Keserű esőcseppek
(Amy szemszöge)
A szobára csend telepedett, és az idő megállt. Nem tudom pontosan, hogy egy percet, vagy egy órát töltöttem-e elmélkedéssel, mielőtt megszólaltam volna.
- De ha Tyler irányítja Kenzi elméjét, akkor miért nem fordítja ellenünk?
- Ez nem olyan egyszerű! Nem a tetteit irányítja, hanem az elméjét! A tett csíráját elveti kenzi fejében, és Kenzin áll a döntés, hogy hallgat e rá! – világosított fel mindenkit Kyle.
És hogy ki is volt a mindenki? A szó szoros értelmében mindenki! Még Margaret is fürkésző pillantással figyelt a kanapéból, helyesebben Josh karjaiból. A többiek is inkább a páros környékén lézengtek, a zöld kárpitozású kanapé dugig volt tömve, és a kis szoba sarkaiban is trónolt valaki. Némelyikük teljes alakját ki tudtam venni, ám azt már nem tudtam biztosra, hogy Benji, vagy Billy terpeszkedik e abban a sarokban, ahová alig jut el a fény. - Szóval ha Kenzi bekapja a horgot, akkor akár ellenünk is fordulhat? – kérdezte Margaret aggódó tekintettel Kylera nézve, akinek a karját nyugtatás képen Carmen simítgatta.
- Megeshet... – nyögdécselte Kyle alig hallhatóan. Mindenki tudta, hogy csak törpíti a problémát. Hogy a valós válasz az az, hogy : „Igen! Biztos! Ránk fog támadni, de nem tudjuk mikor! Lehet, hogy akkor, mikor a legkevésbé számítunk rá, sőt! Biztos!”
- Azt mondtad, hogy Tyler engem akart ... – nem tudtam befejezni a mondatot, mivel nem találtam a legmegfelelőbb szót erre. Elkábítani? Kómába juttatni? Az irányítása alá vonni?
- Igen téged, de te nehéz dió vagy neki a félvérséged miatt! Kenzi könnyebb préda volt, és még kézenfekvő is! Hiszen vele harcolt...
- Van kiút? – kérdezte a homályos alak, akinek nagyon Benjis hangja volt.
Hosszú szünet majd Kyle hangja megkeményedett, és csukott szemmel válaszolt a kiskamasz kérdésére úgy, hogy lehetőleg ne sértse meg amúgy is sebzett lelkét.
-Még nem láttam olyant, hogy felébredet volna valaki ebből az állapotból ...– rövid szünet, felnyitja szemeit, körül pásztáz velük a szobán, mindenki szemébe belenéz, majd visszavándorol Benjire, és újra lehunyja a szemét, ezek után folytatja. - ... élve.
Benji felszisszenése tisztán kivehető volt a csönd lepte szobában. A búskomorság egyetlen összefüggő lepellé állt össze, és letakarta a szoba minden négyzet cm-ét. Kisvártatva a lepel elszakadt, mikor Benji rohant ki a helységből, vizes arccal.
A mellettem álló Jaramiere pillantottam, miközben előtörtek anyai ösztöneim, amik azt sugallták, hogy rohanjak utána, és vigasztaljam meg. Jaramie szeme nem engem fürkészett, hanem a sötét erdőt, ami után ott következtek az egymással versenyző hullámok, melyeket a folyamatos eső korbácsolt, ami közben zivatarrá nőtte ki magát a beszélgetés eleje óta, mikor még csak csöpörgött. Valaki megfogta a vállamat hátulról mire megfordultam.
- Menj! – Philis volt a „hátulról támadóm” arcán megértő arckifejezéssel.
- Köszönöm! – suttogtam oda neki, miközben Benji után vetettem magam a rengetegbe.
Az ágak karmolták a bőrömet, és egyre jobban bele gabalyodtam mindenbe, amit a folyamatosan zuhogó eső csak könnyített. Mikor már azt hittem, hogy eltévedtem, a hold sápadt fényét, és a sós tenger hívogatóan édes szavát kezdtem látni a fák rései között, és hallani valamint érezni az orromban a kellemetlenül kellemes sós illatot.
Már csak pár lépés választott el a kijutástól, és mikor nagy nehezen kivergődtem az ágas bogas növényzetek közül a partra, az egyetlen sziklán egy megtört lelkű, fekete árny alakba burkolózott fiút láttam amint az arcát a kezébe temeti, és a sós folyadék, ami a szeméből áramlik, kicsurog az ujj nyílásai között, még sósabbá téve ezzel a tengert.
A lépteimet még lassabbá tettem, és szótlanul leültem a csöndben sírdogáló Benji mellé. Nem szóltam egy szót sem, csak átkaroltam, és anyai féltéssel, amiben nekem igazán nem sok részem volt, átkaroltam, és ringatni kezdtem. Csend telepedett ránk, amíg ott ücsörögtünk a jéghideg esőben egymásra borulva. Ő sem szólt, én sem szóltam. Megfértünk egymás mellett, míg nem Bejni könnyei apadni kezdtek, és egy idegességtől jócskán átitatódott nevetés nem érkezett felőle.
- Hát ez ciki! – szipogta, miközben elhajolt tőlem a hullámok felé.
- Micsoda? – kérdeztem kíváncsian.
- Itt bőgök, méghozzá egy lány szeme előtt... – hajtotta le fejét búskomoran, és elmosolyodott halványan.
- Ugyan már! Ne legyél ennyire büszke! – simítottam meg nyirkos ingujját.
- Ez halál ciki a mi korosztályunkban nem tűnt fel még? – világosított fel a kis tudóskám, én meg egy kisebb fájdalom mentes tockossal jutalmaztam.
- Mi? Az, ha egy fiúnak vannak érzései? – néztem mélyen a szemébe, mire az arcáról eltűnt a mosoly, és elkapta a fejét. – Nem ciki, sem égő, ha sírsz! A korod béliek mások! Éretlenek! Ugyan melyik osztálytársadnak kellett kibírnia azt, amit neked kell? Kinek kellett férfiként helytállnia a harcokban? Kinek kellett feldolgoznia olyan tényeket, ami a barátja halálát közölte? Kinek? Ugyan Benjamin! Te nem szokványos gyerek vagy! Mi mind valamiért kitaszítottak vagyunk. Nem emberek! Mi nem vagyunk átlagosak! Miért kellene úgy viselkednünk, mint a korosztályunknak, mikor mélyebb dolgokat is megéltünk...
- De hát én nem akartam ez lenni! – fordult vissza a tekintete rám.
- Én sem! Hidd el! – öleltem megint magamhoz.
- Én nem akarom ezt! Nem akarom, hogy Kenzi meghaljon! Nem akarom! - dúdolta a vállamba.
- Senki sem akarja! De nem fog meghalni! Nem fog! – húztam fel a fejét a vállamról, és mélyen belenéztem a szemébe. – Hallod? Nem fog... – néztem rá fájdalmas arccal, miközben ő bólintott egyet, majd leugrott a szikláról, magával húzva engem is.
A hazafelé utunkat is csöndbe burkolózva töltöttük, csak egymás kezét fogtunk támpontul, hogy tudjuk, itt vagyunk egymásnak, és a többiek is nekünk, ha segítség kell.
A zivatar éjfél környékére alábbhagyott, és mire mindenki nyugovóra tért majdnem véglegesen el is csöndesedett. Mintha jelezné, hogy a zivataron, a nehezén túl jutottunk, már csak a csöpörgő esővel kell szembe szállnunk. Pedig nem így van! A java még hátra van. A zivatart leküzdöttük, de a monszun még csak most érkezik...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése