Utolér a sors - 6. fejezet

A Vadász újabb látogatása

Elaludtam. Bár ne tettem volna! Bár meg sem álltam volna a nagyi házáig! Mert ha ezt tettem volna, nem állnék szemben a halállal.

Amint felkeltem, meghallottam azt a hangot, amit az égvilágon mindennél jobban útálok. Az Ő hangját!

- Szia kedvesem! Hiányoztam? Bevallom őszintén te nagyon hiányoztál nekem...

- Mit akar már megint? Mit akar tőlem? Mit vétettem maga ellen?

- O... hát a Tanács nem mondott egy szót sem rólam? Ez azért bántó! És volna egy kérésem!

- Mi az? – bármit meg teszek, csak tűnjön el az életemből!

- Hívj inkább Vadásznak! Azt jobban szeretem. – ezt legalább még teljesíteni is tudom.

- Rendben.

- Na hát akkor folytassuk a mi kis beszélgetésünket. – ekkor már sejtettem, hogy rossz vége lesz... – Mit vétettél ellenem? Nem sokat. Csak a puszta létezésed is sok port kavar számomra! Ezért kell téged megölnöm. Szomorú tény, de ez van! Bele kell nyugodnod abba, hogy vámpírkaja lesz belőled! Bevallom nem ilyen sorsot szánt neked az ég, de én szeretek a sorssal hadakozni... – ekkor elkezdett felém közeledni. Én meg csak emésztgetem a szavait, miszerint vámpír kaja leszek. Vámpír? Hisz azok nem is léteznek! Mesehősök! most meg össze akadok egyel? Ez kész őrültség! – Csak egy kicsit fog csípni, aztán már nem is érzel semmit. Mi az utolsó kívánságod?

- Az hogy hagyd meg az életem!

- Olyant kérj amit meg is tudok valósítani! De gondolom nincsen ilyen, szóval... – most már majdnem elért hozzám. Pár pillanat és megöl! Ennyi volt az életem. Nincs tovább. Sohasem tudhatom meg, hogy miért mondta Jaramie azokat a szavakat. Vége az életemnek.

Ekkor hirtelen a semmiből termett elő három alak, és még időben le tudták lökni rólam a Vadászt. Az aki lelökte rólam, ott feküdt mellettem. És én meghökkenve tapasztaltam, hogy akik megmentették az életemet, azok, azok, akik ellen menekültem. Az a három nő megvédett engem! Megmentette az életem! Nekik köszönhetem, hogy nem lettem vámpír kaja- hogy a vadász szavaival éljek. De akkor miért is futottam előlük? A szemük. Azok a szemek ijesztettek meg. Azért mert ugyanolyanok voltak, mint a Vadászé. Akkor ők is vámpírok? Tovább nem volt időm gondolkodni, mivel hirtelen megszólalt az egyik nő:

- Őt hagyd!

- Ugyan miért?- kérdezte a vadász.

- Mert Ő a kiválasztott. – ezt már a mellettem fekvő nő mondta, aki idő közben kiegyenesedett. Nekem meg leesett az állam. Mi az, hogy kiválasztott?

- Pont ezért kell, hogy megöljem! Túl sokat ártott nekem az anyja azzal, hogy megszülte! Minek hagynám életben, ha engem egyszer megöl?

- Mert ha ő nincs, akkor mi sem élnénk! – mi van? Na, ez az, ami most nagyon nem világos!

- De ha meghal, attól mi tovább élünk boldogan! – mi köze van a halálomnak, a vámpírok létezéséhez?

- Ez csak egy tévhit! Ha meghal, mi újra álomba merülünk!

- Blablabla... Ugyan miért higgyek nektek?

- Mert mi birtokoljuk az ősi erőket! És ha velünk szembe szállsz, nem éred meg a holnapot. – milyen ősi erő? Na, most már végképp nem értek semmit!

Ekkor a vadász eltűnt. Épp olyan gyorsan, mint a három nő az előbb. Ez a gyorsaság megriasztott. Ekkor azok a szemek újra rám szegeződtek! Már nem ijedtem meg, de még mindig egy furcsa érzés kerített a hatalmába. Az eddig csuklyát viselő nők, elindultak felém. Nagy meglepetésemre levették, és láttam az arcukat. Aki a Vadászt lelökte rólam, talán a legszebb volt közülük. Karamell színű tincsei szétszóródtak a vállán. A másik, aki a legmagasabb- és szerintem a legidősebb - lehetett, szőke hajzuhataggal rendelkezett, ami leért egészen a háta közepéig. A harmadiknak fekete haja éppen hogy eltakarta a fülét. A szöszi nem tűnt nagyon barátságosnak, de a feketehajú lányka nagyon mosolygók kedvében volt. Harmadik társuk még mindig az erdőt pásztázta. De kis idővel hamarabb rám is vetett egy pillantást. Majd egyszerre elindultak felém, és én ekkor megijedtem. Mi van, ha csak azért üldözték el a vadászt, hogy ők ölhessenek meg? De nagy meglepetésemre, félúton megálltak, és letérdeltek előttem, mintha valami nagy uralkodó lennék. Pedig tudtommal nem vagyok az! Ekkor felálltam, és megszólaltam:

- Mit csinálnak?

- Meghajlunk előtted! – szólalt meg a szöszi.

- De minek?

- Mi így hálálkodunk! – mondtam még mindig a szöszi.

- Nekem kéne hálálkodnom, amiért megmentettétek az életemet! Nem nektek!

- Igenis.

- Jajj! Hagyjuk már ezt! Talpra!

Most hogy „parancsoltam” nekik, fel is álltak. És némán ballagott előttem a szöszi, meg a karamell hajú. A fekete hajú lány, nagyon barátságos volt felém. Folytan kérdezgetett. Mindenről. A régi sulimról, a barátaimról, anyáról, apáról és végezetül az eddigi fiúkról, akikkel jártam.

- Hány barátod volt eddig?

- Egy sem.

- Komolyan?

- Igen. Valahogy nem foglalkoztam a fiúkkal, ők se velem. Jól megvoltunk egymás nélkül.

- És nem érdekel, hogy miért volt ez?

- Úgysem tudna senki sem választ adni erre a kérdésemre... – nem tudom, hogy kihallotta-e a lemondást a hangomból...

- Én ismerek valakit, aki mégis tudna. – mondta, majd egy rejtélyes mosoly kíséretében az előttünk levőkhöz csapódott.

Ezen elgondolkoztam. Mit tud, amit én nem? Mostanság minden ember többet tud rólam, mint én magam. Ami kicsit idegesítő. Kicsit? Nagyon! Sok rejtély megoldódni látszódik, de sokkal több keletkezik helyettük. Miért pont nekem ilyen az életem? Egyáltalán miért nem lehet normális életem? Miért kell mindennek, és mindenkinek ilyen rejtélyesnek és titokzatosnak lennie? Miét pont én?