Rokoni szálak...
(Amy szemszöge)
A reggelem kicsit döcögősebben ment, mint általában. És az sem könnyített a helyzeten, hogy azt a hülye gipszet is viselnem kellett. Lezuhanyoztam, felvettem egy fekete farmert, mert a kedvencem a tegnapi események hatására szétszakadt. Kihúztam a szekrényből egy fekete toppot, és egy fekete zipzáras, kapucnis, zsebes felsőt, adtam a még nagyban alvó Jaramie arcára egy puszit, és letántorogtam a lépcsőn.
Ahol Netil kérdő pillantásába ütköztem. Idegesen topogott az aranyszínű topánkájában, ami kiemelte az aranymintás felsőjét, valamint az ugyan ilyen színben pompázó övét, amit egy kék farmer övtartójába csúsztatott bele.
- Hol a gipszed? – emelte az ég felé a tekintetét, majd természetfeletti gyorsasággal megtette az utat a szobámig, feltette a gipszemet, és megállt előttem.- Kösz! Egészen kiment a fejemből. – szabadkoztam, majd valahogy magamra erősítettem azt az izét.
- Azt tudom, hogy nem túl kényelmes, de viselned kell! Igazából még a lábadon is kellene, hogy legyen egy járógipsz, de arra már nem ítéltelek!
- Oh! De jó nekem! – mondtam gúnyosan, míg a csupasz kezemmel felemeltem a táskámat, és a vállamra vettem. Ekkor tévedt be Carmen is a nappaliba, és a kezében kettő táska függött.
- Azt hiszem ez illik a szerelésedhez! – állapította meg Carmen, és oda adta az arany szegélyű válltáskát Netil kezébe,aki felvette, és kitartó mosolyát felém sugározta.
- Mi a..? – hüledeztem
- Én vagyok az unokatesód, aki most költözött ide Massachusetts államból. – jelentette ki büszkén.
- Nekem aztán mind egy, de egyáltalán nem nézel ki Massachusetts állambelinek! – indultam meg az ajtó felé.
- Miért, hogy néz ki egy oda valósi? – loholt utánam Netil, Carmennel a nyomában.
- Hagyjuk... – nevettem el magam,és beszálltam a volán mögé. Netil az anyósülésre, Carmen pedig hátra.
- És azt tudod már, hogy melyik osztályba fogsz járni? – kérdezte Carmen Netiltől, miközben a két ülés közé hajolt.
- Szerintem 9.-es leszel! Nem néznék ki belőled többet, és szerintem az igazgató sem.
Léptem rá a gázra.
- Mondanám, hogy talált süllyedt, de hazudnék! – vigyorgott Netil.
- Mi? Mit adtál be a dilinek, hogy felsőbb osztályba tett? – megmosolyogtatott a dolog, ahogy Netil próbálja meg győzni az igazgatót, hogy ő igenis több mint 15 éves.
- Ha te azt tudnád... – az ezután következő percekben Netil kifelé bámult az ablakon mosolyogva.
Mikor az iskola területére értünk Netil megszólalt.
- Ha kérdezik - bár úgysem fogják-, levélben tartottuk a kapcsolatot, és te alá tudod támasztani, hogy 11.-es vagyok! Okés?
- Két osztály többletet hazudtál? Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos volt a meséd... – szálltam ki a kocsiból, majd vissza a táskámért. – De hogyan fogsz tudni haladni az anyaggal? Tudtommal te suliban még nem nagyon tartózkodtál...
- Ugyan kérem! Ennyire ne becsülj le! Aranyom én még azt is tudom, hogy mit fogtok venni két hét múlva! – itt jelentőség teljesen megkocogtatta a homlokát.
Így nevetve vonultunk tovább az első óránkra. Mivel Netilnek azt is sikerült elérnie, hogy ugyan abba az osztályba tegyék, ahol én vagyok, mondván akkor hamarabb be tud illeszkedni.
A tanár már számított rá, így az egész bemutatkozósdit nem is erőltette annyira. Netil csak elment a padok között, és mikor Carmen mellé ért, jelentősség teljesen ránézett.
Fogalmam sem volt róla, hogy mire ez a nagy hajcihő... Meg persze, minek jött iskolába Netil?
Ezeken elmélkedtem, miközben Mrs. Ready belekezdett a történelmi évszámok szövevényes felsorolásába. Nem érdekelt mikor hol voltak különféle forradalmak, és szabadságharcok, így megpróbáltam Netiltől megtudakolni, mi a frásznak jött ma el?
Netil! Tudom, hogy nem ok nélkül vagy itt, szóval bökd ki! Minek jöttél ma velünk suliba?
Nem felelt, csak a tanár monológját tanulmányozta. Akaratlanul is közvetítette a gondolatait, mik a felkelések pontosabb leírásáról szóltak. Mivel ő jó néhánynál ott volt, és harcolt. A fene gondolta volna, hogy a vámpírok az emberek oldalán indulnak hadba...
Ám ekkor bevillant egy kép Netil emlékeiből, amint a sérült katonák, vagy éppen csak a halálra ítélt emberek nyakán, ott van egy harapásnyom...
Tudod a vámpírok sem hülyék! Okkal mentünk! Táplálkozás céljából! Tudod így nem feltűnő...
Váratlanul ért az idegen mondat a fejemben. Valahogy nem számítottam rá, hogy válaszolni fog. Illetve nem is tette meg, inkább terelte a témát. Így küldtem neki megint egy adagot a kérdéseimből.
Nem válaszoltál! Ne hidd, hogy ennyivel megúszod... Tudni akarom miért jöttél!
Egy ideig csak az anyagot sugározta a fejembe, kicsit kibővítve, vérrel áztatott testekkel, és rengeteg táplálkozó vámpírral a csatamezőn. Ki akartam zárni ezt a képet, mert újra csak a halálos sikolyok hömpölyögtek felém, mint vad, eszeveszett sebességgel terjeszkedő áradat... Sután Netilre néztem, s könyörgő szemeimmel kérleltem, hogy hagyja abba...
Egyszer neked is ezt kell tenned! Tisztítani...
Ezzel a mondattal zárult a háborús eseményeket őrző emlékek kapuja. De mégis szaporábban vettem a levegőt, mint eddig. Miért kellene nekem ilyent tennem? Ki kötelez rá?
-Amy, meg mondanád, mikor kezdődött a kínai komunisták „hosszú menetelése”? – kis idézőjelekbe rakta a szavakat. Nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél Mrs. Ready , hiszen én teljesen más csatákat vívtam a fejemben. – Illetve ki vezette...?
A semmiből tört elő a megmentő gondolat, melyet Netil adott, hogy válaszolni tudhassak.
1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.
Én pedig gépiesen ismételtem az előbb hallottakat.
-1934 őszén, Mao Ce-tung vezetésével.
Mrs. Ready látta, hogy ha nem is figyeltem végig, a megfelelő válasszal rukkoltam elő, így meg volt elégedve velem, és folytatta az órát ott, ahol abbahagyta. Én is e képpen cselekedtem.
Miért jöttél? Te mondtad, hogy a háborúba is okkal mentetek, szóval most is volt valami szándékod! Úgy hiszem...
Kisebb szünet, majd Netil mégis csak óhajtott válaszolni.
Még csak nem is köszönöd meg! Hát így segítsen az ember...
Nem értem miért nem egyszerűbb kinyögni az igazat, mint itt ködösíteni, és témákat váltogatni! Illetve köszönöm!
Ekkor megszólalt a csöngő, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy tovább kérdezgessem Netilt, de immáron szóban. Összeszedtem a könyveimet, és beraktam a táskámba. Eddigre Netil már rég kisuhant az ajtón. Carmen megvárta,míg a gipszbe bugyolált kezemmel végzem a pakolással, s megindultunk.
Éppen utolsónak léptünk volna ki a teremből Carmennel, mikor Mrs. Ready megszólított...
Fogadok, hogy ebben is a te kezed van!
Küldtem a gondolatot Netilnek, mielőtt odafordultam a tanárnőhöz.
- Igen tanárnő? – mosolyogtam, hátha előbb szabadulok.
- Nos, csak szeretném szóvátenni, hogy a több hetes kihagyás nem jogosít fel arra, hogy ne figyelj a órán, éppen ellenkezőleg.
- De hiszen tudtam a választ a kérdésre! – igaz némi segítséggel, de akkor is!
- Viszont én pedig láttam, hogy Carmen súgott...
Elnéztem a tanárnő feketére festett haját, mely a fényben kékes árnyalatot vesz fel, a fiatalos öltözékét, a nőies alakját, és a kék szemeit. Nem hiszem el, hogy bedőlt Netilnek. Mivel minden bizonnyal ő ültette el a fejében azt a képet, miszerint Carmen súg nekem! Hogy meglóghasson...
Egyértelmű Netil valamit nem akar elmondani, ami számomra fontos lehet.
- De hiszen... – kezdtem bele az érvelésbe, de a tiltakozás több és több prédikációval jár.
- Nézd Amy! Próbálj felzárkózni, és figyelni az órán. Tudom, hogy... Nos nem, nem tudom! – nevette el magát keserűen – Nehéz lehetett feldolgozni a tényt, hogy .... nos, hogy az a férfi,aki ... hát az apádnak adja ki magát, követ, de ez nem jogosít fel arra...
Hallottam a szavait, de nem akartam elhinni! Az agyam megrekedt ott, hogy a lehetséges apámról beszélt... Egyszerűen, nem ment. Keres az apám, és én a történelem tanáromtól tudom meg?
Ez volt ami miatt Netil gardedámkodik felettem, amit nem akart elmondani? Lehetséges, hogy azért teszi, mert veszélyt jelent rám nézve? De miért? Miért nem mondta el? Miért nem bízott bennem ennyire?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése