Feláldozás
(Amy szemszöge)
- Az idő totális csőd, bent nem lehet tanulni úgy, hogy a bútorok is megmaradjanak, ugyan miért is van okom idegeskedni, miközben az ellenség a nyakunkon van! Komolyan mondom semmi bosszantó nincs ebben! – erre ébredtem. Vagyis arra, hogy Jaramie üvölt kikelve magából. Felkapom a köntösömet, és lerohanok a lépcsőn.
- Valaki ma nagyon bal lábbal kelt fel... – próbálom el humorizálni a dolgot.
- Inkább két bal lábbal! – kontráz rám Kyle.
- Nagyon vicces komolyan mondom! – válaszol a szóváltásunkra az ugyancsak paprikás hangulatú Jaramie.
- Ugyan! Mi miatt vagy ilyen ... – keresem a legmegfelelőbb szavakat, miközben odasuhanok Jaramie mellé, és kérdő pillantással folytatom az analízist. – feldúlt?- Inkább ki miatt! Kik miatt! – fordul el tőlem.
- Csak lehet ezen változtatni! Vagy nem? – teszi keresztbe kajait a kis kamasz Benji, miközben próbál úgy tenni, mintha a tegnapi események meg sem történtek volna.
- Azon, hogy nincs se elég időnk, se helyünk gyakorolni? Ugyan! – förmedt rá Jaramie.
- Nem kellene így beszélned vele! Légy tekintettel az előző este eseményei miatt rá! – most rajtam volt a felförmedés sora.
- Ne kezeljetek úgy, mint egy gyereket! – vágott közbe Benji is.
- De hát az vagy! – világosítom fel kicsit hangosabban mintha csak beszélgetnénk.
- Benjaminnak igaza van! – lép be a hatalmas nappaliba Netil, aki most inkább kinéz valami filmsztárnak a gyönyörű fekete selyem miniben, mint egy egyszerű „embernek”.
- Abban, hogy ne kezeljenek gyerekként? – csillan fel a kiskamasz szeme.
- Nem! Abban tényleg nincs! – közli szárazon Netil Benjivel, akinek a csillogás eltűnik az arcáról, helyette durcás kép honol rajta.
- O kérlek csak növeld még bennem a kisebbségi komplexusomat! Hajrá!
– Abban van, hogy lehet ezen változtatni! – ravasz ki mosoly jelenik meg Netil arcán, a falka tagok, akik ezt a beszélgetést végig hallgatták, mint elképedve néztek a több száz éves vámpír nőre, de nekem leesett a dolog!
Az igazság, az az, hogy még tetszett is! És ha Jaramie képes lenne rá, hogy most megtegye, talán máskor is...
- Netil te egy zseni vagy! – öleltem meg barátnőmet. Igen mert mostanra már azok voltunk. Barátok!
- Tudom! – felelte önelégülten, miközben visszaölelt.
- Szóval! Jaramie nagy feladat vár rád! – ragadtam meg a kezét, és kihúztam a veranára.
- Milyen feladat? - még mindig nem esik le neki...
- Férfiak... – megálltam a verandán, és hunyorítva belenéztem a napba, ami eléggé gyéren sütött, de azért még bántotta az ember szemét. – A képességed! Gyerünk! Hajrá! Menni fog tudom én! – mosolyogtam bátorításul.
- De... – akadt el a szava, nyelt egy nagyot, majd folytatta- csak akkor sikerül, ha bajban vagy, vagy bajban vagyok! Így én nem hiszem, hogy...
- Dehogy nem! – húztam a gyepre, és becsuktam a szemem – Menni fog! Én tudom! Sikerülni fog!
- Hát jó.. – sóhajtott lemondóan, és ő is becsukta a szemét. Hogy honnan tudom? Láttam minket kívülről! Netil kivetítette ránk a gondolatait.
Éreztem, ahogy a kézfejét az enyémre tapasztja, és éreztem azt is, ahogy megfeszülnek az izmai a tenyerén is a koncentrációtól. Már tudtam, hogy fel fogja adni, de csak ezután hallottam a fájdalmas nyögést, ami szerelmem felől hangzott.
- Nem megy! Csak akkor megy, ha veszély közeleg! Sajnálom...
- Semmi gond. – gondolom hallotta a hangomból az elkeseredettséget, amit nem akartam, hogy kihalljon. De ha tudom, hogy milyen hatást érek el vele, talán tudatosan csempészem bele mondandómba.
- Meg kellene próbálnom... – csuklott el a hangja – Talán meg kellene próbálnom még egyszer. – kicsit magabiztosabban mondta ki most már az előbb említett szavakat.
Éreztem, ahogy megint megfeszülnek az izmai, éreztem, ahogy koncentrál, és éreztem, hogy a szél még mindig borzolja a hajamat, ami jól esett ugyan, de annak a jele volt, hogy nem sikerült. Megint.
- Nem baj! – simítottam meg a karját. – Majd sikerül harmadszorra!
- Gondolod? - fordította felém arcát, amely ebben a pillanatban rettentően elgyötört volt.
- Bízzunk benne. – szorítottam meg a kezét még erősebben, mind addig.
- Bízzunk benne... – ismételte a szavaimat, és megint lehunyta a szemét. Velem ellentétben.
Én nyitott szemmel néztem, ahogy a koncentráció kiül az arcára, és kemény maszkot ragaszt rá. A felső ajka kicsit megremegett, majd kipattantak a szemei.
-A francba! – üvöltötte, és elment mellőlem a legközelebbi fáig, és belevert ökleit, majd elhajította a kitört darabot az erdőbe, ami nagy robajjal járt.
Lassan kezdtem közelíteni felé, és mikor csak pár méter volt közöttünk megálltam, és megszólaltam.
-Nem baj! – csúszott ki egy könnycsepp a szememből, amit már nem bírtam vissza tartani. – Majd sikerül negyedszerre. Vagy ötödszörre... – Jaramie megfordult a hangom hallatán, amit megpecsételt a hirtelen jött könnycsepp, és eltorzított.
- Nem! Megpróbálhatom, de nem fog sikerülni! Nincs veszély... – oda jött hozzám, és megfogta az arcomat. Olyan gyengéden talán, mint mikor Demetrivel találkoztunk. – És ha veszély van, akkor az azt jelenti, hogy késő! Hogy itt vannak. Hogy elvesznek tőlem! És ezt nem hagyhatom... Nem szabad hagynom! Nem történhet meg...
- Nem fog! – próbáltam megnyugtatni, miközben az arcomon lévő kezére tettem a kezem.
- Emberek azt hiszem sikerült! Legalábbis sikerülni fog... – szolt oda nekünk Philis, aki az éppen érkező kidolgozott testű indiánokat mérte végig. Nem kikezdeni akart velük, hanem felmérte a helyzetet.
A lehetőségeinket. És gondolom azt is észrevette, amit én is! Az emberfölényt... Míg ők talán több mint tizenöten vannak, addig a mi létszámunk alig verdesi azt.
Jaramie rögtön maga mögé húzott, és felvette a támadó pozícióját. Nem volt könnyű ebben a helyzetben tétlennek maradni! Időközben a többiek is kijöttek a ház mögött lévő rétféleségre. Ami gyönyörű, hisz éppen nyílnak a minden féle tavaszi virágok, és csodálatos illatfelhőket bocsátanak ki magukból, de nemsokára egy véres küzdelem veszi kezdetét. Miattam. Minden miattam történik! Ha nem lennék, talán minden könnyebb lenne...
- Jól gondolod csajszikám! A szó szoros értelmében minden... – mosolygott szemérmetlenül, az egyik falka tag, miközben végig mért, ám nem a helyzet felmérés szempontjából.
Jaramie ezt csak egy morgással díjazta, amit folytatott volna egy harccal, ha nem állítja meg a kezem a mellkasán.
- Akkor csak engem vigyetek! Őket hagyjátok! Csak én kellek nektek... – indultam el feléjük, amit Jaramie nem nagyon díjazott, de tűrt. Nem tudom miért, de tűrt.
- Helyes válasz... – rántott magához a falka vezér, és én egy aprót sikkantottam. Jaramie nem sikkantott, inkább morgott, de még mindig tűr... - Először csak élvezzük a zsákmányt... – húzta végig az oldalamon a kezét, majd folytatta, de éreztem, hogy Jaramie nem bírja már sokáig... – aztán ha nem kell már, véget vetünk neki... – csapott arcon, amitől én a földre kerültem, és onnan figyeltem egy sikítás kíséretében, amint egy fekete szőrgombolyag átlebben a fejem fölött, és ráveti magát a támadómra. Nem tudtam többet kimondani csak egy szót...
- Neeeee...! – üvöltöttem kikelve magamból.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése