az már nem érdekel! – fordítottam egyet rajtunk, így én voltam felül. – Azzal van bajom, mikor azt mondtad, hogy nem érted, hogy a fiuk miért félnek tőlem...
- Oh ugyan! És ezzel mit akarsz elérni? – próbált átváltozni, d rájött, hogy akkor nem biz velem szócsatázni, így kontrolálta magát.
- Hogy tudd mire vagyok képes! – beleharaptam a vállába, mire felüvöltött.
A többiek is ide szállingóztak, és bele akartak avatkozni, de valami miatt nem tették.
Johanna ledobott magáról, és én a fának ütköztem. Fájt, fájt, de a düh és az ölni akarási vágy, valamint a vér szaga hívogatott, és lökött előre, Johanna felé.
- Mire jó ez? Ugyan! Mind a ketten tudjuk, hogy senkit sem tudnál bántani! Még ha ember, akkor sem!
- Ne hengerelj, mert a düh nagyon sok mindent ki tud hozni a vámpír lányából.. – álltam meg, és dühösen méregettem.
- Ugyan már! A vérszívó haverodat sem tudtad megvédeni, helyette utánam osontál! – lépett közelebb.
- Tudod akkor még nem ittam... vért! Most valahogy erősebb vagyok. Ne akard, hogy megmutassam ezt a gyakorlatban is.. – féloldalas mosolyra húztam a számat.
- Hát hajrá! Úgysem tudsz engem legyőzni! Túl kevés vagy te ahhoz...
- Te akartad! – mondtam egy lemondó sóhaj kíséretében, és támadtam.
Ráugrottam, mire kimászott alólam, és felugrott a legközelebbi fára. Én egy másikra, olyan gyorsan, hogy észre sem vette, mire ott termettem mellé a másikfáról. Meghökkent, én csak ravaszul mosolyogtam, és rávetettem magam, és máris a földön voltunk.
Igaz, amit eddig kiszívtam belőle elég volt ugyan, és már csak a düh hajtott, mégis belé haraptam. A karja volt hozzám a legközelebb, szóval ott mértem rá utolsó csapásomat. Mikor már a vér utáni vágyódás kimosódott az agyamból, erőt vett rajtam a bűntudat, és leszakítottam ajkaimat Johanna karjáról. Igaz nehezemre esett megválni a szomjúságcsökkentő vértől, de elszörnyedtem.
Legfőképpen magamtól. Attól, amivé váltam a vér hatására. Ami kiváltotta belőlem a dühöt, ami nem is az enyém volt. Hátráltam. Hátráltam a valóság elől, az igazság elől. Attól, ami vagyok. Amit tettem. Amivé váltam. Amit, vagy akit nem tudtam kordában tartani. És hátráltam attól, ami jólesett. Az erőtől, a szabadságtól, és mindezek felett a vértől... A vértől, ami ezt az egészet elindította. És ami miatt vadállat lettem. Szomjas, és bosszúálló vadállat!
És a legrosszabb, hogy senki sem vetett meg ezért. Még Kenzi sem. Lehet, hogy azért, mert Johanna sebei már kezdtek begyógyulni, de lehet, hogy azért, mert látták a szememben a riadtságot. A félelmet, és a fájdalmat. Lehet, hogy igaza volt Johannának, lehet, hogy tényleg nem tudnék megölni még egy embert sem...
- Sajnálom! Magamnak okoztam a bajt. Nem lett volna szabad hergelni, de egyszerűen úgy gondoltam, igazam van! A fene egye azt az önfejűségemet. – Johanna a hátát döntötte a közelében lévő fának, miközben ezeket a szavakat idézte felém.
- Nem! – vettem szaporábban a levegőt, miközben én is neki vetettem a hátamat egy másik fának. – Nem! Igazad volt... Kevés vagyok! Nem vagyok én ehhez elég! Nem tudtam... Alig tudtam... Nem akartam... Meg akartalak... Bocsáss meg! – ekkor tört ki belőlem a zokogás.
A valódi mondatok ezek lettek volna: Nem tudtam irányítani magam. Alig tudtam megállni. Nem akartam leállni. Meg akartalak ölni...
A legsúlyosabb az utolsó volt... Hiába tudtam, hogy nem szabad, mégis megtettem volna. Jaramie felemelt a földről, és a sokktól remegő testemet átkarolva lassan lépdelve elindult vissza a házba. Én pedig álomba merültem.
...
A kanapén ébredtem, viszont nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda. Ám ez a gond valószínűleg eltörpült attól, ami a konyhában történhetett, mert mindenki ott sürgött forgott. Bár szerintem nem volt semmi gond, hacsak az odakozmált étel szagát nem vehetjük a baj forrásának.
Felültem, és meg mozgattam elgémberedett tagjaimat majd felálltam, és a konya felé vetem az irányt.
-Amy! – kiáltott fel Benji örömittasan, mire mindenki rám figyelt. A konyha asztalon ülő fiú pedig lehuppant onnan, és felém vette az irányt.
- Netilt idézem: „A hivatalosan is vámpírrá válásod!” örömére rendezünk neked egy vacsit! Több kevesebb sikerrel... – vakarta meg a feje búbját, és körül nézett a romhalmazzá változott konyhán. – Mivel az előbb valamit megégettem, ezért én kiálltam, és átadtam a bénáskodást a többieknek!
- Valahogy ezt én miért nem érzem ünnepélyesnek... – tekintettem végig az egybegyűlteken, és a szemem megakadt Johannán, aki Kenzi karjai közt mérte ki éppen a lisztet.
- Ugyan mi a gond? – táncolt oda hozzám Netil egy üvegtállal, amiben valami vízféleség volt, de kicsit rózsaszínesebb, mint az átlagos víz, nekem megbukfencezett egyet a gyomrom...
- Az ott... jól látom, hogy... – kocogtattam meg az edény oldalát.
- Oh bocsi! – tette le az asztalra, minél messzebb tőlem. – Tehát mi a gondod az ünnepléssel?
- Ugyan semmi, csak az, hogy szerintem kicsit sem ünnepelni való, hogy majdnem megöltem valakit, aki jelen esetben farkas, és belevésődött az egyik barátomba, de nem gond! – ettem csípőre a kezemet.
- Nos akkor! – odaállt mellém Netil, és Johannára mutatott, aki éppen a lisztes kezével nevetve szívecskét rajzolt Kenzi arcára, mire a fiú nyomott egy puszit az arcára. – Szerinted Johannának van akármi baja is? Hacsak nem az, hogy szerelmes, de az sose baj! – nevetett fel.
- Rendben, de akkor legalább had segítsek! Nem hinném, hogy bármelyi kőtök tud itt főzni rajtam kívül... És itt célzok erre a furcsa bűzre, ami nem tudom, hogy melyik tálból jön, de ne tálaljátok fel ha nem akartok senkit sem meg mérgezni!
- Isten őrizz! Különben meg én tudok főzni! De tudod milyen nehéz egy ekkora hadsereget elvezényelni? – tette csípőre a kezét!
- Jó, jó megértettem, hogy ki vagyok innen tiltva. – nevettem fel, és indultam a tv felé, valami értelmes adót keresni.
Út közben hozzám csapódott Benji is, és kérés nélkül ecsetelte, hogy miért küldték.
-Netil azt mondta, hogy könnyebb lesz nekem is, és neki is, ha veled vagyok. Nekem azért, mert nem kell szenvednem, és bénáznom, neki meg azért, mert nem kell azt végig néznie! – nevetett fel, és lehuppant a kanapéra. Én mellé ültem, és vele együtt néztem a foci meccset.
Ugyan nem érdekelt, és nem kötött le, de a látvány amikor Benji kedvenc csapata pontot szerzett, és ő öröm ittasan éljenzett, az valahogy jobb volt a meccsnél. Mosolyra késztetett. Nem is tudom hányadik percnél, de Netil kiszólt, hogy jöhetünk, mivel a teraszon tálalva van a vacsora.
És mi mint a jól nevelt gyerekek szépen leültünk az asztalhoz. Örömmel nyugtáztam, hogy az étel kinézetre, és illatra legalább ehetőnek tűnik. Ami pedig az ízét illeti... Egyszerűen mesés! Nyugtáztam gondolatban Netilnek, hogy igenis tud főzni, mivel a szavak helyett inkább ettem.
A mennyiséget nézve először azt hittem, hogy egy hétig ezt fogjuk enni, de meg kellet lepődnöm, hogy két falka farkassal valahogy hipp hopp eltűnik az a pár tonna étel.
- Most pedig mivel Amynek holnap suli, és emberi gyógyulását tekintve még a karja gipszben kellene, hogy legyen, így ezt, ha nem akarod, akkor is fel kell húznod. – nyújtotta oda nekem a kezemre való gisz valamit, ami valójában csak úgy nézett ki.
Mert könnyebb volt, és simán le tudtam venni, anélkül, hogy szét kellene vágni!
- Használd egészséggel! – emelte poharát Carmen, aki Kyle ölében ült.
- Úgy lesz! – emeltem fel én is a poharamat úgy szintén.
Koccintottunk, majd ezután nagy nehézségek árán, és kis segítséggel, melyet Jaramie nyújtott, feltettem a „gipszemet”, és elkezdtem szokni.
A vacsora közben keletkezett jó hangulat majdnem el felejtette velem mind azt, amit jó pár órával átéltem. A félelmet, és a kiszolgáltatottságot az érzéseimnek. És valami hiányzott.
Nem tudom, hogy mi, de furcsa volt ez a váratlan vidámság... Mintha mindenki csak menekülne a hamarosan itt lévő fájdalmas időszaktól. Mintha mindenki csak a fájdalmát akarná leplezni. Vagy csak én láttam így. Biztos az érzéseimet vetítettem ki mindenkire.
Mert az igazság az volt, hogy mindenki boldog. Carmen Kyleval, Kenzi Johannával, és úgy amblokk mindenki mindenkivel. De hiányzott valami. Csak nem tudom, hogy micsoda...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése