Viszont látás...
(Amy szemszöge)
Fájt, de el kellett fogadnom. Hátba döftek. Kegyetlenül, és fájdalmasan hátba döftek... Pedig... hallhatta a gondolataimból, mennyire rossz, hogy nincs velem egyetlen szülőm se...
- Nos elnézést, de... nekem... most mennem kell! Nagyon sajnálom! De... –ezzel kirohantam a teremből.
- Amy! Várj... – a tanárnő ugyan utánam kiáltott, de nem foglalkoztam vele.
Nem várhatok! Eddig vártam, és most betelt a pohár! Futni akarok! El innen, keresni az apámat! Mert él! Engem keres!
A lábaim csak vittek előre. Nem érdekelt, hogy a folyosón hány embert sodrok el, vagy éppenséggel Carmen üvölt utánam.
Már nem érdekelt Netil. Nem érdekelt semmi, csak el akartam menekülni innen. Mert hazugság volt az egész! Hazudnunk kellett, hogy ne keltsünk feltűnést. És már nem bírtam több hazug szót elviselni! Élni akartam! A saját életemet! Nem a kitaláltat! 12 évig csak egy hazug világban éltem a hazug életemet. Ami nem én voltam, és még csak nem is tudtam róla. Azok az emberek, akiket barátnak hittem, akiket szülőnek hittem, hamisak! Kitalált karakterek, egy sakktáblán, hol bábuként mozgatták őket! Velem együtt... De most, hogy már tudom, mi a múltam, és éppen egy darabja felé rohanok, nem engedem magam bábuként irányítani!
A lábam szabadon siklott, még a szünet végét jelző csengőszó után is. Természetesen vettem be minden kanyart, szabadulni akartam. Tudtam, hogy rég túlléptem már az emberi sebességet, de mit számít, ha a hazugságok börtönéből szeretnél kiszabadulni? Semmit! Nem számít semmit, és nem is kell, hogy számítson!
A folyosókról már bementek a diákok a termekbe, így egyedül futottam a kijárat felé. Ezért meglepett, hogy valaki rám ugrott. Szembe találtam magamat egy ibolyaszínű szemmel, mely egykék kontaklencse hatására változott vörösből ilyenné. Netil rám ült, lefogta a kezeimet, lábaimat, nehogy kiszabaduljak.
-Ő rossz! Nem futhatsz csak úgy a karjaiba! Ő embereket öl!
Keserédes nevetésem felrázta a kihalt folyosó síri hangulatát.
-Te is embereket ölsz! Én is azt fogok, ahogy mondtad!
Az ibolyaszín szemek sötétebbre színeződtek, a haragtól, s dühtől, amit a vádolásom gerjesztett.
-Én nem szórakozásból teszem! – szűrte a fogai között a szavakat.
- Honnan tudod, hogy ő igen? – néztem vele farkas szemet, miközben bekerült a látóterembe Carmen alakja is.
- Mert ember! – kiszakította magát a pillantásomból, és oldalra fordított fejjel, és lesütött szemmel folytatta. – Azért keres, hogy te tedd azzá, amik vagyunk...
- Micsoda? Az... Nem! Hazudsz! Eddig is hazudtál! Csak hogy elijessz tőle. Ő az apám!
Könnyek sorakoztak a szemem sarkában, és hulltak le a padlóra. Szabadulni akartam Netil alól, a vádak alól, a hazug szavak alól. Vergődtem, ahogy csak tudtam, és kerestem a menekülés halvány fényét. Míg nem Netil fel nem rántott, és el nem száguldott velem a folyosó közepéről.
-Jön valaki, gyere Carmen! – üvöltötte a mögöttünk lévő Carmennek.
Beleszimatoltam a levegőbe, és meglepetten tapasztaltam, hogy aki elől menekülünk ember. De nem olyan, mint a többi. Furcsán ismerős, mégis szokatlan illata volt a vérének. Ismerős volt, mégis olyan, mintha elvesztette volna a régi zamatát. Mintha vérátömlesztése lett volna, de rengetegszer!
Kiértünk az iskolából, és egyre áthatóbban éreztem azt az illatot. Idegesített, hogy nem ismerem fel annak ellenére, hogy éreztem már. A honvágy fogott el egy pillanatra.
- Nem szabad ilyeneken gondolkoznod! – vágta Netil a képembe, miközben még mindig erőteljesen rángatott maga után.
- Oh szóval most már nem gondolhatok arra amire akarok? Mesés... – puffogtam.
- Csak ezen ne gondolkodj! – állt meg, és körbe szimatolt.
- De miért ne? Ha egyszer ismerem?
Még egy utolsót szippantott Netil a levegőbe, és Carmen is ráncolta az orrát, de én nem találtam furcsának az illatot, csak ismerősnek...
- Okés tévedtem! Megkaptad amit akartál, miért vagy még itt? – üvöltött Netil.
- Kihez beszélsz? Nézz már körül, egy árva ember sincs itt! – világosítottam fel Netilt.
Ebben a parkban az iskolától nem messze, tényleg egy árva lélek sincs rajtunk kívül!
-Jól beszél a lány, tényleg nincs itt egy ember sem... – egy ismerős hang a múltamból...
A fa lombjaiból jött a hang, mihez egy suhanó árny tartozott, amint leért a földre.
Vörös szemei voltak a legszembetűnőbbek. Fekete haja közbevette arcát, s egészen a válláig követte vonásait. Sápadt bőre alatt látszódott az erek szövevényes kusza hálózata. Nyilván mert nem rég változott vámpírrá...
A tudatalattim különböző képeket sugárzott felém róla. Kiskoromban játszik velem a homokozónál, tanít olvasni a kis konyhában, esti mesét olvas nekem lefekvés előtt, majd megöleli anyámat...
Nem tudtam elhinni, hogy újra láthatom, még eben az életben! Igaz akkor még fiatal volt, és ember, de... De mégis ő az. Itt áll előttem, hosszú fekete kabát alá takarva testét. Ő volt az, semmi kétség. Netil a gondolataimra csak még erősebben szorított.
- Igaz kicsit idősebb vagyok, de remélem azért megismersz...- jött közelebb mosolyogva egyetlen élő rokonom.
- Apa... – könnyek szöktek a szemembe, oda akartam menni hozzá, Netil pedig visszarántott.
Forgattam a csuklómat, hátha ezzel elérek valamit, de sajnos nem. Cibáltam a kezét, vadállati morgásokat hallattam, de ezzel csak azt értem el, hogy Carmen is lefogott. Az erős kezek nem engedtek, én pedig alattuk vergődtem.
-Ugyan már! Hát nem ölelhetem keblemre 12 hosszú év után a kislányomat? – mosolyogta el magát az apám.
Sokként ért a tudat, hogy itt van, és miattam jött ide. Netil, és Carmen viszont nem engednek el... Nem akarják, hogy boldog legyek! Tudják, milyen fontos nekem, és... nem engednek oda...
Karmoltam, rángatóztam, üvöltöttem, mindent megtettem a menekülés érdekében, de hiába. Végül az eddig sem ép elmém feladta a hadakozást, erőtlenül, csüggedten omlottam össze a karjaikban, könnyekkel az arcomon. Nem volt erőm ellenállni. Feladtam...
Ekkor az erős kezek ereszteni kezdtek, s szabad utamra engedtek. Addig még álltam úgy, ahogy, de amint elengedtek, nem volt erő a lábamban, így a földre hullottam, s szaporábban hullottak a könnyeim.
Ahogy földet értem, szinte azonnal erős kezek öleltek át, féltőn.
- Tizenkét év hosszú idő... – a mondat végén sóhajtott egyet apám.
- Az... nagyon hosszú idő! –szipogtam, s jobban hozzá bújtam.
Nem tudtam, hogy mit látott Netil apám fejében, de ennek semmi nyomát nem éreztem ebben a pillanatban. Persze mögöttem pattanásig feszült idegekkel figyelnek minket, de nem érdekelt...
Vettem egy nagy levegőt, s megint éreztem azt a furcsa illatot.
- Miért van ilyen... vegyes illatod? – ráncoltam az orromat.
- Oh bocsánat! De ezt nem tudom megváltoztatni! Még az emberi életemből való. Tudod amolyan... Hát pénzért öltem embereket...
Kikerekedett a szemem. Netilnek igaza volt... De hogy teheti... Hogy tehette!
Nem akartam hinni a fülemnek, ő nem lehet gyilkos! Ő az apám! Az apám nem lehet gyilkos! Biztos csak viccel, vagy... Igaz?
-De miért? – hatalmas szomorúság telepedett rám.
- Nos, hát, mint mondtam a pénz miatt. És persze most is ezt csinálom, csak... hatékonyabban! – félre nem érthetően húzta fel ajkait, hogy kivillanjanak a fogai.
- Mi? De... Nem lehetsz hidegvérű gyilkos... – megint csak könnyek szöktek a szemem sarkába, és gördültek onnan tovább...
- De neked is ezt kell majd csinálnod! Ölni!
Ez volt az a pont, mikor nem bírtam tovább a karjaiban maradni. A gyilkos karjaiban... Fürgén kiugrottam az öleléséből, s pár méterre mögötte értem földet. Persze rögtön meglepődött, így megfordult, majd felállt.
- De én az egyensúlyért teszem, nem fog senki fizetni!
- Gondolj bele! Csak tennéd a dolgod, és pénzt kapnál érte! Amolyan családi vállalkozás... – mosolyodott el - Jó persze néha nem csak vámpírokat kellene ölnöd, de az még belefér!
- Nem! Nem fér bele, hogy ártatlanokat bántsak! Én nem arra születtem, hogy bérgyilkososdit játsszak! – kerültem meg, és visszasétáltam Netilékhez.
- De így is öli fogsz!
Lehunytam a szememet. Nem akartam látni, egy gyilkost. Az apámat akartam látni. Emlékeket görgettem magam elé, amikor még jó volt. Mosolyogtam az emlékek hatására.
- Méltó utódja akarok lenni anyámnak! Nem holmi hidegvérű mészároló. Csak a bűnösöktől kell megtisztítani a világot...
- Fogalmad sincs milyen volt az anyád! – szűrte a fogai között, mire felkaptam a szememet.
Au! Érzékeny pont! Vigyázni kell...
- Miért, emlékszel még anyára? –mosolyogtam lágyan.
- Igen... – húzódott halvány mosolyra a szája.
- Én is! És rád is! Amikor még jó voltál...
- Most is jó vagyok! Csak másképpen! Fogadj el így is! Így is én vagyok! – tárta ki a karjait, majd leejtette az oldala mellé.
- Nem apa! Most már túl rossz vagy ahhoz, hogy még mindig te legyél... – szegtem le a fejemet.
- Akkor... Nincs miről beszélni... Örülök, hogy láttalak. Nagyon szép hölgy lett belőled... – ezzel sarkon fordult, én pedig utána kiálltottam.
- De ugye nem mész el örökre? Ugye visszajössz néha?
Megfordult, és mosolyogva bólintott.
-A félvérek apjai érzik, ha a gyermekük vámpírrá válik, és azután mindig tudják, merre jár... Szervusz kedvesem.
És eltűnt. Fájt, hogy elment, de így volt jól... Nem öldökölhettem volna ártatlanokat, csakis a pénzért. Viszont ő azt fogja tenni. Ez ellen semmit sem tehetek. De mégis az apám, és el kell fogadnom a döntéseit. Viszont nem tudtam volna elmenni vele... Itt hagyni mindenkit, aki fontos nekem? Nem ment volna...
Netil, és Carmen is átölelt, átérezte velem a búcsú fájdalmas perceit. Csöndben ballagtunk hazafelé. Nem törődtem az iskolával, nem törődtem már semmivel. Most, hogy még magamnak is bevallottam, méltó utódja lehetek anyámnak! Muszáj megtennem érte, és apám emlékéért! Mert a sorsom elől nem futhatok el, hisz úgyis mindig utolér...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése