Szokatlan, de ismerős
(Kyle szemszöge)
Az erdő fáinak a vonala mentén szaladtam. Direkt nem változtam át, mivel emberként akarom ... meg vigasztalni? Nem tudom! Fogalmam sincs, hogy mit karok! Nem tudom mit kellene akarnom! Mit akarhat ő? Mit akar, hogy akarjak, hogy érezzek... Vagy miben hitt, reménykedett eddig?
Ha a bevésődés esete fenn állhatna... De nem is akarok erre gondolni... Túl fájdalmas emlékek ezek! Ekkor a falevelek egyenletes csörgése mellett, meghallottam egy egyenlőtlen szipogó hangot is. Gyors átvágtam az erdőben a hallott hang irányába, ami egy hatalmas fa törzse mögül volt felfedezhető.
- Carmen! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbültségemben!
Semmi baja! Már ha csak a fizikai bántalmazást nézzük... Igaz a tányér szilánkok imitt-amott elvágták a kezét, de azon kívül ép... kívülről! Belülről teljesen más volt a helyzet! Egy megsebzett, összetört szívű csapzott lelkű lány kuporgott a közeli fa tövében.
– Szia! – mondtam, majd odaültem mellé, félve, hogy most a testi közelségemet nem igazán fogja elfogadni, de a félelmem alaptalannak bizonyult. – Figyelj! Sajnálom, hogy... Sajnálom a történteket! De én azt hittem, hogy ő az, én megzavarodtam! – fejeztem be zavaros mondatomat, amit én is csak aligha értettem meg, és amivel a múlt ködös fátyolát kezdtem fejtegetni sokat megélt szemeim előtt...
- Semmi baj! Nem a te hibád, hogy nem én vagyok a bevésődésed! Elviselem! Talán... – suttogta kiszáradt torokkal.
Hallatszott a hangján, hogy sokáig nem beszélt, így most kissé rekedtesre sikeredett. Ám a könnycsepp, ami a szemétől az álláig átszántotta az arcát, és a távolba meredő pirosra sírt szemei elárulták meggyötörtségét...
- Én... – kezdtem, miközben a fájdalmas múlt kezdett alakot ölteni szemeim előtt – Tudod én ... – még mindig nem akartam felidézni a csodás arcát, miközben mosolygott, de ez a kép mégis átkúszott az eddig erős, stabil falak rései között, és elöntött a szomorúság. – Tudom, hogy miért nem tudok beléd vésődni! – motyogtam el egy szuszra. Erre persze Carmen rögtön felkapta a fejét! Ő az egyetlen, akit érdekelhet ez a téma. És most ahogy elvesztem a gyönyörűbarnás-zöldes szemeiben, most, mikor már megsebeztem őt, most jöttem rá, hogy ennek a törékeny lánykának megteszem még azt is, hogy elveszek a múlt mérhetetlenül fájdalmas emlékei között, és belevetem magam az előző mondatom kifejtésébe. – Én már sok mindent megéltem! Öreg vagyok... igaz csak 17- 18 évesnek nézek ki, valójában a 100-at is bőven elhagytam... – Carmen arca nem tükrözött meglepettséget, nem változott semmi sem, kivéve az én még instabilabb állapotom, ami a valóság, és a múlt árnyai között ingázott. A rég halott Emily, és a nagyon is élő Carmen között! – Nekem is megvolt a bevésődésem! Szerettem! Ő is szeretett. Minden jól alakult egészen az esküvőnk napjáig... – ezen a ponton megrohamoztak az emlékek. Bekúszott egy halálos sikoly, a vértől átitatott menyasszonyi ruha, és Emily vérrel mosott teste... és a gyilkosa vad éhes tekintete. – Emilyt megölték. Egy ember! Egy ember ölte meg a menyasszonyomat! – bármennyire is szégyelltem könnyeket hullatni, és bármennyire is Emily halála óta nem sírtam, most még is megeredtek a könnycsatornáim egy csepp erejéig, ami Carmen felöli felemen csúszott le, de nem fejezte be útját, mivel egy hideg mégis bársonyos kéz tapintását éreztem meg az arcomon. Ez az érintés csak egy pillanatig tartott, és csak egy nagyon kevés bőrfelület találkozott az övével, mégis rég nem érzett vágyakat, érzéseket élesztett fel bennem. És ekkor fejembe ötlött a gondolat, hogy talán igaza volt Amynek... Másba kellett volna beleszeretnem! Más miatt jöttem ide! Másvalamit kerestem, csak én kis naiv Amyre gondoltam Carmen helyett... – Ez réges-régen történt, és már nagyon jól álcáztam a volt falkám tagjai elől is, de most te törékeny kislány feléleztetted bennem újra a rég kihunyt vágyaimat, mik parázsként pattogtak a dobogó, mégis halott szívemben, és mint egy fadarab a ki hallt, kialudt tűzre, mindent újra lángba borítottál. Igaz először azt hittem Amy az akit kerestem, de most jöttem rá, hogy ő vezetett el hozzád. Rajta keresztül vezetett az utam el ide! Ide, ahol lennem kell, és lenni akarok! Ha megengeded... – tettem hozzá egy engedélykérést is, mivel lehet, hogy látni sem akar azok után, ami történt Amy... és köztem!- Megengedem! Miért ne engedném! – ekkor felnevetett, és másfelé nézett, majd vissza rám – Tudod én mikor láttalak ott elfogva a farkasaink által, nem tudom mit éreztem, csak cselekedni akartam! Azt akartam, amit még egy férfitől sem soha! Téged! Azt akartam, hogy viszonozva legyen az érzésem, és azt akartam, hogy más ne érezzen így irántad, és te se más iránt! Új volt ez az érzés, ezért megijedtem, így Amynek is csak kicsivel később mondtam el. Minden egyes pillanatban eszeveszettül vágytam a karjaidba, és vágyódtam utánad. Ezek fényében persze, hogy megengedem, hogy itt legyél – fogta meg mellkasát a szíve helyén – és én itt legyek – majd áttette a kezét az én mellkasomra, az én szívem helyére.
- Bár későn eszméltem rá, és ezzel megint megbántottam, sőt mi több mély sebeket hagytam valakiben, történetesen benned, de rájöttem, ha késve is, hogy miattad jöttem ide, miattad akarok tovább élni, miattad dobog a szívem, és mind ez azt jelenti, hogy szeretlek Carmen! Későn mondom, de teljesen, és visszavonhatatlanul szeretlek. – ezzel finoman megérintettem könnyed hamvas arcát, és közelítettem arcomat az arca felé.
Az a pillanat, amikor az ajkunk találkozott, teljesen más volt, mint az előző csókom Amyvel. Egy teljesen új, mégis ismert érzés futott végig a testemen megborzongatva engem.
Ez a szerelem érzése volt. Legalább is annak hittem. Ugyan mi más érzés lehetne ennyire intenzív, és mi forrósítaná fel a bőrömet, a véremmel együtt? Mi ha nem az, amit kezdettől fogva éreznem kellett volna? Az, amit kerestem Amyben... és amit megtaláltam Carmenben. Mi, ha nem a legvégső boldogság, az öröm, hogy rátaláltam újra arra a lányra, akit vártam, akinek kellek, és nekem is kell ő, hogy élni tudjak! Mi ez, ha nem a szerelem?
E csodás pillanatot egy orrfacsaró bűz szakította meg, majd a testhez tartozó hang:
- Ejnye, ejnye, ejnye! Emily mit szólna, ha látná?
A csók pillanata
(Carmen szemszöge)
Kyle a kezei közé fogta az arcom, és én már a feledés homályába dobtam az előző csókjelenetet, ami szétkaszabolta bennem a remény utolsó foszlányát is. És most ugyan ez a remény kezdett ismét alakot ölteni, és kezdte felnyitni a szemem, hogy ő is itt van, és nem hiába csalogattam magam valótlan ábrándokba. De ez most nem valótlan! Ez nagyon is valós pillanat! Kyle, én, és a keze, ami az arcomat közelíti az övéhez. Egyre, egyre közelebb, és közelebb kerülök hozzá, és a szívem vad kalimpálásba kezd.
Ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én totálisan beleszerettem. A pulzusom a 200-at verdeste, mikor a szám az övéhez ért, és ráeszméltem arra, hogy Kyle akár mennyire is nem vésődött belém, akkor sem tudnék élni nélküle...
Rátaláltam a boldogságra, és nem akarom ez elveszíteni! Nem akarom őt elveszíteni! Vele maradok! Vele akarok maradni! Vele kell maradnom!
Eszeveszettül faltam az ajkait, azokat az ajkakat, amiket nem sokkal korábban Amy csókolt kényszerből...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése