Utolér a sors - 7. fejezet

Broshua és Inakim

Amíg gyalogoltunk, próbáltam megválaszolni a gondolatban feltett kérdéseimet, de semelyikre sem találtam választ. Ez idegesített. És még mindig nem értettem, hogy, hogy jönnek ide a vámpírok. Sőt már az ép elmémben sem voltam biztos. Ami nem is csoda, ha elment mostanság. Általában ha rendetlenség van, mindent elhagyok. Hát most nagy a felfordulás körülöttem, szóval nem csoda, ha az ép elmémen volt a távozás sora. Idő közben megérkeztünk Clara nagyi házához is. Kísérőim tárva nyitották előttem az ajtót. És én meglepődve tapasztaltam, hogy nincsen senki sem a szobában. Egy árva lélek se rajtam, és a három nőn kívül. Rajtam meg megint úrrá lett az a furcsa, szokatlan érzés. Nem ijedség, vagy rémület. Ezeket már leküzdöttem. A legutolsó érzés, amit éreztem ezelőtt, a hála volt, na meg az összezavarodottság. Aztán mind felém fordultak, és a szöszi megszólalt:
- Gondolom egy kissé zavaros az, ami ma történt! Ezért felajánljuk neked, hogy elmondunk mindent, amit mi ezen a téren tudunk!
- Ezt hogy értsem?
- Elmondjuk neked, hogy mi vagy, és hogy mi mik vagyunk.
- Illetve hogy mivé fogsz válni, megfelelő képzés után. – egészítette ki a fekete hajú lányka a szöszkét.
- Tehát hogy döntöttél? Készen állsz arra, hogy megtudj mindent a családodról? A törzsedről? Hogy megtudd az igazat? – ez már a karamell hajú nő száját hagyta el.
Én egy apró bólintással jeleztem, hogy igen.
- Akkor nincsen semmi más dolgod, csak fülelni, és figyelni! – amint a mondatot befejezte a legrokonszenvesebb vámpír, akivel valaha találkoztam, egy kacsintást küldött felém bíztatásként. Majd fekete tincseit az arcába sodorta, és felhúzta a csuklyáját, ahogy a másik kettő is. Majd a szöszi újra rázendített:
- Réges-régen, mikor még mi vámpírok is szabadon jártunk, keltünk az emberek között, és azt alakváltók is generációról változtak át, élt egy Broshua nevezetű vámpír. Szerette a nőket, főleg az embernőket. Szeretett velük játszani. Hiú reménybe ringatta őket, majd eldobta őket, vagy gyakrabban elfogyasztotta. – itt akaratlanul is felszisszentettem – Egyszer aztán a sors úgy rendelte, hogy találkozott Inakimmal. Inakim Quileute volt. Lehetetlenül beleszeretett. Egy emberbe. Egy táplálékforrásba. Erre csak akkor jött rá, mikor megtudta, hogy Inakim terhes, méghozzá tőle, és nemsokára gyereke lesz! Ugyan is minden ilyen esetnél, rögtön elpusztította az áldozatát, de Inakim, és a kicsi sorsa nem hagyta nyugodni. Ugyan tudta, hogy Inakim bele fog halni a szülésbe, de úgy gondolta, hogy majd a kellő pillanatban még megmentheti azzal, hogy mérget juttat a szervezetébe. Ugyan akkor még nem tudta, hogy a Quileutenak a méreg halálos. Így hiába harapta meg időben, nem tudta megmenteni Inakimot. Inkább csak még gyorsabbá tette a halálát. Mikor rá jött mit tett, nem akart tovább élni. Nem éltette már semmi. Teljesen megfeledkezett a gyermekéről. Amikor a tenger parton sétált, egyszer csak meghallott egy kislányt a fejében, amint arra kéri, hogy maradjon vele, és hogy ne hagyja el őt. Végezetül Apának szólította. Ekkor ráeszmélt, hogy igaza volt a lányának. Meg kell tennie! Fel kell nevelnie! Ha másért nem, Inakimért! Így a lányát arra tanította, hogy hogyan kell elkapni az olyan vámpírokat, akik túl nagy veszélyt jelentenek az embereknek. Úgy, mint most a Vadász is. Mikor Broshua úgy látta, hogy Netilt eléggé kitanította, álomba merült. De Netil nem tudott aludni, félvér létére sem. Állandóan küzdött a gonoszok ellen. Majd ezer év folyamatos harc, és nem alvás után úgy kifáradt, hogy egy évig csak aludt. Ez alatt újra megfiatalodott. Mint ugye tudni illik, a félvérek nem változnak ugyan úgy, mint a vámpírok. Elérnek egy bizonyos életévet külsőre, és megállnak az öregedésben. Általában addig öregednek, ahány éves volt az apjuk kinézetre. De Netil míg megtisztította a Földet a gonoszoktól, öregedett. Elérte apja huszonhárom életévét. Az alvás során újra tizenöt évessé fiatalodott, és meg is állt ott. azóta annyi. Netilnek később fia születet, és ő vitte tovább a génjeit. Netil fiának sorra lányai születtek, és nekik is csak lányaik. Azóta nem volt hasonló eset csak egyszer. Méghozzá nem is olyan régen. Az illetőt Leonnak hívták, és neki is lány született. Ő is egy Quileute nőbe szeretett bele. Viszont a lányának csodával határos módon fia született. A szegény gyermek mai napig nem tudja, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Viszont történt még egy meglepő dolog. A nő, aki világra hozta e faj második fiú szülöttét, öregedett. Ahogy megszülte, leálltak a vámpír képességei, és tulajdonságai. Így arra az elhatározásra jutott, hogy a gyermekének, csak ha nagyon muszáj, akkor mondja el az igazat.

- És Netillel mi lett?

- Él és virul, mint régen, csak tizenöt éves énjében. – lépett oda hozzám a feketehajó lány.

- Te vagy Netil?

- Én. – én erre a mondatra valahogy nem tudtam, hogy, hogy reagáljak. Legszívesebben megöleltem volna.

- Tedd csak meg! Igazán jól esne! – mondta vigyorogva Netil. Hé? Ezt meg honnan tudja?

- Nekem két képességem van: az egyik a gondolat közvetítés, ami a történetben is szerepel. A másik a gondolatolvasás.

- Akkor hallottad minden gondolatomat?

- Bizony!

- Én pedig éreztem minden érzésedet. – lépett előrébb a szöszi. Mi a szösz? – Ne hitetlenkedj ez igaz. Én állítottam meg Netilt, mikor elfutottál. Ugyan mind a ketten pontosan tudtuk, hogy miért rohantál el, én azt is tudtam, hogy hova mész. Ezért nem követtünk. – ezen elgondolkodtam. Honnan tudta?

- Hogy befejezzem a történetet, te Netil fajába tartozol.

- De akkor anya miért öregszik? Azt mondtátok, hogy ez csak egyszer történt meg. És én tudtommal nem vagyok fiú!

- Brigit nem az anyád. Mi fogadtuk melléd, mikor az anyádat megölték. Ekkor öt éves voltál. És mindent tudtál, amiről, Brigit mellett, nem szabadott. Így kitöröltük az emlékezetedet.

- Erről én gondoskodtam. – szólalt meg a karamell hajú – Mivel nekem ez a képességem. Engem Athalienek hívnak.

- Engem pedig Philisnek. Örülünk, hogy megismerhettünk.

- De én még ... – kezdtem volna, de Netil félbeszakított. Hát persze a képessége! Erre a gondolatra csak elmosolyodott.

- Ha gondolod, én megválaszolhatom az eddig meg nem válaszolt kérdéseidet! Csak kérned kell!

És én ekkor rögtön az „elfelejtett” múlton kezdtem rágódni,... és Jaramien. Majd határozottan megszólaltam.

- Elfogadom az ajánlatodat!

- Akkor csak figyelj... – és egy halom port szórt a földre, ami iszonyatos örvénnyé teljesedett, és beszippantott.