Utolér a sors - 8. fejezet

Ez a fejezet Jaramie szemszögéből van. Bocsi hogy késett, de nem volt időm megírni! Bocs! De most itt van! Bocsi hogy egy kicsit béndzsa lett a kép, de hosszas keresgélés után nem találtam jobbat... Na meg éjjfél elmúlt szóval... mondhatjuk megállapodtam ennél! Ezért is bocs! Meg azért is mert rövid lett, meg mert szerintem nem is lett annyira jó, de most csak ennyi tellett tőlem... Bocsesz mégegyszer!

Gének

(Jaramie szemszöge)

- Senki! Semmi! Nem mondok semmit! Hagyjanak! Hagyjanak békén! Kár is volt ide jönnöm! Már meg is bántam!- amint ezeket a mondatokat kimondta, megiramodott az ajtó felé. És én már megint elvesztem. Nem akartam, hogy el mennyen, újra! Ezért utána akartam menni.

- Amy várj! Ne menj el megint! Ne hagyj itt újra!

- Hagyd fiam! Még új neki! Az átváltozás sok fájdalommal jár, de idővel emlékezni fog! –mondta Joe bácsi, miközben lefogott, nehogy utána eredjek.

- De miért nem emlékszik rám? Jó oké értem, hogy a Tanács kitörölte az emlékeit, de ti mondtátok, hogy rám emlékeznie kell, mivel ő az én bevésődésem! De nem! Nem emlékszik!

- Fiam! Ez nem olyan egyszerű! Van valami, amit már réges-régen el kellett volna mondanunk. Ugye azt már tudod, hogy alakváltó lett belőled! És hogy Amy a kiválasztott, a védelmező. És hogy ő félvér. Kisebb fokban, de megtalálható a vámpír vér az ereiben.

- Azt akarod mondani, hogy azért nem hat rá a bevésődés, mert félvér? Mert vámpír?- hitetlenkedtem.

- Nem! Attól még emlékezne rád, és be is vésődhettél volna, csak hogy nem ez a baj.

- Akkor mi? Velem van baj?

- Nem kifejezetten baj. Bár lehet ezt így is nevezni. De ez nem baj. A lényeg, hogy ne tekints rá átokként.

- Mi az? Nyögd már ki végre! – sürgettem. Nem szeretem, ha megvárakoztattak. És ezt ő is nagyon jól tudta.

- Az igazság az, az, hogy te egy igazi ellent mondás vagy. Egy alakváltó, akinek... más vér is csörgedezik az ereiben...

- Milyen vér?- mit titkoltak ennyi ideig előlem?

- Az a vér az... az vámpír vér.

- Mi? Hogy milyen vér? Nem lehetek vámpír! Én alakváltó vagyok! Ezek ketten ellenségek! Ez tuti csak egy rossz vicc! Na,jó mond az igazi okot!

- Ez az igazi ok! Te tudod, hogy ő a bevésődésed, de ő nem tudja. Mivel csak félig vagy alakváltó, ezért a képességeid is csak félig fejlődtek ki. Már ha lehet ez képességnek hívni...

- De hát akkor ti miért öregedtek?

- Ez egy nagyon régi történeten alapszik. Mi vagyunk a kivételek. Te úgymond elszívtad az energiánkat, és így visszatértünk ember mivoltunkhoz.

- De a Tanács visszaadhatja Amy emlékeit?

- Vissza. És utána mindent érteni fog, és rád is emlékezni fog!

Erre a mondatra melegség áradt szét a testemben. Most azonnal látni akartam Amy-t! Most azonnal! Nem hagyhatom, hogy újra el mennyen! Nem hagyhat itt újra! Ha elmondom neki, hogy mi vagyok, és hogy ő mi, akkor érteni fog mindent! Visszakaphatja az emlékeit! Visszakaphat engem, és én is őt! Vissza akarom kapni! Vele akarok lenni! Amikor a tanács kitörölt Amy emlékezetéből, csak az ő javát nézték. De azt nem vették tudomásul, hogy az én emlékezetemből nem tudják kitörölni! Én szenvedni fogok a hiányától! Habár csak 7 éves voltam, de a kamaszkorom csak a szenvedésről szólt. Arról, hogy elvesztettem, és nem kapom őt vissza! Nem kaphatom vissza! Nem, mert akkor veszélybe sodrom. Mikor megláttam a repülőn, nem ismertem fel, csak amikor belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemeibe. Azok a szemek mindent eszembe juttattak hirtelen szebb lett az egész világ. Szebb lett, mert ott ült mellettem az a lány, akit vártam! Akire vártam, aki után vágyódtam. Akit 12 egész hosszú évig nem tudtam elfelejteni! Ő volt, és ott volt mellettem! Nem hittem, hogy emlékszik rám. És milyen igazam lett. Nem emlékezett, de én igen. Mindenre. Ez lett a vesztem! Ha nem csinálok patáriát, akkor talán elmondhatok neki mindent! Akkor, és nem kellett volna eddig szenvednem.

- Látnom kell! El kell neki mondanom! Meg kell tudnia! Most, és nem máskor! Tőlem, és nem mástól! Tőlem!

- Először tudnia kell, hogy mi valójában! Hogy mi lesz! Hogy mivé fog válni! Tudnia kell a jövőjéről!

- És a múltjával mi lesz? Arról nem kell tudnia? Rólam nem kell tudnia? – üvöltettem kikelve magamból, és kirontottam a házból.

- Fiam! Ne menny el érte! Várj még egy kicsit!

- Szerintem eleget vártam. 12 hosszú évig csak rá vártam, és végre itt van! És nem engedem, hogy elvegyék tőlem! Megint! Abba belehalnék! Érted? Belehalnék!

Nem vártam meg apám válaszát. Egyenest az erdőbe iramodtam, és át akartam változni, hogy minél hamarabb oda érjek! De nem ment! Az Isten verjen bele abba a hülye vámpír vérbe! De várjunk csak! A vámpírok gyorsak! Iszonyat gyorsak! Gyorsabbak, mint mi alakváltók! Vagyis az alakváltók! Szóval, ha előcsalogatom a vámpír énemet, akkor gyorsabb leszek, mint valaha. Gyorsabb, mint a társaim, akik követnének! Próbáltam a vérre gondolni, meg a vámpír létemre, de csak nem akart előjönni a vámpír énem. Bezzeg most nem sikerül semmi sem! Hé! Ha már itt tartunk, én miért nem kívánom a vért? Ekkor valami édes illat csapta meg az orromat. Egy illat, amit még soha nem éreztem ezelőtt! Soha! Rettenetes sebességgel kezdtem száguldani a mindent elsöprő illat irányába. Majd rávetettem magam arra a valamire. Könnyedén legyűrtem. Ugyan kinek okozna gondot egy antilop legyőzése, ha szomjas? Ezen gondolkoztam, amíg kiittam az állatból az édes nedűt. Majd mikor feltettem magamnak ezt a kérdést, elszörnyedtem. Én vért ittam! Méghozzá egy antilop vérét! Az ember nem tud legyőzni egy antilopot ilyen simán! Ekkor eszembe jutott, hogy én csak harmadrészt vagyok ember! De ez akkor is bizar... Én vért ittam! Jesszusom! De ekkor eszembe jutott Amy, és nem érdekelt semmi más. Most hogy egy vadászat alkalmából szert tettem a vámpír „képességeimre”, gyorsan odaértem Clara nagyi házához. Amint beléptem iszonyúan megijedtem, mivel pont abban a pillanatban esett össze Amy,ahogy benyitottam az ajtón. Elkéstem volna? Mit tettek vele ezek? Mit tettek az én egyetlen Amymel? Mit tettek ezek a szörnyetegek?

- Mit csináltak vele? – mormoltam miközben odasiettem vámpírgyorsasággal Amymhez, és a karjaimba vettem hosszú évek óta először...

- Visszaadtuk neki az emlékeit! És látom te is megtaláltad az elveszett énedet... – mondta a fekete hajú lány. Nálam sokkal fiatalabb lehet- kinézetileg. Holott ez nem így van. Ő több száz éves, és meg csak 19. De nem érdekelt semmi más csak Amy. Az én Amym. Az angyalom.

- Köszönöm. – mormoltam nekik oda, és közben le nem vettem a szemem az én drága Amymről.