Figyelemelterelések
(Amy szemszöge)
A vacsora remekre sikerült! Mindenki elpusztította a tányérjában lévő adagot, sőt... az egész tálban lévőt is...! Ám Carmenen látszott, hogy ha Kyle a közelemben van, vagy csak rám néz, máris majd szétpukkad. Ezért mivel tudtam, hogy sokáig nem maradok egyedül, így vacsora után a tornácra ültem ki. A sejtésem, no lám, beigazolódott.
Miután leültem a fa lépcsőre, és a kezeimet mélyen a khaki színű pulcsim elülső zsebeibe temettem, meg is jelent Carmen. - Szia! – köszönt bátortalanul.
- Szia! – köszöntem én mosolyogva. A kezemmel megpaskoltam a mellettem lévő lécet – Gyere, ülj le!
Carmen elfogadta az invitálásom, így már ketten ücsörögtünk a lépcsőn kezünket mélyen a zsebünkbe bugyolálva. Néma csend telepedett ránk, mialatt Carmen rendezte gondolatait. Hogy honnan tudom? Akkor szokott ilyen arcot vágni. Hogy milyet? Körülbelül ilyent: az orra felett egy kicsi vízszintes ránc jelenik meg, és a szemei is kicsire szűkülnek. Valamint a szája remeg egy kissé, és az orrcimpái is egyeletlenebbül mozognak. Carmen törte meg a csendet, amit én a tanulmányozásával töltöttem.
- Izé figyelj! – az aggodalom erősen átitatta a hangját, és ez majdnem visszatartotta attól, hogy ne fejezze be! De csak majdnem... – Tudod, amit a konyhában mondtál, az szóval... – hagyta félbe a mondatát, majd egy gyors szájrágás után folytatta – szóval tudod, az lehet, hogy igaz volt. – fejezte be mondandóját, majd reménykedő arccal nézett fel rám.
- De hát ebben semmi különös nincsen! A vámpírok, csak úgy, mint az emberek szerelembe esnek! – mosolyogtam el magam a végére.
- De ez nem olyan egyszerű... – honnan olyan ismerős ez a mondat... Miért kell a szerelemnek ilyen bonyolultnak lennie... Jaj Philis! Jaj Carmen... – Én nem vagyok tökéletes pár számára! Nem vésődött belém! – gyűltek könnyek a szemébe, majd megadóan lecsorogtak kerek arca oldalán, és elérték végállomásukat, mikor lecsöppentek a sziklás kemény földre.
- Hát az is lehet... – kezdtem a mutató ujjamat feltartva, amit kicsempésztem a zsebemből – Elképzelhető, hogy... – a kisokosom feladta a szolgálatot, mivel nem tudtam, hogy most mit is mondjak... És ez iszonyú érzés volt, mikor tudtam, hogy a legjobb barátomnak szüksége van rám...
Carmen észrevette az üzemzavart, és kitört belőle a zokogás. Én pedig szorosan megöleltem jelezvén, hogy itt vagyok, és segítek neki! Hosszú órákon át ücsöröghettünk ott egymást melengetve, és vigasztalva. Ám a fáradtság, és a hideg minket is beterelt a jó meleg szobánkba. Én egész éjjel álmatlanul forgolódtam, de ennek Jaramie tized részét sem érezte. Ő békésen aludt kezével a derekamon.
...
A reggel döcögősen ment. Carmen egész reggel a fürdőben ült a kád szélén, és sírt... Nem tudtam mi tévő legyek, így egy dolgot tehettem.
- Carmen, Carmen ne sírj! Shhh! – kántáltam a hátát simogatva.
- De hát láttad! Rám sem hederített! Mint ha ott sem lettem volna! Csak veled beszélt! Engem levegőnek nézett! – hadarta dühösen, és kifújta az orrát. Nekem pedig a fejembe ötlött az isteni szikra!
- Megvan! – ugrottam fel Carmen mellől.
- Mi van meg? Tán feltaláltál valamit, amivel elérhetjük, hogy Kyle engem is észrevegyen? – nézett fel rám, pirosra sírt szemeivel.
- Mondhatjuk így is, de... nem ezt! Én – itt mutattam magamra- elérhetem Kylenál, hogy rád- itt mutattam Carmenre – figyeljen, és ne rám!
- Mégis hogy? Csodálkozom, ha emberszámba vesz! Hm ez rossz volt... én nem vagyok ember... csak félig!
- Úgy, - ültem vissza, és az ablakon kinéztem a gondosan lenyírt fűre, amit éppen Kyle kaszabol a fűnyíróval – hogy ha Kyle rám figyel, és én veled vagyok, te bekapcsolódsz a beszélgetésbe, esetleg egyedül hagylak titeket, akkor veled lesz, és nem velem! És akkor megismeri a benned lakozó lányt, akit szeretnie kell, helyettem! – néztem vissza Kyleról Carmenre, miközben fél karral átöleltem – Na, milyen zseni a te barátnőd?- Carmen visszaölelt, és a blúzomat áztatta a boldogság könnyeivel.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled! Egy zseni vagy4 Egy angyal! Egy földre szállt angyal!- kibontakoztam az öleléséből, és így feleltem.
- Az elterelő hadműveletet megkezdjük! – felálltam, és tartottam a kezemet egy ötösre, majd ugyan azzal a lendülettel felrántottam Carment a kád széléről.
...
A következő napok így teltek: ha Kyle, és én egy légtérben mozogtunk, biztos ott volt Carmen is! És én általában minden apró-cseprő ügyemet pont akkor intéztem, ha Kyel hívott volna segítségért, de Carmen felajánlotta minduntalan a segítségét helyettem. A dolgok kezdtek jól alakulni!
Kyle és Carmen már nélkülem is kimentek beszélgetni, és ha Kyle látta, hogy dolgom, vagy, hogy valami elfoglaltságom van, akkor Carment kérte meg egyre többször, és többször, hogy segítsen neki. Carmen persze örömittasan felajánlotta a segítségét mindenben, amit csak kért.
A dolgok kezdtek a helyükre rázódni! Kezdett minden a helyes útra terelődni. Minden a legnagyobb rendben volt egészen egy bizonyos napig...
...
Én és Carmen beszélgettünk arról, hogy Kyleval miről beszélgettek.
- Jajj és ne tudd meg! Legszívesebben beleordítottam volna a képébe, hogy nem baj, hogy nem szeretett eddig senkit sem, és hogy nem találta meg a bevésődése tárgyát, mivel pont ott ül mellette! – ecsetelte Carmen a mai beszélgetésük minden apró részletét.
- Azt képzelem! Nekem is nagyon nehéz volt türtőztetnem magam Jaramie mellett, mikor nem tudtam, hogy ő mi, és hogy én mi vagyok...
- De azt mondta, hogy most van egy lány, aki nagyon közel áll a szívéhez, de nem tudja, hogy ő miként érez iránta. Na, itt volt az a pont, hogy letepertem volna! – jelentette ki Carmen határozott arckifejezéssel. Erre felnevettem.
- Meghiszem azt! Nem sokára megmeri mondani, hogy miként, érez, és engem elfelejt majd4 Én úgysem tudnám viszonozni az érzéseit... – néztem jelentőségteljesen Carmenre – De te, – itt rámutattam – te igen!
- Helló lányok! – köszöntött minket a szóban forgó személy.
- Szia Kyle! – vigyorgott kitartóan Carmen Kylera.
- Helló!- adtam a közömböst.
- Beszélhetnék Amy veled egy percet?
- Öhm! Persze! Mond! – fordultam felé.
- Kettesben, ha lehet.
- Okés. – válaszoltam, és nagy nehezen felkecmeregtem a tornác falépcsőzetéről, amin eddig ültem.
Kyle behúzott a nappaliba, ahol csak egy kislámpa világította meg arcát, félhold alakú fénysugárt szórva az egyik felére, a másik felét pedig takarásban hagyva.
- Tudod nehéz ezt megbeszélni, de egy ideje már biztos vagyok az érzéseimen.
- Akkor mond el őket! – ara számítottam, hogy Kyle elmondja, hogy igaz miattam jött, de Carmenbe szeretet bele. Ám váratlan fordulatot vett a beszélgetésünk.
- Inkább megmutatom. – és közeledett az arca az enyémhez, nekem pedig 200-ra ugrott a pulzusom.
De nem a túlfűtöttség, hanem a félelem, és a rettegés miatt. Féltem, sőt egyenesen rettegtem, hogy Kyle meg fog csókolni. De nagyon úgy néz ki azt akar! Meg csókolni! Ne! Mire ezeken elgondolkoztam, a szája az én szám környékétől már milliméternyire, és halkan ezt suttogta.
– Szeretlek Amy! Nem véletlen, hogy ide jöttem! – a szája az én számért kapott, és én akár mennyire tiltakoztam, a szája lecsapott az enyémre.
Nem tudtam gondolkodni, szabadulni próbáltam. De ő ezt gondolom az élvezet hatásaként vette számon, mivel még jobban felbátorodva a derekamat kezdte el simítani.
Az agyam ezt a tevékenységet csak tompán fogta fel, ám a nagy csattanást, amit a tányérok, és a föld találkozásának hatása váltott ki, nagyon is jól észleltem. Kyle szorítása engedett, és én kitéphettem magam a karjai közül.
Így jobban oda tudtam koncentrálni az ajtóban ácsorgó könnyekkel átitatott arcú Carmenre, és a tányérokra - helyesebben tányér szilánkokra -, amit a lábánál hevertek, amik a mi csókunk látványának hatására csúsztak ki a kezéből. Nem szólt egy szót sem, csak sírt, és elfutott az erdő irányába.
- Rossz lányba szerettél bele Kyle! Te nem engem szeretsz! Nem szerethetsz engem! Én Jaramiehez tartozom! – válaszoltam neki hűvösen, mire nem felelt, csak hosszasan elnézett arra, amerre Carmen ment az előbb, és utána iramodott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése